Dögöljetek meg valamennyien!

„Élek a gyanúperrel: a lágerparancsnokok mostani leleplezési hullámának nem célja a maradéktalan, teljes körű igazságszolgáltatás. Kampánybűze van, politikai tőke kovácsolható belőle.” Szilágyi Aladár jegyzete.

Fogcsikorgatva, homokkal teli szájjal sorolom: Grindu, Strâmba, Grãdina, Giurgeni, Periprava… Az apám könyvéből összeállított recsegő lágerlajstrom korántsem teljes, legalább háromszor ennyi kényszermunka-tábor működött a Duna deltájában 1957 és 1964 között. Periprava, a Chilia-ág melletti, apró lipován település neve mostanában vált hírhedetté, bizonyos Ion Fecior nyugállományú ezredes személyével kapcsolatban. Verespatak és a bukaresti kóbor kutyák ügye mellett a legfelkapottabb médiatéma lett a – francia nyelvből kölcsönzött jelzővel – peripravai „torþionar”-nak, hóhérnak minősített főtiszt által elkövetett szörnyűségek kiteregetése.
Érintettként akár megelégedettséggel vehetném tudomásul a leleplezését, hiszen jóapámnak is volt bőven lehetősége megtapasztalhatni az akkoriban őrnagyként fungáló lágerparancsnok kvalitásait. Hogy elégedettségem mégsem maradéktalan, annak két oka van. Az egyik az, hogy nagyon-nagyon későn jutott eszébe az illetékeseknek vizsgálatot kezdeményezni Fecior ezredes és bűntársai ügyében. Annyira későn, hogy a munkatáborok poklát átvészelők tízezrei közül immár csupán néhány százan maradtak életben. (Ez a több tízezres nagyságrend nem túlzás, hiszen csak a Periprava központú deltai táborhálózatnak több mint 40 ezer lakója volt.) A rendszerváltás után kormányzó hatalmasságok nem siették el a politikai elítéltek rehabilitálását, a kártérítésüket végképp nem. A rájuk vonatkozó jogszabály ugyan megszületett, de minden jel szerint, mire alkalmazni fogják, nem lesz kit kártéríteni. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a lusztrációs folyamat is késedelmeskedett, hogy mindenek felett a kollaboránsokra, a besúgói hálózatra összpontosított. Úgymond, a közélet megtisztítását tűzte ki célul, messze elkerülve a diktatúra irányítói, kiszolgálói, a hatalom letéteményesei és végrehajtói, a bírák, az ügyészek, a vallató- és tartótisztek, a börtön- és lágerparancsnokok és beosztottjaik büntetőjogi elszámoltatását.
Az már posztkommunista korunk pikantériája, hogy eme demokráciának remélt kor évtizedeiben az átvilágítás a politikai manipuláció, a zsarolás, esetenként a személyes bosszú hatékony eszközévé nemesedett. Jószerével csak azok az ügyek kerültek nyilvánosságra, amelyekhez valamilyen politikai érdek vagy egyéni ambíció fűződött. Elégedetlenségemnek a másik oka, hogy élek a gyanúperrel: a lágerparancsnokok mostani leleplezési hulláma sem a jogsérelmek orvoslása, nem célja a maradéktalan, a teljes körű igazságszolgáltatás. Kampánybűze van, politikai tőke kovácsolható belőle.
A rendszerváltozás utáni mindenkori kormányok beérték annyival, hogy alacsony nyugdíjuk pótlása végett némi szociális kedvezményt csurrantsanak-cseppentsenek a kommunizmus üldözöttjei számára. Történt, történik mindez, miközben a Fecior-félék máig zavartalanul vághatták zsebre a maguk négy-, ötezer lejes járandóságát.
Ami Periprava és a többi tábor lakóit, apámékat illeti, két-három esztendei börtön után vezényelték át őket teljesen legyengült állapotban a Duna-delta bugyraiba. Juhhodályokban, „jobb esetben” komphajókra eszkábált barakkokban laktak, reggeltől estig nádat vágtak, gátakat kubikoltak. A robotolás, az alultápláltság, a hiányos öltözék, a nedvesség, az orosz puszták szele, a patkányinvázió, a szúnyoghad, az orvosi ellátás teljes hiánya naponta szedte az áldozatait. Apám mesélte: közülük a legtöbben a deltába érkezésük utáni első hetekben pusztultak el. Vette magának a bátorságot, és egy ortodox paptársával együtt kihallgatásra jelentkezett a parancsnoknál. „Õrnagy úr (az elítéltek csak urazhatták az őreiket…), tisztelettel kérjük, javítsanak valamit az életkörülményeinken, mert mind itt pusztulunk.” Mire a parancsok, Ion Fecior – vagy más, egyre megy – rájuk reccsintett: „Mars dolgozni, banditák, az a célunk, hogy dögöljetek meg valamennyien!”
Egy hajnali sorakozó, névsorolvasás alkalmával újabb fogolytranszport érkezett a táborba. Ahogy elhaladtak a régiek előtt, néhány elítélt elkezdett nyugtalankodni, morgolódni. Hirtelen kitörtek a menetoszlopból, mielőtt a fegyőrök észbe kaptak volna, kiráncigálták az egyik újonnan érkezettet, és pillanatok alatt agyonverték. Hogy miért lett a szekus tisztből elítélt, az soha nem derült ki, de ők felismerték áldozatukban előző lágerük kegyetlenségéről híres parancsnokát…