Egy olvasóbarát író

Radu Pavel Gheo 1969-ben született Krassó-Szörény megyében. Tanulmányait bölcsészkaron, a Temesvári Nyugati Egyetemen végezte. A jászvásári írócsoport, a CLUB 8 tagja, ahová többek között Emil Brumaru, Mariana Codruþ és Dan Lungu is tartoznak. 1994 óta publikál, 2003 óta a Román Írószövetség, 2005 óta a Román PEN Club tagja, a Polirom Kiadó szerkesztője. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.

Nyolc kötetet publikált 1997 óta: novellákat, esszéket, tanulmányokat és a regényt. Mi történt, mielőtt az irodalom porondjára lépett, mindig írónak készült?

Amíg vissza tudok emlékezni, mindig is író akartam lenni. Amint elkezdtem olvasni, azonnal felmerült bennem az igény, hogy magam is létrehozzak történeteket. Már második, harmadik osztály környékén folyamatosan írtam meséket, verseket, bugyuta kis dolgokat, amiket a gyerekek szoktak, a különleges az volt benne, hogy sosem untam rá, pedig fogalmam sem volt, miként kell ezt pontosan művelni. Szóval igencsak korán kiderült, hogy ez a nekem való elfoglaltság.
Először 1993-ban, 24 évesen publikáltam, mivel a rendszerváltás előtt erre kevés esélyem lett volna. Mondjuk az után sem volt könnyű, mivel a román könyvpiacon az ezredfordulóig hatalmas volt a felfordulás, főleg azért, mert utol kellett érnünk magunkat a világirodalmi fordításokkal, a szerkesztők nagy része ezzel volt elfoglalva, így kevés figyelem jutott a hazai próbálkozásoknak. Emellett voltak olyan, a rendszerváltás előtt is már folyamatosan publikáló nagy nevek, akiket a kiadók nem akartak elveszíteni, mivel megvolt a bejáratott olvasóbázisuk.
Az első könyvem sci-fi novellákból állt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a rendszerváltás előtt is már ezekkel foglalkoztam. Ez az irányválasztás annak volt köszönhető, hogy ezekben a történetekben lehetett a legtovább menni a cenzúrával szemben. Egy versben vagy egy realista regényben sok esetben még az éhség szót sem lehetett leírni bizonyos kontextusban, nemhogy bármilyen elnyomásról beszéljen az ember. De ha egy másik bolygón vagy egy párhuzamos univerzumban zajlott a sztori, akkor már kicsit más volt a helyzet. Aztán eltávolodtam hamar a sci-fitől, és sok mindenben kipróbáltam magam, még drámát is írtam a Temesvári Nemzeti Színház számára. Mondjuk, visszatérve a gyerekkori álmokra, az én fejemben sosem létezett – és ez azóta sem változott – dráma-, esszé- vagy regényíró. Mindig azt gondoltam, hogy az író ír, és ezt nem kell túlkomplikálni. Az íróember mindig mondani akar valamit, és ahhoz meg kell keresni a legmegfelelőbb formát, ami adott esetben lehet egy esszé, egy másikban pedig a regény. Bár mostanában úgy gondolom, a fikció világában könnyebben ki tudom fejezni magam.

Hogy működik manapság a román irodalmi nyelv? Mennyire érintik a nemzetközi hatások, vagy mennyire lehet, mondjuk, beemelni Eminescu előtti rétegeket?

A rendszerváltás előtt meglehetősen korlátozott volt az a szókincs, amit használni lehetett, rengeteg volt a tabu, ami még egy darabig éreztette a hatását, de ma már tulajdonképpen mindent lehet. Én igyekszem mindig a karaktereimhez igazodni, megtalálni a nekik megfelelő nyelvi réteget. Ha valaki falun él, a nyolcvanas években, akkor teljesen más nyelvet beszél, mint egy amerikai emigráns, akinek a beszéde tele van a ma már elterjedt anglicizmusokkal. Emellett írás közben mindig a leendő olvasóra gondolok, hogy könnyen érthesse, amit mondani szeretnék, mondjuk úgy: legyen a szöveg felhasználóbarát. Persze az is tény, hogy aki ma még könyvet vesz a kezébe, az jobbára nagyon művelt, tehát nem kell alacsonyra tenni a mércét, de azért a speciális szókészletek kerülendők. Emellett a román nyelvben sokszor opcionális, hogy teszünk-e vesszőt, úgyhogy én igyekszem minél kevesebbet használni belőle, mert megakasztja a mondatot olvasás közben.

A Facebookon úgy jellemzi magát, hogy román, bánsági, világpolgár. Ez remekül hangzik, de mit jelent pontosan?

Ez az önmeghatározás egyrészt emberi, másrészt írói mivoltomból fakad. A Bánságban születtem, ami – bár elég későn tudatosult ez bennem – multikulturális környezet. Itt sikerült megfigyelnem, hogy a való életben ezek a kategóriák, mint te magyar, szerb, német vagy román vagy, nem igazán működnek, mivel sok szempontból korlátoznak. Én elismerem bizonyos szempontból a határok létjogosultságát, de egy író semmiképpen sem ragadhat közöttük, mivel ezek lehet, hogy bizonyos szempontból hasznosak, de mindenképpen mesterséges kreálmányok. Arról nem is beszélve, hogy én egy tényleges határ, a román–jugoszláv mellett nőttem föl, amely korántsem úgynevezett szervezési funkciót töltött be, hanem arra szolgált, hogy az embereket egy kicsiny, csúnya világban foglyul ejtsék.

Az írás mellett fordítóként és szerkesztőként dolgozik Románia legnagyobb kiadójánál, a Poliromnál. Ez bizonyára tágabb kitekintést enged a román könyvpiacra.

Ez olyan szempontból nem állja meg a helyét, hogy én jobbára angolul írt műveket fordítok, illetve ilyen fordításokat szerkesztek, tehát román szerzőkkel nem igazán foglalkozom. Ez persze nekem sokkal hasznosabb, mivel folyamatosan ugyanannak a szövegnek néznem kell az angol és a román verzióját, így megfigyelhetem, milyen strukturális különbség van egy-egy mondat felépítésében a két nyelvben, ami aztán a saját írásaimban is hasznomra válik, mivel ha csak szimplán olvasok egy könyvet, nem fordítok ekkora figyelmet ezekre a dolgokra.

Akkor, hogy az eredeti kérdés se sikkadjon el, kicsit módosítok: milyen angolból fordított könyvekre vevők a románok mostanság?

A klasszikusok mindig jól teljesítenek, bár Romániában nem divat időről időre újrafordítani őket, mint mondjuk Németországban. Hemingway például még a szerencsések közé tartozik, mert neki van az ötvenes évekbeli fordítása mellett új verziója is, de sok fontos mű fél évszázaddal ezelőtti poros szóhasználattal érhető csak el. Emellett elmondható, hogy a románra lefordított kortárs világirodalmi anyag 90 százaléka angol nyelvű szerzők tollából származik. Vannak köztük kuriózumok is, a mi kiadónk például Salman Rushdie összes publikált művét megjelentette egy sorozatban. Emellett jól fut Jonathan Coe, Will Self vagy Paul Auster is. A külföldi írókkal kapcsolatban a hazai kiadók igyekszenek biztosra menni, csak akkor veszik át őket, ha máshol már jól teljesítettek. Kockázatot a román írókért hajlandók vállalni valamennyire, hogy lehetőséget adjanak nekik. A Polirom például 2004-ben hét ismeretlen névvel kezdett egy sorozatot, köztük voltam én is és a talán ma legismertebb román író, Dan Lungu is. Aztán tovább mentünk ebbe az irányba, mostanság évente 20–40 ismeretlen román írót is kiadunk.

Nemrég beszélgettem egy Amerikában élő hegedűművésszel, aki azt mondta: náluk a művészeti iskolákban azt tanítják a növendékeknek, hogy úgy tekintsenek önmagukra, mint egy termékre. Hogy állnak a fiatal román írók ezzel a szemlélettel? Látom, Önnek is van blogja, meg Facebook-profilja…

Nálunk az a helyzet, hogy a marketingmunka egy része az íróra marad, míg a kiadó meg végzi a maga dolgát. Nagyon fontos, hogy látható legyél, és emellett azt is mondanám halkan, mindemellett jó, ha a fővárosban vagy. Egy bukaresti író mindig preferálva van. Könnyebb az olvasókkal és az irodalmi újságokkal kapcsolatban lennie. Mondjuk, ennek ellentmond valamelyest, hogy az én kiadómnak, amely a legnagyobb Romániában, Jászvásáron van a központja, ami irodalmi szempontból nem elhanyagolható város. A blogom is tény, hogy láthatóvá tett, meglepő, mennyien akarnak kapcsolatba lépni velem azon keresztül. De én nem tartozom a legjobbak közé marketingszempontból.

Beszéltünk eddig importált angolszász irodalomról, a fiatal román írók helyzetéről, de mi a helyzet a nemzetiségiekkel? Azokkal a magyarokkal, szászokkal, akik anyanyelvükön publikálnak, de Romániában élnek, Romániáról írnak?

Érdekes számomra ez a kérdés, mert a doktori disszertációmat éppen erről a témáról akarom írni: nemzetiségi írók a román irodalomban. Azt hiszem, a legfőbb problémát a nyelv jelenti. Ha románul írnak, akkor természetesen egy román kiadó könnyedén publikálja őket. Ha viszont magyarul, szerbül vagy németül, akkor jellemzően könnyebben boldogulnak anyaországi kiadókkal. Persze, le lehet őket fordítani, de akkor azt jellemzően már külföldi irodalomnak tekintik. Itt említhetem a németek közül Dieter Schlesakot, vagy a magyarok közül Dragomán Györgyöt, Bartis Attilát vagy Bodor Ádámot. Kilencven előtt a romániai nemzetiségi szerzők ismertek voltak, a román irodalom szerves részét képezték, szerepeltek a lexikonokban. Ezt a gyakorlatot nagyban segítette az állami támogatással működő Kriterion Kiadó munkája, amely két nyelven kiadva a műveket, nagyban hozzájárult az egység megteremtéséhez.
Most nagy a zavar. Például a Polirom adta ki korábban Hertha Müllert, még a Nobel-díj előtt, méghozzá a kortárs román írókat publikáló sorozatban. Schlesakot, Dragománt vagy Bartist a külföldi írókat gyűjtő sorozatban adtuk ki, miközben ha az ember olvassa őket, látja, hogy Romániáról írnak, ha már nem is itt élnek. A legnagyobb korlátnak tényleg a nyelvet látom, de majd csak ez a kérdés is helyére kerül egyszer.