Kell egy hely. És jött a Kafka

Már többször említettük lapunkban a temesvári Kafkát, irodalmi kávéház megnevezéssel. A tulajdonos, TRUÞA MÁRIUSZ ezt olvasva legyinteni szokott egy félmosollyal: ez csak egy kocsma, némi kulturális felhanggal. Tény, hogy a helyet, mint a jó dolgokat általában, nehéz besorolni, így mi sem próbálkozunk ezzel. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Nem tartom magam otthon kuksoló pamlagvirágnak, de igazán kávéházi embernek sem. Pusztán a gesztus kedvéért nem igénylem, hogy más főzze meg a teámat vagy töltse ki a boromat (nyissa ki a sörömet), viszont van az az atmoszféra, ami magával tud ragadni. Az első kocsma-szerelmen még Szentendrén estem át, ahol kamaszéveimet tengettem. Red Lionnak hívták a helyet, s teljesen egyértelműen az angol pubok népes táborát gazdagította. Nem mintha az import bútorzat vagy az ale-k vonzottak volna oda, hanem inkább a tény, hogy a személyzet nagyobb részét sihederkorból éppen kivedlett barátaim alkották, így – mi többiek – komoly előjogokkal rendelkeztünk: rendszerint zárás környékén érkeztünk, és bővített személyzeti buli keretében hosszasan időztünk. Nem egyszer az is előfordult, hogy szakács cimborám már fáradt lévén, magam ütöttem össze valamit a profin felszerelt konyhában. Mindez persze nem tartozik szorosan a tárgyhoz, csak azért kezdtem bele ennyire távolról indítva a mesébe, hogy érzékeltessem: kocsmatéren vannak igényeim, nehéz elcsavarni a fejem.
A Kafkának persze sikerült. Nem emlékszem tisztán az első találkozásra, talán – stílusosan – egy Hrabal-estre mehettem, s rögtön megdobbant a szívem. Jóllehet a közönség – jellemzően magyar – kulturális rendezvények kivételével, legalább ötven százalékban román, de a falakat, fiatal képzőművészek alkotásai mellett, jórészt a magyar színház régi plakátjai díszítik, a szeparék fölött könyvespolcok porosodnak, a piszoárnál állva pedig régi magyar nép-, illetve műdalok kottáit bóklászhatja az ember. Ritka látvány az ilyesmi Temesváron, ahol bár többtucatnyi vendéglátó-ipari egység közül válogathat az ember, a kínálat mégis mindenhol szinte ugyanaz: steril, modern környezet, hol lágyabb, hol csikorgóbb gépzene. A Kafkának van még egy hatalmas előnye – nem éppen a tulajdonosok örömére –: viszonylag kicsi, maximum negyven ember, ha elfér benne. A betérők nagyobbik része törzsvendég, méghozzá nem is akármilyen fajtából való, sok közülük megérne minimum egy kisregényt. Sajátos az is, hogy a kedvenc italok kérés nélkül érkeznek az asztalra, Máriusz mindenkiről tudja, hogy mit iszik, és milyen ütemben. Sőt, sok esetben jobban tudja. Rengetegszer próbálkoztam almalevet rendelni, de csak néha sikerült azt kapnom. Kocsmában egészséges férfiember iszik. Emellett a nőkről állítása szerint azt is meg tudja pontosan mondani, hogy hány napja mostak hajat, de lehet, hogy ez már csak a legenda része.
Amikor eldöntöttem, hogy elkészítem ezt a riportot, Máriuszt egy belvárosi borozóba invitáltam, hogy nyugodtan elbeszélgethessünk, mivel bár sokat tudok róla, és a helyről is, de átgondolva korántsem mindent. Mellesleg pedig jó vele néha más környezetben találkozni, ha mindig csak a bárpultja pár méteres környezetében látnám, még azt hihetném, hogy igazából nem is létezik. Hogy csak a fantáziám végleg lehányt magáról minden zabolát, és egy mindig újra átíródó, szerencsére a névadó író világánál egy fokkal kevésbé szorongáskeltő novellába vinne italozni, mondjuk havonta kétszer.
Szerencsére épelméjűségem most átment a vizsgán, Máriusz minden bizonnyal létezik, és ehhez mérten múltja és emlékei is vannak, amelyek közül én ezúttal a régi törzs- és munkahelyekhez kapcsolódóakra voltam kíváncsi.
„Licista koromban a Bãnãþeanát látogattuk a Béga-parton, leginkább nyáron. Vasszékes, vasasztalos hely volt, minden rocker odajárt. De hát akkor még fiatalok voltunk. Számomra az élet igazából a Crossroads nevű blueskocsmában kezdődött, amit két magyar barátom csinált. Nem volt kimondottan magyar hely, de – a tulajdonosok ismeretségi köre okán – sokan jártunk oda. A dolgozók nagyobbrészt székelyek voltak, ott tanultak meg románul. A TMD (Temesvári Magyar Diákszövetség – a szerk.) is rendezett néha eseményeket, de nem volt jelentős a dolog. Emlékszem, egyszer valami dokumentumfilmet vetítettek, amin egy teve éppen szült. Abban az időben a nyomdában dolgoztam gondnokként, a szabadidőm nagy részét pedig lenn töltöttem a klubban. De akkor már álmodoztam róla, hogy legyen egy saját helyem.
Ez valamikor az ezredforduló környékén valósult meg, egy barátommal, aki sajnos azóta már nem a barátom, pont a közös ügylet okán, megcsináltuk az Oldboys nevű helyet, ahol a Rejtő-regények hangulatát akartuk életre kelteni. Voltak szép napjaink, de még oda sem igazán szerveztünk programokat, néhány koncert kivételével. A temesvári magyar színészekből és színésznőkből álló Shake kvartettnek például ott volt az első fellépése, ha jól emlékszem. Akkor még én sem nagyon tudtam, hogy kell ezt csinálni. Voltak nagy balhék is, a szomszédban lakott egy cigány család, velük többször összetűzésbe keveredtünk, megtaláltak minket valami maffiózók is, szóval voltak kemény dolgok. Aztán a társammal nem tudtunk jól együtt dolgozni, de azt hiszem, most is működik a hely, a ház tulajdonosa üzemelteti.”
Némi hiányérzetem támad, mintha valami fontos kimaradt volna a történetből, méghozzá a legendás Sakura, ahol tudtommal Máriusz első tapasztalatait szerezte a bárpult hivatásos oldalán. Gyorsan rákérdezek, jól tévedek-e. „Igen, az Oldboys előtt és után is ott dolgoztam egy-egy évig. Hogy legendás volt-e, nem tudom. Tény, hogy több generáció nőtt föl ott a Bartókból. Én tulajdonképpen ott tanultam meg ezt a szakmát. Nem mondanám művészkocsmának, de az biztos, hogy az összes lelkes kocsmajáró temesvári költő és festő, méghozzá a durvábbik fajtából, ott múlatta az időt. De mondom, az utolsó év kivételével rengeteg diák is járt oda, szóval nappal inkább kávézóhangulat volt, este pedig jöttek a profik. Több olyan vendégnek van megszokott helye a Kafkában, akiket már a Sakurában is kiszolgáltam. Aztán az a hely is tönkrement, ahogy az már általában minden kocsmával lenni szokott. Mondjuk fénykorában nem is volt konkurenciája. 2000-ig a Dóm téren talán egy kávézó vagy ivó sem működött. Egy ekkora városban kéne legyen legalább négy dzsesszkocsma, meg rockkocsma, de hát mifelénk ilyen szempontból hiányos a kínálat.”
Szóval miután a Sakura bezárt, megint a saját lábadra álltál, és jött a Kafka – összegzem a hallottakat. „Hát igen, előbb-utóbb mindig erről szól a történet: kell egy hely. Ebben az üzlethelyiségben korábban egy étterem működött, Titónak hívták. Csak aztán nem felelt meg az uniós normáknak, pedig állítólag jó volt a kaja. A múlt hónapban is betévedt még egy öreg házaspár, kérték a menüt, hát én odavittem nekik, de ugye azon csak italok vannak. Nem vették észre, hogy ez már egy másik hely.
Eredetileg egy váradi barátommal akartam megnyitni, pontosabban őt bevonni befektetőnek, de végül másképp alakultak a dolgok. Az étterem már jó fél éve zárva tartott, amikor eljutottam a helyiség tulajdonosáig. Ekkor hívtam a barátomat, hogy jöjjön el, és nézze meg. Ez idáig rendben is ment, de borzasztó állapotok uralkodtak, állt benne a mocsok. Volt egy padlószőnyeg, amit letettek 92-ben, és azóta szolgált. Az utcaseprő mesélte később, hogy kapott minden héten 10 lejt, hogy menjen be, az utcai seprűjével felseperni. Ez volt a takarítás. Szóval 2010 nyarán jött a tulaj a kulccsal. Éreztem, hogy a barátomnak nem tetszik, de azért elindult velem a közeli kocsmába, hogy pár sör mellett megbeszéljük a dolgot. Ahogy megy előttem, látom, hogy a fehér pólója tele van fekete pontocskákkal. Falun nevelkedtem, azonnal tudtam, miről van szó: több száz bolha ücsörgött a hátán. Mondom neki, mi a helyzet, hát teljesen kiakadt. Ízig-vérig városi gyerek. Nyitva volt ott egy ablak, biztos bejártak a macskák. A lényeg, hogy gyorsan új üzlettárs után kellett néznem, így jött Lulu a képbe, akivel azóta is társak vagyunk.”
Például ezt a történetet sem ismertem, mint ahogy azt sem tudom, ki volt a tehetséges dizájner, aki az atmoszférát a Kafkában megteremtette. „Az arculat nagyon egyszerűen kialakult, azzal kezdtem a belsőépítészetet, hogy az ósdi padlószőnyeget eltüntettem, mert volt már sárgaságom ötödikes koromban. Aztán hívtunk egy rovarirtó céget, ami abból állt, hogy jött egy öreg bácsi egy kézipumpás permetezővel. Én mondjuk modernebb dologra számítottam, de hatásos volt. A szeparék és a faszerkezetek adottak voltak, de minden be volt vonva valami borzasztó kárpittal, amit le kellett szedni. A padló volt az egyetlen komolyabb beruházás, mert annak csak egy részét lehetett – óriási munkával – megmenteni. A többi meg jött magától. Ültünk barátokkal, hogy kitaláljuk, mégis hogy nézzen ki a hely, jött mindenki abszurdabbnál abszurdabb ötletekkel, amik halom pénzbe kerültek volna. Mígnem megelégeltem, és kijelentettem, hogy a plafont meg a vécét teleragasztgatom újságpapírral és a vita le van zárva. Eszembe jutott, hogy van egy csomó régi magyar lapom, még az Oldboysban vettem őket két üveg sörért a környék bolondjától. A polcok könyvekkel pedig már régi ötlet, valamelyik román vendégem mondta rá, hogy „humanizeazã spaþiul”(emberségesebbé teszi a helyet). Úgyhogy a dizájnt szinte semmiből megoldottuk. A vendégkör pedig azonnal jött, mivel ismerünk mindenkit, aki ezt a vonalat szereti, amit mi viszünk. Aztán eszünkbe jutott, hogy kéne valamifajta műsorokat is csinálni. Megkerestük Mátray Laci bácsit, hogy nem hozna el hozzánk valami egyéni műsort, amiből végül az Álarc nélkül című színészportré sorozata lett a színház művészeivel, valamint Koczka Gyuri bácsival együtt tartottak irodalmi esteket. Aztán amikor annak vége szakadt, akkor kezdtük el a Közelebbről, zenés beszélgetéssorozatot, veled, de hát ezt csak tudod. Emellett a költészet napján, vagy nagy költőink születésnapján, szoktam olyan akciót hirdetni, hogy aki felolvas egy verset akár magyarul, akár románul, az kap egy ingyen kávét. Ezek általában mindig remekül sikerülnek.” Mint ahogy minden rendezvény a Kafkában. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy tomboló tömegek tépnék fel az ajtót, van, mikor csak páran ülünk egy rendezvényen, van, mikor tele a hely. Nehéz ezt kiszámítani. Legalább kéne ötszáz ember, akit érdekel az ilyesmi, ahhoz, hogy ne ingadozzon ennyire a létszám, de hát Temesváron, magyar nyelvű közönségből ez egyre merészebb álomnak tűnik.
A beszélgetés végén reménykedem, hogy Máriusz éppen szabadnapos, gyorsan beugrok egyedül készíteni pár fotót, és fél óra elteltével már mehetek is haza, megírni az anyagot, de az ő műszakja következik. A gyors fényképészetnek lőttek, hisz „egy pohárka bort csak megiszol”… ha hajnali kettőkor nincs akkora szerencsém, hogy a vécében óvatlanul elpöccintett cigarettacsikk okozta szerény kukatűz fanyar füstje hazakergessen, tán még most is annak a bizonyos, különösen életszagú novellának a sör áztatta lapjain ücsörgök.