Királyi orvos voltam Kamerunban

Felbontottam a szerződésem az országos egészségügyi pénztárral. Szabadúszó orvos lettem. Korlátok nélkül akartam dolgozni. Önkéntesnek jelentkeztem. Nepálba akartam menni, Kamerun lett belőle. Túroczi Ildikó riportja az Erdélyi Riport 2012/2. számából

Dualában, a repülőtéren a kameruni szervezet elnöke vár rám. Rövid ismerkedés után kiderül, hogy ő az ügyintéző, a titkár, a munkatárs, a „csapat” is egyszemélyben. Ez igen, gondolom, van itt hatékonyság és takarékosságág. A koranincs, ötszemélyes, taxinak nevezett járgányban nyolcan ülünk, s miközben teljes erőmmel az állandóan kinyíló ajtóba kapaszkodom, az ügyintéző aggódva megkérdezi: európaiként tudok majd alkalmazkodni az afrikai viszonyokhoz? Persze, válaszolom, bölcsen elhallgatva, hogy semmit nem tudok ezekről a „viszonyokról”. Akkor jó, sóhajt fel megkönnyebbülten, mert a többiek nem tudtak. Valóban bölcs voltam, gratulálok magamnak.

Másfél napos zötykölődés után megérkezünk Esuba. Este van és sötét. A palotába megyünk, mondja Polycarp, a mindenes, és bejelentkezünk a királynál. Jó vicc, gondolom, de nem tudom értékelni. Fáradt vagyok, az agyam is elzsibbadt a maratoni utazásban. Az autóbusznak nevezett, észvesztően száguldozó járgány, most taxi szerepben, megáll egy kapu előtt – tényleg van palota, és van király is.

Egy rövid protokoll-ismertető után a király előtt találom magam. Egy kórházat szeretnénk itt létrehozni, mondja Polycarp, a király bólint, jó ötletnek tartja, és megkínál vacsorával. Miközben a palota sötétjében fufut, azaz puliszát falunk spenótszerű főzelékkel, halkan suttogva megkérdem: – Mit fogunk mi itt létrehozni? – Kórházat – néz rám ártatlanul Polycarp, és falatozik tovább. A király áldását adja rank: – You are free (szabadok vagytok, elmehettek), mondja, és mosolyog. Ez kell nekem pontosan, hajolok meg udvariasan, és víz a tisztálkodáshoz, gondolom, aztán holnap majd jöhetnek a „viszonyok”.

Sámánok és én. Polycarp Esu szülöttje. Esu Dualától, Kamerun gazdasági fővárosától sok száz kilométerre fekszik hegyek közé zárva. Az Esu felé vezető út keskeny, mondhatni egysávos, esős évszakban szinte járhatatlan az utat borító vörös agyag miatt. Harmincezer ember lakja, őslakosok és bevándorló fuláni törzsek, fele-fele arányban. Közigazgatásilag megtartotta a fondom formát, ami királyságot jelent. A király keresztény, de tiszteletben tartja az ősi hagyományokat is. Katolikus és poligám. A helyi kisebb konfliktusok megoldása az ő hatáskörébe tartozik, önkormányzati joga is van, például a királyság földjeiről önhatalmúlag dönteni, a mi tevékenységünket jóváhagyni. Elszigeteltsége miatt Esunak nincs és nem is volt orvosa. Egy rendelője van, ahol „registered nurse” (hivatalos ápolónő) dolgozik, akinek joga van diagnosztizálni, gyógyszeres kezelést felírni. Õ nem végez vizsgálatot. Betegbiztosítás nincs, semmi nem ingyenes senkinek. Aki nem tud fizetni, az nem kap egészségügyi ellátást. Akkor sem, ha gyerek, akkor sem, ha fertőző betegségben szenved, például maláriás vagy AIDS-es. Több mint ötven „traditional doctor” (hagyományos orvos) van, akik a szellemek segítségével gyógyítanak. Õk többnyire kuruzslók, akik egészégügyi tudással nem rendelkeznek, a helyiek transzcendentális igényeit elégítik ki, betöltik a sámánok szerepét. A „traditional healers” jelenti a természetgyógyászokat, ők gyógynövényekkel gyógyítanak igencsak jó eredményekkel. Kevesen vannak, számuk nem több ötnél a nagy közösségben.

Patience szintén önkéntes munkás, helybéli, azaz kameruni. Asszisztensnő, aki véletlenül szerzett tudomást arról, hogy Esuba fehér orvos megy gyógyítani. Lévén munkanélküli, jelentkezett a „csapatba” tapasztalatot szerezni. A másfél napos utazás idején csatlakozik hozzánk. Õ sem tudja pontosan, mire vállalkozik, nem ismeri a „viszonyokat”.

Hivatalos találkozó. Vasárnap van. Polycarp ismerteti a napirendet. Templomba megyünk, utána pihenés következik, majd délután összeülünk egy tanácskozásra. Õ az official meeting (hivatalos találkozó) kifejezést használja, amit én először eléggé demagógnak és komikusnak tartok, lévén, hogy a nagy csapat egyelőre hármunkból áll. Később megkedvelem, s gyakran használom én is, például a munkafegyelem fogalmának bevezetésére. Ezt meg ők tartják hasonlóképp demagógnak.

Délután Polycarp tervén ámuldozok. Minőségi orvosi ellátást szeretne a népének, mondja, egyetlen gondja az anyagiak hiánya. Összerakjuk a nálunk levő gyógyszereket, és megbeszéljük a teendőket. Kaptunk egy rogyadozó agyagtégla épületet, ott fogunk rendelni, van vérnyomásmérőnk, vércukormérőnk és maláriatesztünk. Patience lesz a gyógyszerfelelős, Polycarp a szervező, és velünk fog dolgozni két helybéli, lelkes, önkéntes tolmács is. Tolmács azért kell, mert az öregek csak tájnyelven beszélnek, a többiek az angolból eredő pidgint is, és én egyiket sem értem. A gyógyszerek ingyenesek, regisztrációs díj viszont lesz: 200 kameruni frank (40 amerikai dollárcent). Így kezdünk el dolgozni.

Vizitdíj Esuban. Egy ötéves gyermeket hoz a nagymamája. A gyermek nagyon beteg, maláriás láza van már öt napja. Infúziós kezelésre nem vagyunk felkészülve, injektábilis kininünk sincs. Átirányítjuk a kórházba, ahol a „registered nurse” mesterien kezeli a maláriát. A nagymama a hátára csomagolja az alélt kisfiút, és indul vele haza. Mispa, a kedves és okos tolmács elmagyarázza, azért mennek haza, mert nincs pénzük kórházra. A mi regisztrációs díjunkat hitelben is ki lehet fizetni, így rendelkezett Polycarp, ezért jöttek hozzánk. Nem hiszek neki. Fogjuk a gyermeket, és bevisszük a kórházba. Kiderül, hogy Mispa igazat mondott: ha nagyi nem fizet, akkor az unokáját viheti haza. A költségek felét kifizetem én, a másik felét Polycarp, a gyermek ott marad. Belém fészkel a döbbenet, és a tehetetlenség szorongató érzésével társul: a gyermek halálos beteg, és ez nem elég ahhoz, hogy sürgősségi kezelést kapjon. Ha meghal, akkor tudomásul veszik, gödröt ásnak az udvarban, és eltemetik. Egyes szám első személyben, ha magamra vonatkoztatom például, akkor ez félelmetesen hangzik.

Este ismét tanácskozunk: a begyűlt regisztrációs díjakból veszünk gyógyszereket, és ha a helyzet úgy kívánja, a gyógyszert adjuk hitelben is. Bevezetem az árengedmény (discount) fogalmát, és Polycarp megegyezik egy bamendai gyógyszertárral. Másnap reggelre, egy kiadós éjszakai felhőszakadás után összedől a „rendelőnk”. Esős évszak van.

Néhány óra múlva érkezik Polycarp: talált egy másik épületet, ami tágasabb, biztonságosabb. Már meg is egyezett a bérben, mondja, költözhetünk át, folytathatjuk a munkát. Szedelőzködünk, a betegsereg kíséretében átvándorlunk új helyünkre, ami tényleg tágasabb, világosabb. Víz, villany, vécé ugyan nincs benne, de arra nincs idő, hogy most erről beszéljünk. Késő délután van, mire befejezzük a rendelést. Polycarpot a részletek felől kérdezem, és amikor meghallom, mekkora bérben egyeztek meg az épület tulajdonosával, dühös leszek, s azonnali official meetinget hívok össze, hogy méltatlanságomnak hangot adjak, és az ésszerű pénzkezelésről regéljek. Polycarp türelmesen hallgat, néha csodálkozva bámul rám, aztán a lehető legdiplomatikusabban megköszöni, hogy a nemzetközi standardokról tájékoztattam. Én megnyugszom, ő pedig levonja a következtetést: a további befektetésekről elfelejt tájékoztatni. Beteg ember pedig egyre több van.

Női beteg, huszonvalahány éves, nagyon gyenge, betámogatják az ajtón, egyedül nem tud járni. Hét gyermeke van. Több napja lázas, és hasmenése van. Ötszáz kameruni frank minden vagyona. Az AIDS-teszt ára is ennyi, tanácskozás nélkül kifizetjük mi. A teszt pozitív, megmondjuk neki. Tudomásul veszi. Javasolom, hogy kezdje el az antiretrovirális kezelést, ami Kamerunban ingyenes. Nincs pénze rá, mondja tájnyelven, és Polycarp felvilágosít: a társkezelés és állapotfelmérés évi negyvenezer kameruni frankba kerül. És a férjének van még néhány felesége. Talán be tudjuk őket is hívni szűrésre, mondom bátortalanul. Csend van, a kérdésre nincs válasz.

A „kórházunk” bővül. Polycarp titokban ágyakat rendel, matracokat vásárol, térelválasztókkal elkülöníti a várót a kezelőtöl, van fektető, gyógyszertár és rendelő is. Sőt, folyóvíz is. Egyre kevesebbet kérdezek, egyre több beteg jön. November van, száraz évszak. A negyven éves férfit, HIV-fertőzött ő is, nem tudjuk megmenteni. Már négy hete „traditional doctor” kezeli, magas láza, légzési elégtelensége, kétoldali tüdőgyulladása van, a nyakába akasztott rozsdás kulcs nem hat. Kórházból jelentkezett ki önként, hogy a gyógyító szellemek segítségét kérje. Már nem csodálkozom, de elfogadni sem tudom, keserűen hallgatok. Az asztalomra színes csíkos terítő kerül, az ablakokra függöny.

Azok a bizonyos viszonyok. A taxi szerepét itt motorbicikli tölti be, ezzel száguldoztunk az esős évszakban; én Patience háta mögött, a csomagtartón. Most száraz évszak van, a séta mellett döntök: gyalog megyek munkába, és onnan haza. Az első napokban egyedül, aztán csatlakozik Patience, majd Polycarp is. Benézünk egy-két kunyhóba, sötét van és tömény füstszag. A háromköves tűzhelyen bambuszfa parázslik, kémény nincs, a füst lassan szivárog ki a kicsi ablakokon. Reggel van. A gyermekek iskolába indulnak, a kisebbek köhögnek, némelyik sír. A tegnapi beteghez is benézünk, asztmás nehézlégzéssel hozta az édesanyja. Õ jól van, a kistestvére nyöszörög a földön, a szoba sarkában. A gyermek kívül-belül tele van parazitákkal, csak néha kap enni, mert úgyis meg fog halni, – mondja az anyja. A gyógyszereket, amiket ingyen ajánlunk neki, nem fogadja el. Az anya döntése végleges, állunk az ajtó előtt, majd, mint nemkívánatos vendég sarkon fordulunk, és megyünk dolgozni. Gyermekjogvédelem? – kísérelem meg halkan. Az nincs, hangzik a válasz.

Munka után nekifogunk, és kidekoráljuk a várót. Akkor erre már nem kell költenünk, vigyorog Polycarp, megtanulta az ésszerű pénzkezelés módját.

Eltelik a két hónap, jelentést írok a királynak. Megvizsgáltunk és elláttunk sok száz beteget, jártunk csaknem minden házban, az elkészített statisztikánk szerint a megszületett gyermekekből minden negyedik meghal, és minden hetedik ember HIV-fertőzött. A malária a kosznak köszönhető, a vécék és latrinák hiányának, és a lázas hasmenés a falunak csak azon részében dívik, ahol az ivóvizet a patakból viszik. És igen, megvan a „kórház” is, orvos is lesz benne, Amerikából jön a következő önkéntes, nem kevesebb, mint hat hónapra. A király elégedett, ezt dokumentálja is királyi pecséttel. Polycarpnak, azaz a szervezetének ajándékoz hat hektár földet, hogy nemzetközi standardok szerint építsen majd saját kórházat rá. Polycarp boldog, hálája jeléül kinevez rögvest egy nemzetközi szervezet főnökének. Mi lesz ennek a nagydarab földnek a sorsa?, – kérdem kíváncsian. Kórházat építek rá, néz rám csodálkozva. De nincs hozzá pénzed, akarom mondani, ám elharapom a szót. Tedd meg! – bólintok rá, én segítek neked.

A világháló segít a kapcsolattartásban. Néhány hónap múlva lesz már villany is a kórházunkban, és kaptunk néhány segélyszervezettől vitaminokat és gyógyszereket is, – írja. Polycarp álma a kórház és a minőségi orvosi ellátás Esuban. Hogy ennek nincs sok realitása? Talán nincs. Én szorítok neki.