Kísértetvárosból turistaközpont?

2011. 09. 13. 10:52Az Iza völgyéből, Dragomirestfalváról jöttem, ahol a 98 éves Bercea Dumitrut faggattam: hogy is volt az, mikor 1908-ban Bartók Bélának énekelt, a zeneszerző máramarosi népdalgyűjtő útja során. Az öreg még arra is emlékezett, hogy a parintye, vagyis az ortodox pap, akinek az udvarán Bartók a fonográfot felállította, mézes pálinkával kínálta, a zenekutató pedig elsősorban kolindákat és betyárnótákat (haiduceºti) kért tőle.
Hogy vendégszeretetét maga is bizonyítsa, Mitru apó engem is pálinkával és finom juhsajttal kínált, s ez utóbbiból, búcsúzóul, az útra is tett egy jó darabot. Később számtalanszor tapasztalhattam az egyszerű máramarosi románok jószívűségét. Egyszer egy összefejésen voltam, valahol Visó környékén. Másfél óra alatt annyi italt, kalácsot, töltött káposztát raktak elém, hogy tíz embernek is sok lett volna. Nem sérthettem meg senkit, ezért úgy döntöttem: angolosan lelépek. Addig fényképeztem egy nagyobb bozót árnyékából, míg észrevétlenül eltűntem, mert szégyen a futás, de hasznos.

Rákóczi és Ferenc Jóska mint „domnul nostru!” Ceauºescu idejében a nyári vakáció egy részét rendszerint Borsafüreden töltöttük. Hatvan lejért kibéreltünk a helyiektől egy tisztaszobát, amely gyakran a szép máramarosi gyapjútakarók (csergék) és népi szőttesek egyféle kiállítása is volt. Reggel nemcsak friss patakvizet, de egy nagy csupor tejet is kaptunk. Volt úgy, hogy az ágy felett Rákóczi vagy éppen Ferenc Jóska nagyméretű arcképe nézett le ránk. Más máramarosi román házakban is találkoztam történelmünk e két jeles alakjával. S tudják, mit válaszoltak, amikor megkérdeztem: kik ők? Domnul nostru! Vagyis a mi urunk! Ami arra a történelmi igazságra utal, hogy a máramarosi románok nehéz pillanatokban is együttműködtek a magyarokkal: például a kuruc és a 48-as szabadságharcban. Hogy ez a kölcsönös bizalomra épült közös múlt mennyire meghatározza ma is sok máramarosi gondolkozását, erre Fábián István borsai erdészmérnök mondott nemrég egy frappáns példát. A közbirtokossági erdők részvényességi jogát ellenőrizték, és az érintettek külön kérték, nézzék meg az osztrák–magyar katasztereket is, mert azokban jobban bíznak, mint a mostani hatóság nyilvántartásaiban!
Azokban az években, amikor Ceauºescu a nagypolitika rangjára emelte a román–magyar gyűlöletet, a Máramarosi-havasokban, az Iza és a Visó völgyében szívesen fogadták nemcsak a Szatmárból, Biharból, Szilágyságból, de a Debrecenből, Szolnokról és Budapestről érkező magyarokat is. Nem egyszer a Puzdra, Lóhavasok, a Pietrosz turistaútjain cseréltük ki velük véleményünket, építgettük a közös jövőt. De nem egyszer a „lázongó” szatmáriakkal is itt tudtunk zavartalanul beszélgetni. Például Trepszker Zoltán építészmérnökkel, akit csak azért nem „kapcsoltak le”, mert szakmailag pótolhatatlannak bizonyult. Gyermekeink (neki négy lánya volt) csak az utóbbi években tudták meg, hogy miközben ők málnáztak, áfonyáztak, játszadoztak, a szülők miről beszélgettek! Õk nagyon szépnek tartották azokat a havasi napokat, hisz fogalmuk nem volt arról: hogyan kerítettük ki abban az ínséges időben a táborozáshoz szükséges szalonnát, kolbászt, vajat, zsírt, olajat, sajtot, cukrot, netalán kakaót és kávét. Hát még a benzint, amiből hosszú sorbaállással is csak 15-20 litert kaptunk egy hónapra.
A rendszerváltás után, a ránk zúdult szabadság miatt sokáig nem jártam erre. Először nyolc-tíz éve utaztam át újra Borsán egy bukovinai természetvédelmi konferenciára tartva. Megdöbbentett, ami fogadott. A gyönyörű fenyőerdők sokfelé letarolva, még a borsafüredi üdülő védőövezetében is több helyen megbontva, a patakok partja teli fűrészporkupacokkal, hogy majd a víz elhordja. Legalább ennyire szembetűnő volt, hogy a hagyományos máramarosi faházak szomszédságában tájidegen, betonból és márványból épült s nikkelezett fémkapuval őrzött villák jelentek meg. Könnyű volt kitalálni, hogy ezt a hivalkodó „kultúrát” a nyugaton dolgozók honosították itt meg. Pontosabban ők vezették be, mert Franciaországban vagy Olaszországban ilyen ízléstelen flancolást alig láthattak.

A külföldiek a tájjelleget keresik. Három-négy év múlva, mikor pár napot pihenni jöttem ismét Borsafüredre, még elszomorítóbbnak látszott a kép. Mármint a vadkapitalizmus hagyomány- és ízlésrombolása. Ám fent a hegyekben már biztató jelekkel is lehetett találkozni. Méghozzá annak eredményeként, hogy a Nagy-Pietrosz mellett (amely korábban is védett volt), a Radnai-havasok egész máramarosi részét nemzeti parkká nyilvánították, ami az erdőgazdálkodás és a pásztorkodás megszigorításával járt. Csak két dolgot említek. Még a vihar által ledöntött fákat sem szabad elszállítani, ott helyben kell elrothadnia, hogy a természet ezzel is regenerálja önmagát. Egy juhnyájnál csak három kutyát tarthatnak a korábbi tizenöt-húsz helyett. A sok kutya nem annyira az itt is jelen lévő medvék elriasztására kellett, hanem egy-egy zerge vagy más hasznos és védett vad elejtésére.
Lassan eltűnnek a kötélfonat-motívumos máramarosi kapuk, pedig az Iza völgyében még több mestere él a famegmunkálásnak. Vannak, akik azt mondják, hogy ezek a kapuk régebbiek, mint a székelyföldiek, amelyek az utóbbi időben amúgy is elpolgáriasodtak, egyes helyeken cifrábbak, túldíszítettek lettek. Talán elsősorban turisztikai vonzerejüknek köszönhetően, a fatemplomok divatja viszont tovább él. Újak is épülnek, s a régieket is igyekeznek karbantartani. Egy Ady nevű felsőbányai ácsmester mesélte egyszer: a fatemplom titka az, hogy sajátos szerkezete miatt a legerősebb szélvihar sem bírja a tornyát ledönteni, mivel az alkalmazott kötések a szélnyomásra ellennyomást fejtenek ki. Néhány éve Borsafüred központjába is szerkesztettek valahonnan egy szép fatemplomot, amelyet máris sok külföldi turista látogat. Pár új villa, panzió is azt a benyomást kelti, hogy 2011-re mintha erősödött volna az építészeti felügyelet, vagy inkább fegyelem.
– Mindkettő! – mondja Borsaváros polgármesteri hivatalának illetékes osztályvezetője, Ioan Timiº. – A kirívó esetekben kiszabott bírság azonban nem volt annyira hatásos, mint az, hogy a villatulajdonosok tapasztalhatják: a külföldi turisták, pláne a pénzesebbek, elsősorban a hagyományokat őrző, tájjellegű panziókat, kisebb szállodákat részesítik előnyben, persze csak akkor, ha megfelelő kényelmet is találnak bennük. Újabban a városvezetés is az eddigieknél jobban próbálja a hagyományok felé terelni az építőket. Több olyan albumot, rajzot kínálunk nekik, amelyek a hagyományokat külső jeleikben őrző házakat ábrázolnak.
Mint például az Ursu, azaz a Medve panzió, melynek tulajdonosa a Bak házapár, Sándor és Anetta (képünkön). (A fogadó szerkezete betongerenda ugyan, de teljes külső és részben belső borítása is fa! Vagyis teljes mértékben tájba illő!) Sokan nem hinnék el, hogy az építészmérnök–számtantanár házaspár Budapestet cserélte el Borsával. A jobb élet reményével mentek a rendszerváltás után Pestre, szülőföldjükről, a Máramaros szatmári oldalán lévő Szinérváraljáról, ha úgy tetszik, az első magyar bibliafordító, Erdős Szilveszter János városkájából, de nyolcévi munka után elegük lett, elsősorban a híres magyar bürokráciából. Olyanok akarták őket magyar nyelvvizsgára kötelezni, akik kevésbé tudtak magyarul, mint ők! Megtakarított pénzüket egy 28 személyes borsai kisszállóba fektették és jól megvannak. A nyári és a téli főszezonban minden szobájukat hetekkel előre lefoglalják az interneten, talán mondanunk sem kell, hogy zömében nyugati vendégek, köztük egyre több magyar, például Németországba, az Egyesült Államokba, Kanadába szakadt hazánkfiai.
A vendéglátásban kivívott tekintélyüket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány éve Anettát a borsai turisztikai egyesület alelnökévé választották. Ebbéli minőségében is kérdeztem a jelenlegi állapotokról. Mint mondta, valóban érzékelni a kedvező változást, de sok a tennivaló ahhoz, hogy Borsa a felkapott, divatos magashegyi üdülők sorába léphessen.
– Talán legfontosabb az utak rendbetétele, s a sikeres két-három nagyobb rendezvény mellett, mint a hófesztivál, még több programot kellene kínálni a turistáknak. Jó dolog, hogy rövidesen elkészül, azaz több évtizedes szünet után újra üzemel az olimpiai méretű sípálya, méghozzá felvonóval, de hiányoznak az olyan kisebb létesítmények, ahol rossz időben, amikor nem lehet hegyet mászni, sportolhatnak a vendégek. A turisták nem győzik eléggé dicsérni a szép alpesi tájat, ami viszont nemcsak a jó utakat nem pótolja, de azt sem, hogy nincs rendezett, kulturált játszótér a gyermekeknek. Ám közös összefogással sokat tehetünk azért, hogy vendégeink jól érezzék itt magukat és minél előbb visszatérjenek!

Panzió-matematika. Akik nem jártak erre, azok számára tisztázni kell, hogy Borsa mint közigazgatási egység hatalmas, legalább Kolozsvár nagyságú területet foglal el. S három nagyobb település alkotja, nevezetesen a Nagy-Pietrosz alatt, egészen 1500 méterig felkapaszkodó Borsaváros, a nyolc kilométerre lévő Borsabánya és a tíz kilométerre levő Borsafüred. Ám e három település valójában már rég egybeépült, az egymáshoz vezető utakat mind több villaszerű ház övezi. A legtöbbről első ránézésre megállapítható, hogy nemcsak az adott családnak, de vendégek fogadására is épült. A már idézett városházi vezető szerint a közigazgatási egységben négyezer bejelentett vendégszoba van, valójában jóval több, legalább a kétszerese, de az sem kizárt, hogy háromszorosa. Ha a több száz, a gazdasági válság miatt befejezetlen villát is ide számítjuk, akkor hatalmas turisztikai bázisról beszélhetünk
– Az elmúlt években teljesen megszűnt bányászat négy-ötezer embert foglalkoztatott. Többségük nyugati országokban vállalt munkát, de a pénzt hazahozzák és villákat, fogadókat építenek belőle. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy jövőjüket ők is a borsai turizmusban látják. Nem annyira a helyiek fogyasztására, mint a külföldi turistákra alapoznak azok is, akik az állattartásba fektetik a pénzüket. Ma már 14 nagyobb juhászat és 11 pisztrángos működik a város övezetében, ami ismét csak a fellendülést, de legalábbis a jelenlegi helyzetből való kitörést jelzi – mondja Ioan Timiº bizakodóan.
Majd egy darabon elkísér, hogy a helyszínen is mutassa: lám, a város fejlődik, ezt bizonyítja a sok befejezetlen épület is, több a virág, jobbak az utak, az üzletek pedánsabbak, az emberek szebben öltözködnek. Hátha még egy-két multi cég is ide települne! Elsősorban a faiparban volna erre esély, hisz az építő- és bútoripar egyik legkiválóbb nyersanyaga, a lucfenyő itt bőven megtalálható!

Ki kezdeményezze a magyar iskolát? Az 1800 méter magas Toroiaga (a magyarok szerint Toronyága!) alá települt Borsabánya, ahol nemcsak több bánya, de ércőrlő és ércmosó üzem, szaknyelven flotáció is működött, ma inkább kísértetvárosnak nevezhető, hisz az ipari épületek éppen úgy üresen állnak, mint a munkásoknak emelt számos tömbház, a lakosság száma a korábbinak közel a felére csökkent. Elsősorban az őslakosok, a valamilyen szállal ide kötődő nyugdíjasok és az olyan egykori vendégmunkások maradtak itt, akiknek már nincs hová hazamenniük. Például a Szilágyságba, Biharba, Szatmárba.
A Kolozs megyei származású Sallak András nyugdíjas bányamérnök, volt bányaigazgató (képünkön jobbra) inkább kétlaki. Vagyis az év egy részét háromszobás itteni otthonukban, a másik részét felesége szülőhelyén, Gyergyóalfaluban tölti, ahol befejezés előtt áll végleges lakásuk építése.
– Az igazság az, hogy akkor sem szeretnénk végleg elhagyni Borsát, ha meglesz a gyergyói lakásunk, mert nagyon megkedveltük ezt a vidéket. Miért ne valljam be, az itteni embereket is, akikkel jól kijövünk. Meg hát a bánya is ide köt, még akkor is, ha bezárták, mert nem lehet feledni az itt ledolgozott évtizedeket. Külön foglalkoztat, hogy mi lesz a bányák sorsa, meddig szennyezik még a környéket, mert sajnos úgy zárták le, hogy a vizek semlegesítés nélkül folynak a patakokba, a zagytárolók kezelése sem megnyugtató. Nagyon fáj, hogy bennünket, akik az utolsó kődarabot is ismerjük, alig kérdeztek meg. De reménykedem: hátha még segíthetek, hogy jobbra forduljanak itt a dolgok – mondja hangjában némi szomorúsággal a volt igazgató.
Aztán előkerül egy tősgyökeres borsai magyar, Bárány Ferenc bányamester, aki még jobban érzi itt magát, hiszen visszakapta apja földjeit, erdőit, s van hol gazdálkodjon, van mivel kiegészítse nyugdíját. Szerinte a magyarságnak már azért sem szabad feladnia itt állásait, mert ők Borsabánya őslakosai.
– Először mi voltunk itt, csak utánunk jöttek a bányászat és az erdőkitermelés révén a németek, a lengyelek, a románok, az ukránok. A katolikus egyházat is a mi ferenceseink hozták létre, két-háromszáz esztendeje. Éppen ezért fájó az nekünk, hogy az egyházon belül is kisebbségbe kerültünk, amiért saját templomunkban a román misét tartják előbb, csak azt követően a magyart!
Ezt utóbb Rácz Gábor plébános is visszaigazolta, azzal a kiegészítéssel, hogy a román anyanyelvű római katolikusok ma csaknem kétszer annyian (mintegy háromszázan!) vannak, mint a magyarok. S ma az egyházat is jobbára ők tartják el. Igen ám –mondták a magyar hívek közül többen is –, de annak semmi akadálya nem lehetne, hogy egy magyar jellegű ünnepen, mint például Szent István királyunk napján, először magyarul misézzenek!
Más is erősíthetné a borsai magyarságot, melynek lélekszámát a reformátusokkal és más vallásúakkal, továbbá a vegyes házasságban élőkkel együtt úgy négyszázra teszik. Az iskola! Jó volt hallani, hogy 51 gyermek tanulja heti két órában a magyar nyelvet. Ez nem kevés. Köztük olyan, korábban elrománosodott magyar szülők gyermekei is, akik ma anyjukat, apjukat tanítják anyanyelvükön írni. Tanítójuk nem más, mint Sallak mérnök lánya, Dancs Sallak Amália. Felvetődött, hogy az új tanügyi törvény értelmében akár összevont magyar osztályokat is létrehozhatnának a bányavároskában. De ez ne egyéni kezdeményezés legyen, hanem a szülőkkel közösen kell dönteni és fellépni. Persze, Vicai János megyei főtanfelügyelő-helyettes és Béres úr, a máramarosi magyarság parlamenti képviselője is besegíthet, hogy minden zavartalanul menjen! Meg a választás közeledtével újra éledező borsai RMDSZ.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!