Bajnai Gordon: Köztársaság, kiegyezés, kilábalás

„A rendszerváltáskor megfogalmazott reményekhez képest az elmúlt két évtized csalódást jelentett a magyar társadalom többsége számára. Ez a csalódás kezeletlen, elfekélyesedő sebként rontotta tovább a társadalom közérzetét.” BAJNAI GORDON helyzetképének rövidített, szerkesztett változata a szerző engedélyével az Erdélyi Riport 2012/3. számából. A teljes változat a Haza és Haladás Alapítvány honlapján olvasható.

Demokrácia Ma már jól látható, hogy a Fidesz vezetése előre kitervelt programmal rendelkezett a Harmadik Köztársaság felszámolására. Úgy tűnik, hogy a 2002-es vereségből levont tanulság a Fidesz számára az volt, hogy a hatalom megtartásának záloga nem a jó kormányzás, a meggyőző kormányzati teljesítmény, hanem a közjogi, választási és médiarendszerek minél teljesebb kormányzati, sőt: valójában párthatalom alá vonása. Ez a logika a kormányzati ciklus folyamatából a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatását, a kormányzati akarat abszolutizálását jelenti. A ciklus végén, választási helyzetben pedig a Fidesz számára jelentős versenyelőnyt biztosító, az alternatív politikai erőket súlyos hátrányba hozó új rendszer kialakítását tette-teszi szükségessé.

Mindezeken felül pedig, abban az esetben, ha a Fidesz mégis kikerülne a hatalomból, a személyi függések informális rendszere a most kiiktatott ellensúly-intézményeket aktiválhatja majd, és a sarkalatos törvényekben rögzített alapvető kormányzati kompetenciákkal együtt a vesztes, kisebbségbe került erő informális akaratával képes lesz, képes lehet megbénítani az új kormányzást – tekintet nélkül annak többségi legitimációjára. Módszeresen, csigolyánként törték el a magyar demokrácia gerincét.

A demokrácia „gyakorlatias felfogásban” nem más, mint a rossz kormányzás gyors és békés korrekciójának lehetősége. A rossz kormányzás előállhat tévedések, hibás döntések következményeként és/vagy a hatalomnak szándékosan a közérdekkel szemben való gyakorlása eredményeként. Jelen esetben mindkettőről szó van. Ám a demokratikus ellensúlyok felszámolása, a kormányozhatóságot nehezítő kétharmados tárgykörök kibővítése és a választójog manipulációja a korrekciót mind a kormányzati ciklus folyamán, mind annak lejártakor és egy esetleges váltás után is megnehezíti. 2012 Magyarországának rosszul kormányzó, de nehezen leváltható kormánya van. Ennél rosszabb kombinációval nem is szembesülhetett volna a fiatal magyar demokrácia.

Gazdaság Magyarország ma minden objektív mutató szerint súlyosabb helyzetben van, mint a 2008-as válság kitörését követő első hullámban. Csak emlékeztetőül: a forint árfolyama, az államadósság, az országkockázati mutató és a forintkötvények reálhozama mind az elmúlt 20 év legrosszabb szintjén állnak, negatív rekordokat döntenek. A kormány ma egyszerű választás előtt áll: IMF készenléti hitel, szigorú feltételekkel, vagy államcsőd, annak tragikus rövid és hosszú távú következményeivel.

2010 májusában a Fidesz azzal jutott 53%-nyi szavazathoz, hogy két ellentétes érdekű választói csoportnak tett összességében tarthatatlan anyagi ígéreteket. Hagyományos szavazóbázisának, a gazdaságilag aktív, közép- és felsőközéposztálynak (a ’polgárok’) az azonnali és radikális adócsökkentést ígérte, míg a korábbi, inkább szocialista bázist alkotó, alacsony jövedelmű vagy inaktív, részben vagy egészben állami juttatásokból élőknek (a ’zemberek’) a jóléti kiadások megőrzését, a megszorítások végét sugallta. A két ígéret egyidejű betartása a bevételek csökkenésének és a kiadások szinten tartásának összegeként a költségvetési egyensúly azonnali felborulásához vezetett volna. Voltaképpen ennek trükkös „bevallását” jelentette a finanszírozhatatlan méretű, 7%-os hiánycél, az azzal való brüsszeli próbálkozás.

Az először igazán ekkor megdöbbenő Brüsszel ezt a legelső héten megvétózta, ám a kormány ennek hatására sem módosított a politikai bázisának tett irreális ígéretein, helyette a magyar gazdaságban még föllelhető tartalékok felélésével próbált időt és mozgásteret nyerni. Az első ilyen tartalék az országba az elmúlt húsz évben befektetett külföldi működő tőke és hitelfinanszírozás megcsapolása volt a szektorális különadók révén.

Miután ez kevésnek bizonyult, másodikként a tizenkét év alatt felhalmozott, a jövőbeni nyugdíjak 25%-át biztosítani hivatott nyugdíj-megtakarítások államosítása következett. Az elkobzott megtakarításokból ráadásul sem a devizahitelesek helyzete nem oldódott meg, sem a közösségi közlekedés vagy az önkormányzati adósság nem került konszolidálásra.

A harmadik tartalék az alacsony képzettségű inaktívak foglalkoztatásában rejlő esély volt, amely húsz éve a magyar gazdaság egyik legnagyobb strukturális problémája. Az ő bevonásuk a gazdaságba csak a foglalkoztatásukat terhelő bérköltség-elemek érdemi csökkentése mellett képzelhető el. A már aktív jobban keresőket preferáló – cserében a közepes és alacsony jövedelműeket jelentősen sújtó – egykulcsos adó, valamint a költségvetési lyukak kompenzálása érdekében emelkedő járulékok, illetve a növekvő jövedelemadó-terheket ellensúlyozni hivatott, irracionális mértékű minimálbéremelés azt eredményezték az alacsony képzettségűek körében, hogy 2012-ben számukra nem a munkába állás, hanem a tömeges elbocsátás közeli jövőképe bontakozik ki.

A kormány bő egyévnyi türelmi időt kapott mind Magyarország közvéleményétől, mind az ország külső adósságát finanszírozó befektetőktől. Mára azonban látszik, hogy az érthetetlen gazdaságpolitika, az agresszív kommunikáció, a teljesületlen reformígéretek, a csökkenő növekedési képesség, a növekvő deficitkilátások és a független gazdaságpolitikai intézményrendszer elleni támadások együttesen vezettek ahhoz a totális bizalomvesztéshez, amely e sorok írásakor már a fizetésképtelenség közelgő rémével fenyegeti hazánkat.

Az IMF-fel aláírandó készenléti hitel ma az egyetlen reális módja a csőd elkerülésének. Az IMF (és az Európai Bizottság) aktív segítségére szorulni nem siker. Ez minden esetben valamiféle kudarc beismerése – így volt ez 2008-ban is. Mégis: az elmúlt másfél év gazdaságpolitikáját tekintve a Valutaalap–EU páros kijózanító részvétele a magyar gazdaságpolitika alakításában mindenképpen civilizációs előrelépést jelentene.

Az államcsőd rövid távon a közember, a munkaadó és a munkavállaló, illetve közalkalmazott, a nyugdíjas vagy épp a jövőjét tervező egyetemista számára beláthatatlan, tragikus, gyors összeomlást, az árak elszabadulását, a megtakarítások elolvadását, a munkanélküliség drámai emelkedését – a lecsúszás és a nyomor örvényét jelenti. Hosszú távon pedig az ország tartós leszakadását, mozdulatlanná dermedést és társadalmi destabilizációt: a szélsőségek minden korábbinál nagyobb térnyerését.

Társadalmi stabilitás A rendszerváltáskor megfogalmazott reményekhez képest az elmúlt két évtized csalódást jelentett a magyar társadalom többsége számára. Ez a csalódás kezeletlen, elfekélyesedő sebként rontotta tovább a társadalom közérzetét az elmúlt évtizedekben. A 2002-es választás pedig már fehéren feketén megmutatta, hogy az újraelosztásban érdekeltek (nyugdíjasok, inaktívak, alacsony jövedelműek) választói aktivitása és szavazata a döntő a „Kié a hatalom?” kérdésre adott válaszban. Ezt követően mindkét nagy párt számára a szociális ígéretek váltak a politikai versengés fő terepévé, amit a 2004-es népszavazás szomorú folyamata csak megerősített, a 2008-as felelőtlen referendum pedig jó időre bebetonozott.

A 2010-es választást követően a szűkös pénzügyi mozgástérben lehullott a kampányálarc, és felsejlett a Fidesz valódi társadalomfilozófiája: a közép- és felsőbb osztályokat akár a társadalom végletes kettészakítása árán is előnyben részesítő értékválasztás. A retorika paravánja mögé nézve, a tényleges intézkedések szintjén ez nem más, mint az adórendszer „felül ad, alul elvesz” típusú átszabása, a végtörlesztés keveseket segítő, de sokakat ellehetetlenítő bevezetése, a közmunkarendszer zsákutcás átrajzolása, vagy a köz-és felsőoktatási törvény társadalmi mobilitást csökkentő átalakítása. A szaporodó bajok kommunikációs kezelését pedig a stigmatizáció, a szegények társadalmi ellenséggé tétele szolgálta. A szegénység helyett a szegények elleni hidegháború megindítása.

Nemzetközi kapcsolataink Az EU új, keleti tagállamai az elmúlt tíz évben kívülről nézve két egymásra csúszó stratégiai problémával küzdenek: a sikeres európai felzárkózás és a globalizálódott erőtérben leértékelődő európai teljesítmény jelentette kihívásokkal. Ez a „későn érkezők” klasszikus problémája, amelyre eddig eltérő minőségű válaszok születtek a régióban.

Egy kis ország érdekérvényesítő képességét a nemzetközi erőtérben döntően gazdasági-társadalmi teljesítménye határozza meg. Magyarország a válságot megelőző években fokozatosan csúszott egyre hátrébb ebben a versenyben. Ami az elmúlt 18 hónapban történt, az emberemlékezet óta nem tapasztalt mélységbe taszította az ország nemzetközi megítélését és ezzel összhangban a nemzeti érdekérvényesítő képességét is. Szövetségeseink kezdeti értetlenségét mára az aktív kritika, az elhatárolódás és újabban a példa nélküli ellenakciók követik.

Összegzés és előretekintés Szétvert demokrácia, államcsőd felé sodródó gazdaság, szétszakadó társadalom és Európából kifelé haladó Magyarország – ez másfél év kormányzásának elborzasztó mérlege. A pályát, amelyen Magyarország halad, radikális irányváltással módosítani kell. Késlekedés nélkül.

A kétharmados többség és a cselekvés sürgető kényszere okán a legkedvezőbb forgatókönyv a jelenlegi kormány átfogó önkorrekciója lenne. Ezt a hosszú távú érdekek alapján kizárni nem lehet, de a Fidesz mai vezetése, eddigi működése és finanszírozási háttere ilyen fordulatot ezúttal sem valószínűsít. Ezért bő két évvel a jelenlegi ciklus lejárta előtt a haza és a haladás ügye iránt elkötelezettek legfőbb reménye már a mielőbbi kormányváltásban van.

Mi következik mindebből? A következő választásokon dől el, hogy a Fidesz mostani uralma a rendszerváltás első, zűrzavaros 20 évének szomorú lezárása vagy a következő 20 év kurzusának nyitó-megalapozó szakasza volt-e.

A váltás egyik lehetséges módja, ha a választások előtt a demokratikus ellenzék valamely parlamenti, vagy még azon kívüli, „civil” pártja olyan domináns és integráló szerepre tesz szert, hogy lényegében egyedül képes kihívni a mostani kormánypártot. Ez a – ma legnagyobb szavazói tábort jelentő – bizonytalanok sikeres megszólítását igényli. Ha ez senkinek nem sikerül, akkor az egyfordulós, egyéni választókerületekre épülő választójogi törvény szinte megkerülhetetlenné teszi a számottevő demokratikus ellenzék erőinek együttműködését. Ez nem lesz könnyű. A szavazói bázis átfedése a versengést erősíti, a kölcsönös szavazói elutasítottság pedig az együttműködést nehezíti.

Az új választójogi törvény a választás időpontjának ismertté válásáig az ellenzék pártjait a különutas, pozícióépítő működésben teszi érdekeltté. A Fidesz leváltásának és az ország talpra állításának erősödő választói elvárása ösztökélheti majd a demokratikus ellenzék vezetőit arra, hogy időben megteremtsék a hatékony modus operandit a szóba jöhető erők között.

A kormányváltás azonban csak akkor nyeri el értelmét, ha képes a mostani destruktív kormányzás helyén egy jobb, sikeresebb országot építeni. Ez pedig a szerveződő alternatíva kormányzóképességének kérdését veti fel.

Az új kormánynak nem lesz ideje kísérletezni, munka közben tanulni. A minden szempontból kivérzett gazdaságnak és kifáradt társadalomnak azonnali irányváltást kell érzékelnie, ellenkező esetben az új kormány legitimációja gyorsan szertefoszlik. Ezért az új kormánynak kész, azonnal alkalmazható programmal kell rendelkeznie: a köztársaság, a kiegyezés és a kilábalás programjával.

A köztársaság programjával, amely az alkotmányos demokrácia és a kormányozhatóság azonnali helyreállításának cselekvési tervét jelenti, a harmadik köztársaság korrekcióját. A helyreállítás azonban kevés, a pártfinanszírozás tisztaságával vagy a közmédia pártatlanságának korábban hiányzó, új garanciái nélkül, a köztársaság gyenge immunrendszerrel születne újjá.

A kiegyezés programjával, amely konszenzust teremt abban, hogy sem az inga újbóli kilengése, sem a bosszúállás nem lehet megoldás a köztársaság helyreállításakor – bármennyi sérelmet szenvedtek is el a most ellenzékben levők és támogatóik. Az új kormány egyik legfontosabb feladata lesz, hogy új, ciklusokon átívelő széles társadalmi megegyezést teremtsen alapvető nemzeti céljaink tekintetében. Ehhez a mai jobboldal demokratikus meggyőződésű szavazóinak beleegyezésére éppúgy szükség lesz, mint a határozott politikai kötődés nélküli vagy baloldali szavazókéra. Végül a kilábalás programjának arról kell szólnia, hogy a külső és belső válságoktól meggyötört gazdaság és társadalom gyors talpra állását és újrainduló erősödését milyen konkrét kormányzati eszközökkel és reformokkal lehet elérni, és az idővel így megtermelt többletjavakat a megújított nemzeti célokkal összhangban igazságosan és okosan elosztani.

2014 Magyarországa alapvetően egy más ország lesz, mint a válság és a fülkeforradalom előtti világ. Fáradtabb, kétkedőbb, tapasztaltabb és talán bölcsebb is, de alapvetően más. Máshol lesz az ingerküszöbe, és mások a prioritásai. Talán azt a tanulságot vonja le ebből a korszakból, hogy a csodavárás és a reményvesztettség a biztonságos gyarapodás két legnagyobb ellenfele. És talán azt is, hogy a demokrácia olyan, akár a levegő: míg körülvesz, fel sem tűnik, de a hiánya azonnal fojtogat.

A jó kormányzásra eséllyel csak az vállalkozhat, aki ezt a változást megérti.