Kincses hét Kolozsváron

Átadta a magyaroknak főterét és egy utcáját Kolozsvár, legalábbis arra az időre, amíg a Kincses Kolozsvár Egyesület szervezésében a Kolozsvári Magyar Napok zajlottak, augusztusban. Ilyenkor több a magyar szó a központban, mint a román, a fellépők, a látogatók érezhetően uralják a teret, toleranciára nevelve a többségi társadalmat, az egymásra való figyelésre a kisebbséget. Kustán Magyari Attila riportja.

Bevallom, személyes kapcsolatot ápolok a Magyar Napokkal. Egy évvel ezelőtt éppen a rendezvény kezdete előtt néhány nappal költöztem a városba, az Erdélyi Riport friss munkatársaként. Még lepedő méretű térképpel, az átjárónál gyúródva, a hangos repülőgépek után nyújtva a nyakam, tehát amolyan elsőéves egyetemista gyanánt barátkoztam a „kincses várossal”, amikor megkezdődtek a Napok, én pedig az ismeretlen helyszíneken, az ismeretlen emberek beszélgetését rögzítve gyűjteni kezdtem a benyomásokat. Azóta eltelt egy év, a térképre már ritkán van szükségem, és ismét Kirrrály!-t károg a rendezvény kabalavarjúja.

Kolozsvár, a főváros Néhány rendezvény a délelőtti órákban már előfutárként jelzi, hogy ez a hét rólunk fog szólni, a Magyar Napok hivatalos megnyitója azonban hétfőn este, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban zajlik. Ahogyan tavaly, ezúttal is élvezetes nyitányt láthatunk, felvonulnak az opera és a filharmónia művészei, illetve Demény Balázs zongoraművész. Két szólam közt a politika kap helyet, kinél hangsúlyosabban, kinél csomagolva: Gergely Balázs főszervező köszönetet mond a magyar kormány jelentős támogatásáért, de kiemeli a megyei és városi tanácsokban dolgozó RMDSZ-es tanácsosok segítségét is. L. Simon László kultúráért felelős magyarországi államtitkár beszéde rímel az elmondottakra, azzal biztat, hogy a magyar állam kulturális intézet megnyitását tervezi a kincses városban. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester arról beszél, hogy a székelyföldiek tudatában (is) erdélyi fővárosként él Kolozsvár, majd arról vizionál, hogy a regionális parlamentnek fog helyet adni a város. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök úgy véli, ez a rendezvény kinőheti magát, a határon túli magyar közösségek kulturális seregszemléjévé is válhat, míg Tőkés László a kommunista és funari korszakot emlegeti, a Magyar Napokat mintegy kiútként megjelölve a kellemetlen múltból. Megszólal Gheorghe ªurubaru alpolgármester és Horea Uioreanu, a Kolozs Megyei Tanács elnöke is, ez a páros – és a helyi támogatások – azt jelzik, talán békésebb jövő elé néz a két közösség.

Plecsni, lángos, bizsu Előbb a Mátyás király, majd a Farkas utcában rakodnak ki a vásárosok, hosszú sorokban kígyóznak a régiségek, a kézműves apróságok, a könyvek. Rögtön az utca elején régi festmények sorakoznak, valahol köztük bújnak árnyékba az árusok. Magyarországiak is vannak itt, egyiküknél a Kádár- és a Ceauºescu-korszak összes plecsnije megtalálható, a KISZ-tagságot hirdető darabtól az élmunkást kitüntetőig. Egy másik eladónál román hölgyek érdeklődnek az öreg óra áráról, szerény fordítói képességeimet kipróbálom, az üzlet azonban nem köttetik meg. Szemben már más hangulat vár, drága lángost árulnak, sikerrel, a soron tovább haladva pedig már beérkezünk a vásár sűrűjébe. A növényekből főzött szappanok illata üdítő, mellettük ostort csattogtat egy gyerek, odébb hatalmas céltáblát raktak ki, íjakat árulnak. Rongyszőnyegek, ékszerek a lábujjtól a fülcimpáig, mindenféle festett tárgyak várják, hogy gazdára találjanak, az árusok kisebb-nagyobb lelkesedéssel ülnek a kisszékeken. Úgy az utca derekán a kiköltözött Paprika Rádiót hallani, a műsorvezetők egy sátorból interjúznak, zenét dedikálnak, velük szemben fő a tokány, sül a kolbász és a szalmakrumpli, mindezt hatalmas füstfelhővel és illattal reklámozva. Maradva az analógiánál, a piac fejéhez érve a kultúra kap teret, baloldalt a könyvesek sorakoznak fel, jobboldalt többnyire erdélyi múzeumok hirdetik magukat. Egy hét alatt az átlagos látogató tucatnyi alkalommal végigpásztázza a termékeket, felmér, pénzt számol, végül sóhajtva fizet. Néhány standnál szemtelenül magas árakkal számolnak, és nem úgy tűnik, hogy ez a taktika sikeres volna: az utolsó napon még kint ülnek az árusok abban a reményben, hogy talán az utolsó hajrában elkel még valami.

Kolozsvári Gyerekek Napja Szemünk fénye, reményünk, a holnapi magyarság képviselője a gyerek, mondhatjuk. Jól kell bánni vele, ezt tudják a szülők és a szervezők is. A helyi iskolák beszálltak a szervezésbe, különféle egyesületek szintén felállították sátraikat a romkertben, hogy amíg apu az árnyékban trécsel egy sör mellett, anyu megannyi csodát mutasson meg a család legkisebb tagjának. Lehet például íjazni, jurtában játszani, kint vannak a cserkészek, a Csabafiak hagyományőrző csoport. A fél-ázsiai hangulat mellett megfér a kísérletezés is, a biológia rejtélyeit vagy éppen az üvegfúvás műhelytitkait mutatják be a kicsiknek, s azok lelkendezve figyelik a „bűvésztrükköket”. Másokat asztalhoz ültetnek, kifestik az arcukat, megtanítják nekik, hogyan kell nemezelni, festegetni, vagy éppen gyöngyöt fűzni. Jelen vannak a Hobo-koncerten is, azoknál a részeknél, ahol felnőtteknek szóló tartalom hangzik el, kissé unottan ácsorognak. A színpad viszont nekik is tartogat meglepetést, szombaton délután Szalóki Ági gyerekdalaira összegyűlnek a Farkas utcában, és együtt dalolnak vele.

Együtt dübörgünk Két színpadról szól a zene: míg a Farkas utcában többnyire kisebb produkciókat lehet megtekinteni, családias légkörben, a főtéren a tömeghez szólnak olyan nevekkel, mint az Edda, Hobo és bandája, a Budapest Ragtime Band vagy a Hooligans. A nap már lemenőben, amikor megszólalnak a gitárok, zenél a Neoton Família, vagy Presser Gábor és Rúzsa Magdi, az etno-rockot képviselő TransylMania. Meghívták a kereskedelmi televíziók sztárfaragó műsorainak győzteseit is, jelen van Baricz Gergő, Szabó Ádám, László Attila.
Annak ellenére, hogy néhány előadót az elmúlt években tucatnyi alkalommal elcsíphettünk valamilyen fesztiválon, a mai napig a fiatalabb generáció is kijár a koncertekre, nincs ez másként itt sem. Hobo ráadásul kétszer is tiszteletét teszi a közönség előtt, először a János Zsigmond Unitárius Kollégium dísztermében adja elő a József Attila, Jim Morrison és Vlagyimir Viszockij költészetét feldolgozó műsorát, másodszor a főtéren halljuk a hangját, amely feltételezhetően a következő téren álló ortodox templom vaskos ablakait is képes megrezegtetni.

Olvass a padok közt Megjárjuk a könyvvásárt, szörnyülködünk az árakon, benézünk egy antikváriumba, de továbbra is irodalomra vágyunk. A programfüzet nem spórol a lehetőségekkel, az Erdélyi Magyar Írók Ligája minden napra tartogat egy-egy meghívottat vagy rendezvényt. Dr. Géczi János biológus, képzőművész és József Attila-díjas író egyik napon a rózsák kultúrtörténetét ismerteti, később újra találkozhatunk vele, amikor Bréda Ferencnek vall nőkről, kutyákról, irodalmi életútjáról. Bemutatják Balázs Imre József új kötetét, Az új közép. Tendenciák a kortárs irodalomban című tanulmánygyűjteményt. A közép szó kétféleképpen értelmezendő, mondja a szerző: a fiatal írók középgenerációba való észrevétlen átlépését, illetve a szélsőségektől való elmozdulást, a normalizálódást jelzi a kifejezés. Úgy látja, a rendszerváltás után az erdélyi irodalom nehezen találta meg a csatornákat az olvasó felé, ez az önbizalomhiány és bizonytalanság azonban az új évezredben elkopott. Csipkelődve, de azt is mondhatnánk, talán a ló túlsó oldalára is átesünk néha: Orbán János Dénes Sándor vagyok én is című kötete a szerző szerkesztői munkájának legkeservesebb pillanatait örökíti meg, ugyanis a giccses, elszállt alkotásokat gyűjtötte egy csokorba, hétköznapi, „amatőr” költőktől. Ha némelyek nem kapnak is biztatást, mások igen: az EMIL 2011-es tehetségkutatójának győztesei – három költő és három prózaíró – a Bulgakov Irodalmi Kávéház teraszán felolvassák díjnyertes műveiket, és beszámolnak irodalmi terveikről is.

Itthon vagyunk Egy székelyföldi elsőéves egyetemista, aki általában ritkán gyakorolja a román beszédet, kényelmetlenül érezheti magát Kolozsváron, legalábbis amíg meg nem szokja az új környezetet. Hogy mégis kapjon segítséget – meg hogy a helyi magyar közösség se kerüljön abba az abszurd helyzetbe, hogy két tagja egy másik nyelven beszél –, nemrég megalakult az Igen, tessék – Da, poftiþi! mozgalom. Ma már a magyar(abb) lokálok, üzletek, vállalkozások listáját rögzítik, a régi, magyar utcaneveket „lefordíthatjuk” az aktuális, román elnevezésekről, a Magyar Napok alatt pedig az is kiderül, hogy a taxisokat is megválogathatjuk. A Mátyás taxi külön telefonszámmal és honlappal operál, hamarosan az okostelefonokra is készül saját alkalmazás, Vincze Róbert koordinátor pedig elmondja, további bővülésre lehet számítani, mert a kétnyelvű szolgáltatást nyújtó cégeknek megéri csatlakozni, hiszen a magyar közösség széles vásárlói felületet jelent.
Magyarokról beszél Patricia Couþi is, a BBTE Diákszervezetének elnöke, aki úgy tapasztalta, hogy a bukaresti és a galaci románság utasítja el közösségünket leginkább, vélhetően azért a szeparatizmusért, ami valójában az anyanyelvhasználatért való felszólalás, a magyar szervezetekbe tömörülés.
Egy remek fotókiállítás a Fő tér régi arculatát eleveníti fel, olyan épületeket látni, amelyeknek ma már nyomuk sincs, a Szent Mihály-templom azonban mindegyik fotón markánsan megjelenik. Az idei Magyar Napokon is érdemes volt megmászni a tornyát, és bár a billegő, kopott falépcsőket taposni nem kéjutazás, a pompás látvány bőven kárpótol érte. Belátni a város minden sarkát, a közeli udvarházak rejtekeit, az átjárón haladó, hangyányi embereket, a templomokat, a focimeccseknek otthont adó monstrumot, az Arénát. Az egyik fórumon elhangzik, hogy Kolozsvár az erdélyi magyar kozmopolitizmus fellegvára; a toronyból azt érzem, hogyha a magyar szót elhagyjuk, akkor is igazunk van.

Magyarok mindenhonnan Egy ekkora – mintegy kétszázharminc eseményt magában foglaló – rendezvény ezerarcú. Olyan emlékünk marad róla, amilyent a látogatott programok, a véletlen találkozások benyomásai formáltak, s amilyet a tavalyi rendezvénnyel való egybevetés eredményez. Az sem elhanyagolandó kérdés, hogy mi is a Kolozsvári Magyar Napok igazából. Felér egy városnappal is, de egy közösséghez szól úgy, hogy óvatosan a többségi társadalom felé is nyit. Összehozza az írókat, a fotósokat, a sportkedvelőket, a borászokat, az unoka szereplését féltő tekintettel követő nagymamákat, és egy asztalhoz ültet olyanokat, akik ugyanarra a rendezvényre érkeztek, s a párbeszédet úgy kezdik: „Szabad ez a hely?” De nem csak kolozsváriak férnek be ide. Személyes benyomásom volt idén is, hogy ez a város az egyetemistáké; a nyilvánvaló optikai csalódáson túl mégis megmarad az az igazság, hogy aki ma kolozsvári, az gyakran nem helyi születésű. Így hát – figyelembe véve a meghívottak névsorát is – kimondható, hogy a Kolozsvári Magyar Napok ellátja azt a feladatot, betölti azt a szerepet, amit a megnyitó gálán kiemelt rang követel: hogyha Erdély fővárosába a magyarokat hívják össze, akkor egész Erdélyből várják őket. Idén ez a törekvés még inkább megvalósult, a remény pedig az, hogy ez így lesz a jövőben is.