Kalandos kolozsi körúton

Anya, apa, két leányzó, no meg a nagyobbik gyerek flamand párja a három napra tervezett portya során az alszegi Nagypetriben, a Zsibó melletti Sárkányok kertjében, a Bélesi-tónál, a tordai sóbányában és Kolozsvárott forgolódott. Az utat kezdeményező családfő, Szilágyi Aladár számol be a família viselt dolgairól.

Az együtt múlatott idő öröme mellett fontos célunk, hogy Jutka lányunk férje, Filipe számára ismét némi Erdély-kóstolót nyújthassunk. A legfeljebb szelíd lankákhoz szokott flamand legény részére a mi tájaink esztendőről esztendőre tartogatnak újabb és újabb gyönyörködnivalót, de igyekeztem úgy megmódolni ötfős csapatunk útját, hogy számunkra is kínáljon újdonságokat. Némi töprengés után az alszegi Nagypetrit választottam csillagtúráink bázisává. Két évvel ezelőtti, főszerkesztőmmel megejtett kalotaszegi etnosz-körutunk alkalmával megtapasztalhattuk a helybeli lelkész házaspár, Erzsébet és László vendégszeretetét. Immár több mint egy évtizede „profi” vendéglátók ők, ritkán tapasztalható közvetlenséggel bélelik családias hangulatúvá a panziójukban tanyázó turisták itteni tartózkodását. A tiszteletes asszony főztje változatlanul finom, a tiszteletes úr mesélhetnékje változatlanul jóízű. Gasztronómiában jártas vőnk elismerően bólogat, a távfutást naponta gyakorló kisebbik lányunk, Kinga „kétségbeesetten” fogadkozik: majd leszaladja a most felszedendő felesleget…

Ami változott A parókia melletti Barátság Háza ebédlőjében, majd a Magnólia panzióban körültekintve megállapítom, hogy ittjártam óta – az évről évre megismétlődő szeptember eleji művésztáboroknak hála – a képzőművészeti gyűjtemény jó néhány festménnyel, grafikával, faragvánnyal gyarapodott, a földszinti „cifraszoba” festett kalotaszegi bútorzatával kisebb néprajzi múzeummal vetekszik. A panzió szomszédos, 100 ezer eurónyi uniós támogatással felépült testvére is már kívül-belül elkészült, csak a berendezés hiányzik ahhoz, hogy benne is elkezdődhessen a vendégfogadás. Az idei gyenge méztermés miatt – László 250 kaptárral gazdálkodik –, az új vendégház bebútorozása némi késedelemmel jár.
Arra a legbüszkébb Nagypetri lelkipásztora, hogy itteni forgolódásom óta sikerült befejezniük a templombelső felújítását. Meredek kaptató vezet a fák mögé rejtett, dombtetőn álló istenházához. Örömünkre, fájós lábú párom, Márta is vállalkozik a templomdomb megmászására, veje karjába csimpaszkodva vitézül lépeget fölfelé. Lányaink szorgalmasan fotografálják a 13. századi román stílusjegyekben bővelkedő, később gótikus elemekkel gazdagított műemlék épület külsejét, a zsindellyel fedett 18. századi haranglábat, a patinás, 1855-ben faragott cinteremkaput.
Az épület belseje is bőven kínál fényképeznivalót. A továbbépítés nyomán az Umling-dinasztia gyarapította 1770 körül festett kazettáival a karzatot, a szószékkoronát, a papi széket – mintegy negyven kalotaszegi mennyezet fémjelzi művészetüket. A renoválás során előbb az ő munkáikat újította fel Mihály Ferenc székelyföldi restaurátor. Az ő szovátai műhelyébe kellett szállítani a megkopott falapokat, s mostanára a nagypetri patrimónium legrégibb darabjai: a Zilahi Asztalos János által 1713-ban festett kazetták is teljes mértékben megújultak. László barátunknak tényleg van mivel büszkélkednie…

Sárkányok kertje Észak felé tartunk az Almás völgyében, Almásgalgó felé. Bár a világháló bőven tájékoztat a Zsibótól kilenc kilométernyire fekvő fantasztikus geológiai rezervátumról, kevesen ismerik, kevesen látogatják Romániának ezt a bizarr csodáját. Már az országútról láthatóak az elvarázsolt világ sziklasziluettjei. Létrejöttét egy törésvonal mentén megismétlődő földcsuszamlásnak köszönheti. A suvadások, homlokszakadások karéjában különös alakú tornyok, gúlák, oszlopok, gombaalakzatok, ember- és állatformájú tömbök keletkeztek nagy összevisszaságban. Fertályórányi kapaszkodás árán jutunk a suvadáskaréj felső peremére, ahonnan madártávlatból gyönyörködhetünk a három és fél hektárnyi sziklakert legendába illő alakjaiban. Közéjük ereszkedve közelebbről szemügyre vesszük agyag-, homokkő- és konglomerátum-rétegek váltakozásában az esővíz, a fagy, a szél faragta szobrokat. Tapasztalt sárkánykert-látogatók mesélik, hogy az erős eróziónak köszönhetően alakjuk szinte évről évre változik. Még a fenti erdőfolt peremén jártunkban újabb és újabb repedéseket fedezünk fel, annak jeléül, hogy a megdőlt hegyoldal „tovább dolgozik”, előbb-utóbb újabb sziklalényeket produkál. Az átlagosan 10-12 méter, régente akár kétszer ennyi magasságú alakzatok közül azok bizonyosodnak a legtartósabbnak, amelyeknek kalapjuk van egy keményebb rétegből. A többi, akár egyetlen kiadós esőzés következtében, szemlátomást tovább romolhat. A két leglátványosabb szikla a Sárkányfiú és Sárkánylány nevet viseli. Szűk hasadék választja el őket egymástól, annyira szoros a közöttük kialakult rés, hogy egy pocakosabb természetjáró – mint akár vakációzó riporterségem – képtelen volna átszuszakolni magát közöttük. Jártunkban-keltünkben a sziklakert labirintusában csupán egyetlen, Magyarországról idetévedt családdal találkozunk. Kislányaik nagy élvezettel mászkálnak, bújócskáznak a többtucatnyi szeszélyesen szétszórt oszlopfigura csarnokában.

Időnkből még telik annyira, hogy Zsibón meglátogassuk a Wesselényiek kastélyát. Útjavítások miatt kissé eltévedünk, egy háza kapujában állingálló férfiútól igyekszünk megtudakolni a helyes útirányt. Közli, hogy a botanikus kert már bezárt, azt is, hogy – bár őurasága már harminc esztendeje zsibói lakos – nem tudja, kié lehetett az a kastély, de különben is, azt még délelőtt sem lehet meglátogatni… Valóban, öklömnyi lakat díszeleg a rozsdás kapun, kutyaugatásra előkerül valahonnan egy bennünket gyanakvólag méregető atyafi, majd hirtelen szó nélkül eltűnik. Az utcáról elénk táruló látvány elegendő ahhoz, hogy Erdély egyik legszebb és legnagyobb kastélyának formai szépségét megszemléljük. A barokk és klasszicista megoldások harmonikus egysége, baluszterekkel határolt, árkádos loggia, négy sarokbástya, talpas urnák, épületszobrok, az udvart tagoló két szimmetrikus oldalpavilon sejteni engedi: milyen nagy élet zajlott e falak között hajdanán. Bár soha nem volt lakatlan, pionírház, iskola, bentlakás működött benne, bizony ráférne egy alapos renoválás, és főleg az élettel való feltöltés. Flamand útitársunk értetlenkedik, útitervem szerint további háborognivalót kínálnék, megmutatnám neki Erdélyország hajdan egyik legszebb reneszánsz épületének, az egeresi Bocskai-kastélynak a maradványait is.

Tóportya a Meleg-Szamos mentén A fentebbi mondat feltételes módban maradásának nagyon is kézzelfogható, pontosabban: öttagú társaságunk fenekét, illetve bérelt járgányunkat kímélő oka kerekedett. Kinéztem magunknak a térképen, hogy Jósikafalva (Béles) felé Nagypetriből Egeresen, Jegenyén keresztül vezet a legkurtább út a Nagyvárad–Kolozsvár országútra, ahonnan rövidesen letérve két csábító település: Gyerőmonostor és Magyarvalkó érintésével juthatunk el Nagykalotáig, s onnan letérés nélkül juthatunk célba. Csakhogy a térkép nem árulkodott arról, hogy ez az út járhatatlan. Alig gördülünk ki Nagypetriből, az aszfalt régen kövezett hepehupára, majd hengereletlen murvára vált. Visszafordulunk, és jókora kerülővel, Bánffyhunyadon és Kalotaszentkirályon keresztül tartunk a hegyek felé. A két település temploma kárpótol bennünket az elmaradt monostori és valkói vizitért, jókedvünk akkor tetőzik, amikor megpillantjuk a víztározó zölden fodrozó tükrét.
Némi üdülőtelepi csámborgás, egy teraszon elfogyasztott szerény ebéd után délirányba fordulva a bukós-vízeséses medrű Bélesi-patak mentén kanyargó, jó minőségű úton érünk a fenyves sűrűjébe. Meg-megállunk élvezkedni, fotózni, a Jósikafalvához tartozó, tőle 25 kilométerre fekvő Poiana Horea (régente: Dealul Calului, Lómező) hegyi legelőkön szerinszerte szórt tanyabokrait mustrálgatjuk. Időnkből csak ennyicske kóstolóra telik, igazi, gyalogszeres túrázásra nem, terveim szerint a folyó mentén kialakított tófüzér – a tárnicai, meleg-szamosi, gyalui víztározó – érintésével térnénk vissza Kolozsvár alatt. Immár másodízben kell a feltételes módot bevetnem, mivel a patak partján falatozó erdészek szerint a Mãriºel (Havasnagyfalu) felé vezető néhány kilométeres bekötőútra csak terepjárók számára ajánlatos rátérni. Ismét Bánffyhunyad az irány…

Nagydörgő, tömegroham, egyebek Harmadnapi csillagtúránk Tordára, azon belül a dörgő-sósvölgyi sóbányába vezet. Jómagam sokat hallottam-olvastam Románia legújabb, európai uniós támogatással korszerűsített és újranyitott turisztikai létesítményéről, nagyváradi barátaink is kihagyhatatlannak vélték. Az út nem sok jóval kecsegtet, monstanság bevezetett munkaszüneti nap – Nagyboldogasszony ünnepe – lévén, riasztóan sokan gondolták velünk egy időben, hogy meglátogatják a föld méhének ezt a valóban csodálni való nevezetességét. Már a sósvölgyi letérőhöz érve végeláthatatlan, az út két oldalán leparkolt autócsorda tárul a szemünk elé. Két rendőr lagymatag vezénylésével sikerül átvergődnünk rajtuk, a bánya modern főbejárata közelében csodával határos módon találunk helyet. A tágas előcsarnokban jegyekért sorbaálltomban tudom meg: váradi barátaink rosszul emlékeztek, egy hosszú-hosszú sófolyosó végén nem tizenöt, hanem százötven lépcsőn kell leereszkednünk ahhoz, hogy az ultramodern liftekhez leérjünk. Páromat a csarnok egyik padjára ültetve, nem kis lelkifurdalással hagyjuk magára, és vágunk neki a földmélyi kalandnak. A sófalak között haladtunkban a tömeg egyre sűrűsödik, egymás sarkát taposva érünk az akna végére.
A harang alakú üreg körfolyosójára is némi türelemjáték végén sikerül beszuszakolódnunk. Igaz, a több évszázados sókitermelés során keletkezett hatalmas, több mint száz méter mély, 87 méter átmérőjű terem összképe minden gyötrelmünkért kárpótol. A nagyszabású világításnak köszönhetően látványosan érvényesül a szemközti falon keletkezett, monumetális „sózuhatag”, a sócseppkövek özöne, a terem alját nyolcvan százalékban elborító tó, közepén álló sószigettel. Innen, fentről hangyának tűnnek a tó partján, húszemeletnyi mélységben forgolódó látogatók. Leselkedünk a folyamatosan le-fel mozgó liftek irányába. Gyorsan mozognak, de egyszerre legfeljebb tíz-tizenkét ember befogadására képesek. Az előttünk négyesével-ötösével tömörödő sokaság láttán megállapítjuk, két órát kellene várakoznunk, míg lejutunk. Azt is észrevesszük, hogy a Salina alsó, a város felőli bejáratán még több látogató önzönlötte el a bányát, és szinte mind a felfelé tartó liftek felé tülekednek. A legóvatosabb becslés szerint is újabb három órába telne, míg ismét a felszínre kerülnénk. Sóból is megárt a sokk, így újabb tízpercnyi bámészkodás, fotografálás után lemondunk a további sóvizitről.

Kolozsvári közjáték Visszatértünkben – időmegtakarítás végett! – újabb könnyelmű kalandba bonyolódunk. Egy leágazás táblája arról tájékoztat, hogy arrafelé jó néhány kilométert megspórolhatunk. Rá is kanyarodunk a Kolozsvárra „rea meneh hodi utu rea”. Sehol egy munkálatokra figyelmeztető, kerülőt ajánló tábla, az aszfalt – az egeresi recept szerint – előbb köves hepehupára, majd éles murvára vált. Mintegy negyvenperces araszolással, zötykölődéssel sikerül levergődnünk a domboldalon, mire ismét aszfalt kerül a járgányunk kerekei alá. Végre ismerős utcák fogadnak, meg is állunk a főtéri parkolóban. Filipe miatt is, magunk örömére is meglátogatjuk a Szent Mihály-templomot, megszemléljük a felújított Mátyás-szobrot, kicsi a világ: még Jutka lányom egykori brüsszeli, európai parlamentbeli kolléganőjével is összefutunk. A leányzó egy pesti hetilap tudósítójaként forgolódik a kincses városban. A Mátyásék előtt felállított színpadon rockzenekar próbál nagy hangerővel, magyarul, a főtéren és környékén a szokottnál sokkal sűrűbb a magyar szó – mi magunk átmenőben is ízelítőt kapunk a Kolozsvári Magyar Napok hangulatából…