Szókimondás – kimondott szó

Emberi mivoltunkból fakadóan elsősorban szavakon keresztül kapcsolódunk a világhoz, és a hídként választott szavak, nevek visszahatnak az adott tárgyhoz fűződő kapcsolat minőségére. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

Mióta Donald Trump megválasztását követően Orbán Viktor azt mondta: „végre visszatérhetünk a politikai korrektség megbénító kényszerétől megszabadult egyenes, őszinte beszédhez”, egyre másra jelennek meg a vonatkozó cikkek a magyar sajtóban, pró és kontra a píszí-ről. Támogatói szerint kizárólag a közbeszéd előítélet-mentesítéséről van szó, ellenzői viszont egy szűk (baloldali) elit terrorját látják benne.
Ahhoz, hogy a témába vágó saját álláspontunkat kialakítsuk, fel kell tennünk a kérdést, van-e hatalma a szónak. Én személy szerint azt gondolom – választott szakmámat tekintve furcsa is lenne, ha másként lenne – hogy igenis van neki, mint ahogy ezt az emberiség a történelme során jórészt gondolta. A Biblia szerint Isten a szavával (igéjével) teremtette a világot, a zsidók nem mondták ki Isten eredeti nevét, de említhetjük akár az adott szó keletkeztette kötelezettséget is, amely egy-két évszázada még igen komoly következményekkel bírt.
Emberi mivoltunkból fakadóan elsősorban szavakon keresztül kapcsolódunk a világhoz, és a hídként választott szavak, nevek visszahatnak az adott tárgyhoz fűződő kapcsolat minőségére.
Teljesen más teret nyit a kommunikációra heteroszexuálisként beszélve a homoszexualitás témaköréről, ha azt mondom, a „melegeknek így vagy úgy”, mintha a meleg kifejezést buzival, ragyival, köcsöggel helyettesítem, hiszen utóbbiakban ott az ítélet. Az ítélet pedig lezárja a kommunikáció lehetőségét, hogy a másik ember is véleményt formálhasson, megismerhessem az ő igazságát, ne pattanjon vissza azonnal a név által emelt pajzsról.
Másik példát is tudok hozni. Gondoljanak bele, mennyire lett volna hatásos az utóbbi, hozzánk is áttörő népszavazási kampány, ha a migráns helyett a menekült szó ég bele (azt égetik bele) a köztudatba. Még az igazán durva mondatok is elveszítenék pusztító erejüket, mint „a menekültek megtámadtak/megerőszakoltak”, hiszen lelki szemeink előtt egy önmagából kifordult, riadt szerencsétlen jelenne meg, a szörnyű tett mellett mindig ott lenne a trauma is. A migráns viszont szép, semleges idegen szó, amit tetszőlegesen lehet feltölteni tartalommal, és elhelyezni más idegen szavak mellé, mint az influenza, szifilisz, tuberkulózis.
Tehát a szó bizonyíthatóan hatalom, aminek következményei vannak, tetteket generál, teremt. Már amikor.
Erős tendencia, hogy a szavakat, minden kényszerítő erejük ellenére nem váltjuk be. Valakiről kimondatik, hogy lopott (plagizált), aztán semmi, virul tovább. Ahogy az ítélet gyengül, vádaskodás lesz belőle, amit már sokkal könnyebb ártatlanok ellen fordítani, vádaskodássá torzítani. Vagy az adott helyzetet csak szóban oldjuk meg, csak a duma van, de attól még millióknak nem jut tisztességes ebéd. A szavak lombikba kerülnek, legyengülnek, és már az életbe visszakerülve sem tudnak hatni. Egy szót éppen úgy el lehet értékteleníteni, mint ahogy be lehet mocskolni. Szeretet, szolidaritás, no és akkor? A még ható, a laboratórium steril nyugalmát zavaró szavaktól pedig el lehet menekülni, ki lehet zárni őket, hogy a valóban perverz safe space őrületet se hagyjuk ki a szórásból.

Van baj gazdagon, de messze nem mindegy, hogy milyen eszközzel megyünk ellenük. Számomra semmiképpen sem tűnik jó megoldásnak, ha a fontos, gyógyító, őrző szavak erejének helyreállítása, az általuk keletkeztetett kötelezettségek beváltása helyett a pusztító szavakat kiengedjük a karanténból.