Jót tesz az Igen, tessék! a vállalkozóknak

A kolozsvári Igen, tessék! mozgalom célkitűzéseiről és eredményeiről gyakran hallani, látványos terjeszkedésnek indultak, de bőven van még terület és eszköz, amelyet meghódíthatnak. Az eddigi két éves munkáról, a jövőt illető kérdésekről, valamint a mozgalom hajtómotorjaként működő filozófiáról Bethlendi András ügyvezetővel Kustán Magyari Attila beszélgetett.

Honnan hová fejlődött a mozgalom az elmúlt két esztendő alatt?

Miután Horváth István szociológustól illetve baráti köréből elindult a mozgalom azzal az alapgondolattal, hogy Kolozsváron gyakran szólnak egymáshoz románul a magyarok, a kisebbségi nyelvhasználat lehetősége így nincs maximálisan kihasználva, az elmúlt egy évben egy fiatal csapat kezébe került a feladat, hogy az elképzelést tovább fejlesszék. A két év alatt találtunk több mint kétszáz olyan kolozsvári vállalkozást, ahová betérve magyarul is meg lehet szólalni, kiadtunk 33000 olyan térképet, amelyen ezeket meg lehet találni, februárban bejegyeztettük a szervezetet, tavaly decembertől pedig egy ingyenes, havi rendszerességgel megjelenő újságot is terjesztünk. Jelenleg tizennyolcezer példányban.

Mennyire volt nehéz az indulás?

Akkor még nem voltam a mozgalom tagja, de tudom, hogy a matricás kezdeményezés körül egy magától épülő hálózat alakult ki, idővel mellé állt egy „kritikus tömeg”. A város szisztematikus feltérképezése viszont csak újabban kezdődik igazán, mert most kezdünk rendelkezni azzal a humán erőforrással, amely utcáról utcára be tud kopogtatni mindenhová. Elsősorban a központban fellelhető vállalkozásokról tudunk, de meggyőződésem, hogy a Dónát negyedben rengeteg potenciális partnerünk lehetne, mert a városi átlaghoz képest ebben a negyedben is felülreprezentált a magyar lakosság aránya.

Mekkorára nőtt a csapat időközben?

Erős társaság alakult ki, hiszen tizenkét ember napi rendszerességgel dolgozik a mozgalomban, tizenöt-tizenhét a lap szórásában vesz részt havi rendszerességgel, de egyre többen segítenek, ráadásul mi szervezetek hálózatában gondolkodunk, ahol kölcsönösen kisegíthetjük egymást. Gondolok például a Kolozsvári Magyar Diákszövetségre (KMDSZ), akiknek köszönhetően van egy irodahelyiség, ahol működhetünk, de arra is volt példa, hogy segítettek a kolozsvári fiatalok megszólításában, amikor önkénteseket kerestünk.

Milyen anyagi háttérrel rendelkezik az egyesület?

Komoly jövedelemforrásunk a lapban eladott reklámokból befolyó összeg, emellett pályázunk. A térképünk kinyomtatását több partnercég is támogatta, illetve a szimpatizánsok részéről érkező személyes felajánlások sem elhanyagolandóak. A mozgalom gazdasági érvekkel közelíti meg partnereit, mert azt gondoljuk, hogy a fenntarthatóság érdekében az anyagi szempontokra kell hangsúlyt fektetnünk. Beszédes, hogy a júniusban végzett kutatásunk alapján a megkérdezettek több mint a felét mégsem a több ügyfél és az eredményesebb bevétel gondolata ösztönözte. Felmértük azt is, hogy mennyire volt előnyös számukra a csatlakozás: a partnereink húsz százaléka úgy vélte, hogy a háló révén gazdasági növekedést ért el, mi több, az összes vállalkozó elégedett volt legalább az egyik népszerűsítési csatornánkkal.

Hogyan viszonyul a román sajtó az egyesület tevékenységéhez?

A fent említett gazdasági kutatásunk során nyilatkozó vállalatvezetők csupán kevesebb, mint hat százaléka nyilatkozott úgy, hogy román ügyfelei részéről az elmúlt hónapokban a magyar nyelvű kiszolgálást illetően bármilyen negatív visszajelzést kapott volna.

Vannak, akik szerint egy ilyen mozgalomhoz csatlakozni hátrányos is lehet, hiszen ellenszenvet válthatnak ki a többségi társadalomban. Lehet ebben igazság?

Amint mondtam, Kolozsváron passzívan viszonyulnak a kérdéshez, viszont léteznek olyan helyek Erdélyben, ahol román oldalról akár negatív érzetet vált ki a magyar felirat. Ilyen helyeken kell elgondolkodnunk a kétnyelvű kommunikáción. Ami a román nyelvű sajtó egyes képviselőit illeti: amikor a Coca-Cola megjelent a keresztneves palackokkal, arról beszéltünk, hogy egy Ionel vagy Stefan felirat valószínűleg nem eredményes az erdélyi magyar fogyasztóik körében. A saját érdekükben azzal a kulturálisan érzékeny javaslattal kerestük meg a céget, hogy legalább a magyar többségű helyeken magyar neveket is használjanak. Azt írták, hogy ők a legnépszerűbb száz romániai nevet vették figyelembe, de nekem ezzel szemben kétségeim vannak. Az ügy során a központi média egy része úgy fogalmazott: egy magyar szervezet „felszólította” a céget. Mi nem feltétlenül magyar szervezet vagyunk, hanem az anyanyelvi kiszolgálás és tájékoztatás bátorításáért működünk, továbbá semmiképp sem szólítottuk fel a cégóriást, csupán figyelemfelkeltő és elgondolkodtató szándékkal a gazdasági logikát követő érveket fogalmaztunk meg a számukra.

Mindaz a lehetőség, amit az egyesület biztosít, nem vezethet ahhoz, hogy az emberek még nehezebben lépjenek ki a kis kolozsvári magyar burokból?

A tevékenységünk során nem törekedünk a szegregációra, mindenki a maga szabad akarata mentén választja ezeket az anyanyelvi hálózatokat, senki nincs ebbe beleerőltetve. Emellett fontosnak találjuk, hogy az ember ne szoruljon ki a saját közösségéből azért, mert nem tudja megtalálni annak a tagjait, hanem lehetőleg kényelmesen mozogjon a sajátjai között, és találja meg az utat a többiekhez is. Éppen azért is írunk a lapban román személyekről, és azért szeretnénk a jövőben erre ráerősíteni, mert a gátakat, korlátokat fel kell oldani. A kiadványról a személyes visszajelzések révén biztosan tudjuk, hogy a közép- és idősebb generáció körében kiemelt népszerűségnek örvend.

Hová készül terjeszkedni az egyesület a jövőben? Érdemes volna például a székelyföldi románokat támogatni?

Olyan helyen kell fellépnünk, ahol az emberek az idegen üzletekbe és más kiszolgálóhelyiségekbe lépve reflexszerűen nem az anyanyelvükön szólalnak meg. A székelyföldi románok esetében ez a helyzet nem áll fenn, mert ők reflexszerűen románul szólalnak meg az üzletekben, ugyanis mindenhol ki tudják szolgálni a klienseket román nyelven is. Az Igen, tessék! mozgalmat gyakorlatilag mindenhol el lehet indítani, ahol létezik egy domináns és egy nem domináns nyelv, ezért tervezzük, hogy a határon túli román közösségekkel – például Magyarországon és Ukrajnában – felvesszük a kapcsolatot.

Minek köszönhető, hogy a rendszerváltás után több mint 20 év kellett elteljen egy hasonló kezdeményezésig?

Az európai bevándorló közösségek komoly hálózati rendszerrel bírnak, nálunk a múlt rendszer alatt nem lehetett ezzel a kérdéssel foglalkozni, habár akkor is léteztek hálózatok: gondolok itt a személyes kapcsolatokra, az egyházakra stb. A rendszerváltást követően talán most érett meg arra az erdélyi értelmiség és civil szféra, hogy egy ilyen mozgalmat útjára indítson.

A vállalkozókon túl kit szólíthat még meg az egyesület?

Fontos hangsúlyozni, hogy mi nem egy jogvédő egyesület vagyunk, nem a nyelvi jogokat próbáljuk érvényesíteni, hanem egy olyan szürke zónában – a gazdasági szféráról van szó – mozgunk, amelyről a román törvénykezés nem rendelkezik. Ma már tudjuk, hogy az emberek akár többet is fizetnek az anyanyelvű szolgáltatásokért, de legalábbis előnyben részesítik azokat.