Kincskeresés a Múzeum utcában

2016. 12. 05. 20:15

Egyhetes, nyári, olaszországi riportútján egy alig harminc perces – Bergamoból kiinduló – vonatozás után Szilágyi Aladár jó ezer éves időutazást tett Itália Oroszlánja, azaz Brescia mesésen gazdag kultúrtörténetében.

 

Brescia történelmi központjában a Piazza della Loggia

 

Nincs értelme aggódnom amiatt, hogy netán „lekésem” a Bergamóból Bresciába tartó vonatot, hiszen a két, egymástól félszáz kilométerre fekvő, Nagyvárad méretű várost a Trenitalia napi 35 járata köti össze, s kora délelőtt 20-25 percenként indítják őket. Tudom, errefelé hiába várnám a kalauz bácsi felbukkanását (teljes lombardiai hetem alatt egyetlen egyszer volt szerencsém jegyellenőrrel találkozni). Némi keresgélés után sikerül aktiválnom chipkártyámat a diszkréten elhelyezett automatába klattyintva. Oda-vissza tizenkét euróm bánja – fenét bánja, hiszen a két testvérvároson belüli tömegközlekedésre is érvényes turistajegy birtokosaként utazom. Alig fészkelem be magam a helyemre, máris félúton vagyunk, Franciacorta dombhullámai alatt, a szőlőművesek és pezsgőművészek nevezetes kishazája peremén robogunk Itália Oroszlánja felé.

A Leonessa d'Italia elnevezés az olaszok romantikus nemzeti költője, Aleardo Aleardi tollából származik, aki nagylélegzetű poémában állított emléket azoknak a szabadságharcosoknak, akik tíz napig hősiesen álltak ellent az osztrák hadaknak, mígnem Julius Jakob von Haynau táborszernagy – ugye, számunkra is ismerős ez a név?… – kegyetlenül leverte az Ausztria ellenes fölkelést. A tíz napig tartó csatának több mint ezer olasz hazafi esett áldozatául. Haynau leghírhedtebb tettét éppen Bresciában hajtotta végre, ahol a város elfoglalása után a sebesült forradalmárokat a betegágyaikon gyilkoltatta meg, míg a nőket nyilvánosan megkorbácsoltatta. A kortársak által „bresciai hiéna”-ként aposztrofált Haynau érdemei elismeréseként, 1849. május 30-án került a császári hadak élére, és sietett Magyarországra, ott is „rendet teremteni”. Még le sem szállok a vonatról, megfogadom, hogy napszállat előtt el fogok zarándokolni a mártírok emlékművéhez.

 

Probabilmente, létezik…

Nem űrállomás, csak a brescai metró egyik megállója

 

Az indóház előtti téren hatalmas várostérkép. Elég néhány pillanatig böngésznem ahhoz, hogy megállapítsam: könnyű dolgom lesz, az általam jó reménnyel eltervezett látnivalók legtöbbje a város történelmi központjában található. Az óvárosba metróval lehet a leggyorsabban eljutni, már ereszkedem is lefelé a metropolitana di Brescia mélyébe. Ez a 2013 tavasza óta működő hálózat a 21. századi műszaki fejlődés csúcsa. A rendszer teljesen automatizált, az egymástól szabályos távolságra közlekedő, szabályos időközönként érkező-induló, személyzet nélküli szerelvények zajtalanul surrannak a föld alatti alagutakon. Balesetveszély kizárt, öngyilkosjelöltek nem tudják megközelíteni a síneket. A peronoktól átlátszó vastag fal választja el a szerelvényeket, a vagonajtók csak a megállás pillanatában nyílnak ki, egyszerre nyitódnak-záródnak, tökéletes szinkronban, milliméternyi pontossággal, szemben a peronfalak ajtóival. A földalatti csarnokok, mozgólépcsők, gyorsliftek, függőfolyosók rendszere minden metrómegállóban megannyi hipermodern, űrállomásra emlékeztető, futurista kompozíció, dinamikus formákkal, a tetőtér óriási ablakfelületeinek köszönhetően különös szín- és fényhatásokkal. Turisztikai attrakcióként sem utolsó, szemlátomást bámész távol-keleti csoportok veszik alaposan szemügyre a föld alatti kozmodromokat.

Azt is megtanultam, ha egyszer aktiváltam az utazási kártyámat, az egész nap, mindenfelé érvényes marad, de nélküle még a mozgólépcsőn se tudnék közlekedni. Ennek ellenére, amikor az ötödik, a Vittoria téri megállóban a felszínre érkezem, a mozgólépcső elején két formaruhás fiatalember fogad. Határozott udvariassággal kérik: mutassam fel a kártyámat. Amikor viszont aziránt kezdek érdeklődni, miként jutok el a Santa Giulia múzeumba, mind a ketten elbizonytalanodnak. Végül készségesen hozzánk intik harmadik, korosabb kollégájukat, akinek pillanatnyi töprengés után fény villan a szemében: probabilmente valahol a Via dei Musei végén lehet az általam kérdezett múzeum… És az idősebb jegyellenőrnek igaza lett: ahogy a Postapalota előtti átjáró végére érek, jókora térképpel ellátott eligazító tábla jelzi: hogyan jutok el a Museo Santa Giulia hőn vágyott épületéig. De nem sietem el a dolgot, ugyanis barna alapon fehér betűs nyilak özöne figyelmeztet: már itt torpanj meg vándor, a piazza Paolo VI., (a Dóm tér) peremén.

Mivel a nap már tetőfokra hágott, és érzem, erősen ki vagyok tikkadva, mielőtt belevágnék az elibém tárulkozó műemléképületek élvezetébe, egy korsó sör erejéig letelepedem a triviális Bar bár nevet viselő intézmény teraszán. Hogy mennyire nem barbár, mennyire sokat ígérő hely ez, azt a cégtábla alatti szöveg is jelzi: locale per aperitivi, ristorante in centro storico, enoteca… Mialatt felhörpintem a söritalomat, megígérem magamnak, hogy visszafelé jövet akár egy vacsora erejéig is tiszteletemet teszem e patinátlan intézményben, majd felállítom a prioritásokat a tér túloldalára nézvést: először a Concatedrale Santa Maria Assunta, majd a Duomo Nuovo, végül a Prefettura következzen.

 

De minden másképp van

A Duomo Vecchio rotonda a 11. század végén épült

 

Itt, Bresciában másfél évezred alatt több mint hatvan templom épült. A legrégebbi, ma Sant’Angela Merici nevet viselő istenházát még a kereszténység hajnalkorában, a harmadik század végén emelték a mártíriumot szenvedett őskeresztények tiszteletére. A város rajta kívül még másfél tucatnyi több mint ezer éves, negyven több mint félévezredes műemléktemplommal dicsekedhet… Ahová most belépek, a Duomo Vecchio, a 11. század végén épült egy 6. századi, tűzvész és földrengések által alaposan megrombolt bazilika helyére. A longobárd kori őstemplom maradványaira remekelt rotonda, Itália legimpozánsabb körtemploma. Hivatalosan a concattedrale invernale di Santa Maria Assunta nevet viseli. Hogy a Mária mennybemenetelének tiszteletére emelt dóm concattedrale, azaz társkatedrális, azt értem, hiszen tőszomszédságában sudárodik az évszázadokkal fiatalabb Duomo Novo, de hogy miért sorolták be invernalénak, azaz télinek, azt nem sikerül kiderítenem. Az épület a tér feltöltődése miatt némileg vesztett az eredeti monumentalitásából, valójában a három szinten tagozódó belső térbe jutva döbben rá a halandó, hogy mennyire impozáns a román stílusnak ez a remeke. Csak pillantásnyi időm jut egy-egy műkincsre, az évszázadok alatt begyülemlett oltárképek, freskók, szobrok, domborművek sorában. De egy régi barátom, Bonino da Campione faragta síremlék láttán bizony, lecövekelek. Az ő szülőföldjéről, a Luganóval szemközti halászfaluból évszázadok alatt kirajzott férfiak Itália-szerte öregbítették a lombard építészet és szobrászat hírnevét, Bonino pedig – a mi Kolozsvári testvéreink kortársaként – a gótika nagymestere lett.

A régi dóm belső képe igazán impozáns

 

A szomszédos, ugyancsak Mária mennybemenetelének szentelt Duomo Nuovo alapjait 1604-ben kezdték kiásni, egy őskeresztény bazilika helyére. A dóm felépítését az ellenreformáció fellendülésének időszakában kezdeményezték. Mi, a hajdani erdélyi protestáns fejedelemség alattvalóinak ivadékai, nem sokat tudunk arról, hogy bizony, a pápaságnak a 17. század folyamán Itália hercegségei és városállamai területén is több évtizedes harcot kellett vívnia a reformáció gyorsan terjedő tanai ellen. Ennek az ellenreformációs kampánynak az eszmei küzdelem mellett fontos része volt az építészet. A századfordulón egyre-másra emelték a katolikus hit újabb és újabb fellegvárait. A bresciai Duomo Novo építészettörténetéből kiderül, hogy számos, gyakran egymással rivalizáló, egymás presztízsét rontani kívánó műhely járult hozzá a monumentális, manierizmusból barokkba váltó épületegyüttes létrejöttéhez. Bár úgy dolgoztak, mint a fecskék, hol itt, hol ott ragasztottak, toldottak-foldottak hozzá egy-egy részt az óriási fészekhez, az megőrizte a maga homogén struktúráját, lényegében klasszicizáló barokk stílusegységét is. Feljegyezték, hogy a különböző építészeti iskolák tanulói rendszeresen jártak ide okulni, és járnak a mai napig. A Duomo részleteiben, teljességében is kimeríthetetlen tankönyv a számukra.

A 12. század óta épülő Palazzo Broletto és az 54 méter magas Torre del Pegol

 

Ami a Prefetturát illeti, itt sem az történik, hogy fogom magam, és több-kevesebb alapossággal megszemlélek egy palotát, s azzal letudom zarándokpenzumom újabb fejezetét. Nem, a Palazzo Broletto esetében is minden „másképp van”, mint első látásra. A provinciának ezt az adminisztratív központját 1187-ben kezdték építeni, a város szabad polgárai, a „liberi homines” elhatározásából, fából épült, a ma is mellette álló toronnyal. Egy, a fél várost elemésztő tűzvész után építették újra, s mint megannyi olasz műemlék, a palazzo Broletto esetében is nyomon követhetőek azok az eltérő architekturális rétegződések, melyek nyolc évszázadon át ráépítéssel, bővítéssel gazdagították. A legutolsó építész, aki egy különlegesen csavart, neoklasszikus lépcsőházzal járult hozzá, a bécsi születésű Leopoldo Pollack, 1803-ban, aki a „mi” Pollák Mihályunk, – a pesti Nemzeti Múzeum építőjének a féltestvére volt. Az épület mellett 54 méter magasra sudárodó, masszív, piaci toronyként is emlegetett Torre del Pegolt a 12. század elején emelték. Ez a statikai mestermű épen úszta meg az 1159-es nagy földrengést is, mely 20 ezer ember halálát okozta a városban. A palota sárkányölő Szent Györgynek ajánlott magánkápolnája az 1640-es években lezajlott átépítések áldozatául esett. Akkori urai megengedhették maguknak azt a fényűzést, hogy Lombardia legragyogóbb reneszánsz falfestményeinek jelentős részét szétverjék az újítás jegyében. A maradék, Antonio Ciognara freskójának töredéke. Van szerencsém meggyőződni arról, mennyire életerős, mondhatni: reneszánsz-vidám alkotás. Annak ellenére, hogy azt a jelenetet örökíti meg, ahogyan a lovag kecses-fehér paripája hátáról leszúrja a szende brokátruhás hercegkisasszony életére törő, vicsorgó szörnyeteget.

 

Román közjáték, a 21. századból

A főtér látványosság-hármasa alaposan próbára tett, és tudván tudom, hogy a Múzeumok Utcájában még nagyobb megpróbáltatásoknak leszek kitéve. Ezért inkább hallgatok a józan eszemre, no meg a korgó gyomromra, és visszatérek a szemközti, általam imént patinátlannak minősített kiülde teraszára. Nyomban kiderül: minősítésem elsietettnek bizonyult, hiszen az épület ékes homlokzatán az 1184-es évszám látható, a Repubblica idején a Velencei köztársaság kamarásainak a rezidenciája volt.

Kétemberes egytálételt púpoznak elibém: ez a parmezánnal dúsított, borjú- és sertéshússal gazdagított, fokhagymával, szerecsendióval, zsályával, petrezselyemmel ízesített pillangótészta-költemény, a casoncelli. Állítólag minden településnek, minden családnak megvan a maga eredeti és utánozhatatlan változata…

A szomszéd asztalhoz két román asszony telepedik. Bresciában a pakisztániak mögött a közel négyezres román diaszpóra a legszámottevőbb. Riporteri tapasztalatom szerint honfitársaink nem elegyednek szóba szívesen a magamfajta kíváncsiskodóval. Jobban járok, ha – eléggé el nem ítélhető módon – hallgatózom. Fülhallomást földiek, most futottak először össze, amióta munkát vállaltak Olaszországban. A fiatalabbik nagyon elégedett a helyzetével, egy ikerpár mellé alkalmazták dadusnak, családtagként bánnak vele. Az idősebbik kevésbé szerencsés, egy nyolcvan esztendős hölgyet kell gondoznia. A matróna úgy bánik vele, mint egy cseléddel. Tisztába teszi, eteti, sétáltatja a tolókocsijában, és minden nap szemlézi neki az újságokat. Előszeretettel olvastatja fel vele a román vendégmunkásokról, prostituáltakról, bűnözőkről szóló híreket. „Signora Carla ahhoz elég jól lát, hogy a cikkek címét kiböngéssze, s olyankor kéjelegve követeli, hogy olvassam fel neki: már megint miket követett el a fajtám. A cigányok tetteit is a mi számlánkra írja, román, roma, számára egykutya. Amikor az unokaöccse, don Claudio, mestrei plébános hadat üzent a San Lorenzo templomát megszálló koldusseregnek, és testőrséget, kidobóembereket toborzott a cigányok ellen, a signora valóságos harci lázban égett: »Ilyenek vagytok ti, románok, beszemtelenkedtek a legszentebb helyeinkre, képesek vagytok összeszarni a templomainkat!« A sajtóban kiteregetett botrány nagyon felvillanyozta, valósággal megfiatalította signora Clarát. Félretétette a lapokat, és képes volt hetek múlva is elővétetni velem a mestrei csatáról szóló cikkeket.”

 

Magyarországi Erzsébet

A gallok által 3200 esztendeje alapított város Brixia néven vált római kolóniává. Az 5. században tizenhét barbár invázió érte, a vizigótoktól a hunokig, az osztrogótoktól a longobárdokig mindenki „meglátogatta”. Néhány évszázadig a Longobárd Királyság központja volt, majd a Viscontiak után fél évezredig Velence, négy évtizedig Bécs uralma alá tartozott. Ennek a több mint három évezrednek a viharos történelmét és kultúráját a Strada dei Musei intézménysora őrzi. Még a gyűjtemények lajstromát sem könnyű figyelembe venni, hát még egy-egy kollekció több ezer darabját. Ezért egy általam, a Bergamóban megélt kultúrsokkra emlékeztető próbatételt elkerülendő – célzott látogatásra szorítkozva –, megpróbálok ellenállni a Múzeum utca csábító szirénjeinek.

A Forum Romanum Észak-Itália legnagyobb kiterjedésű, legépebben megőrződött régészeti kínálata: a Sanctuarium padlómozaikjai, freskói épségükben-szépségükben Pompeii romvárosával vetekednek. A Capitolium három főistenség: Jupiter, Juno és Minerva kultuszának temploma, a maga színes márványpádimentumával, korinthoszi oszlopsoraival, a császárkori Róma leghitelesebb légkörét kínálja a 21. századi látogató számára. S ha az emberfia besettenkedik a fórum melletti Teatrum Romanum romjai közé, nagy eséllyel meghallhatja a birodalom egyik legnagyobb, 15 ezer férőhelyes amfiteátrumának a morajlását.

Ahhoz, hogy pár évszázadot átugorva eljussak a longobárdok koráig, csupán néhány lépést kell megtennem. A longobárd monasztikus komplexum nevet viselő, példa nélküli „archeológiai palimpszeszt”, 2011-ben nyilváníttatott a világörökség részévé. A monostor szíve, a 753-ban emelt San Salvatore bazilika tartozik hozzá, a 12. századi Santa Maria in Solario, illetve a 16. századi Santa Giulia templom, az őket összekötő kétszintű kórussal egyetemben. Ebben az épületlabirintusban 11 ezer műalkotás tekinthető meg! Én a magam örömére két egyedi műtárgyat emelek ki a gyűjteményből, két szerény remeklést – nem, nem a gyakoriságuk miatt triviálisnak tűnő, monumentális freskók, hatalmas szobrok világából.

A lipsanoteca di Brescia néven számontartott elefántcsontból faragott ládika (fotó) az őskereszténység korából, a hagyományos egyház és az ariánus mozgalom közötti ádáz küzdelem időszakából való. A Krisztus utáni harmadik század végén készült szentségtartót „ortodox” rendelésre készítette egy milánói mester, az eretnek Arius és hívei ellen, a Megváltó isteni eredetének „bizonyítása” érdekében. Az ismeretlen művész a 22x32x25 cm méretű diófaládika felületein elhelyezett, öt, elefántcsontból készült plakettre az ó- és az újtestamentum „képregénye” néhány kulcsfontosságú jelenetét faragta ki. Az elefántagyarba vésett teológia rendkívül finom kivitelezésű, narratívája érzelmi üzeneteket is sugall.

A beazonosítatlan szobrászt, aki Árpádházi Szent Erzsébetet örökítette meg egy 83x37x5 cm méretű terrakotta domborművön (fotó), az „éneklő angyalok mestere” néven tartja számon a művészettörténet. Santa Elisabetta d'Ungheria alakját lábainál a támogatásra szoruló szegényekkel és betegekkel ábrázolja. Az anonim művész megfogalmazása szerint a fénysugarak nyalábjai nem Őt ölelik körül, hanem ellenkezőleg: Őbelőle áradnak széjjel a világba. Számos tanújelére bukkanok annak, még egy olasz krónikában is, hogy milyen nagy lehetett Lombardiában a mi Erzsébetünk kultusza…

Midőn hazaérek Váradra, bennem, a kálvinista hiten felnőtt riporterben tovább munkál a Bresciában kapott Szent Erzsébet élmény. Tovább kísért, tovább foglalkoztat, és a piarista (József Attila szellemi mentoraként is jeleskedő…) Sík Sándor Őreá vonatkozó, költői szárnyalású szövegében találom meg az igazolást: „Ime, a győzelmes erő, férfiúinál erősebb erő, amely ennek a gyenge nőnek a lelkéből sugárzik! Sugárzik hitvesére, családjára, környezetére, sugárzik szegényekre, betegekre, árvákra, szétsugárzik az egész keresztény emberiségre, felsugárzik a legmagasabb régiókig: végül már nem egy család, nem egy tartomány, hanem az egész világ számára melegítő fényesség lesz, hegyen épült város, világ világossága. (…) Egy másik nagy szentet juttat eszünkbe, aki a legnagyobb szenvedés, betegség idején énekelte a maga csodálatos Naphimnuszát: Assisi Szent Ferencet. Erzsébet is annak a felkelő napnak a fényében jár, annak a nagy lelki megújhodásnak, annak a történelmi újjászületésnek fényében, amelyet Assisi nagy szentje hozott Európa egére. Assisi Szent Ferenc mellett Erzsébet a kor másik nagy világossága.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!