Irány Mongólia!

Szebb időkben, amikor Erdélyt és Vietnamot mindössze egy birodalom választotta el egymástól, a mongolok uralták Ázsiát és Európa keleti részét. Mongólia ma is nagy területen fekszik, de csak hárommillió ember lakja. Európai szemüvegen át látott életvitelükről Pikulski Anna tartott beszámolót Kolozsváron. Kustán Magyari Attila tudósítása.

Nemhiába örökítik meg szobrokban és mondákban a kilenc évszázada uralkodó Dzsingisz kán személyét a Pikulski Anna által bejárt Mongóliában, hiszen a birodalom alapítója, az írott kultúra bevezetője volt. Ma már nyoma sincs a tevékenységének, annál inkább látni a kevés, viszonylag fejlett városban azokat a panelházakat, amelyek a volt Szovjetunió arculatát olyan markánsan megszabták. A kolozsvári származású, ma Stuttgartban élő világjáró hölgy leírása nyomán nekünk erdélyieknek a hangyafarknyi autópályának is kellene örvendenünk, Mongólia ugyanis többnyire rögtönzött utakat kínál a turistáknak, és csak a városok közelében látni aszfaltot. Az ország jelentős része sivatagos, ilyen helyeken aztán több száz liter üzemanyagot kell vásárolni, egyébként nyugati zsebhez mérten meglehetősen olcsón.
A szegénység meglátszik mindenhol. Hideg országról beszélünk, ahol az enyhe időjárás csak az év közepén köszönt be, pár hónapra; a lakásokban tízfokos „meleget” is alig tudnak fenntartani. A forgalom is követi az ázsiai mintát, európai szemmel tehát káosz uralja, de baleseteket nem lehet gyakran észlelni. Az előadáson vetített fotók jól illusztrálták a viszonyokat: az utak szélén elgázolt lovaknak a keselyűk által lecsupaszított koponyáit látni, a háromcsillagos hotel szegényes, a szervezésen volna mit javítani – a látogatókat egyébként nem hagyják magukra, autóval követik minden lépésüket. Ez akár hasznos is lehet adott pillanatban, a kis társaságot szállító húsztonnás „busz-szállodát” – német tervezésű, okosan kivitelezett járgány – egy alkalommal olyan esőzés éri utol, hogy beragad a sárba, és csak másnap sikerül kievickélnie onnan, a vendéglátók szíves segítségével.
Érdekesen keverednek az ősi, sámánista és buddhista hagyományok. A sztálini években templomokat zúztak szét, Buddha-szobrokat olvasztottak be – egy helyen mindössze két gigantikus láb maradt a vallásalapító szobrából –, és a papok kinevelése is leállt. Mára újra virágzik a buddhizmus, színes imamalmok pörögnek, hatalmas szobrokat állítanak fel, és gyerekek tömegeit nevelik ki papnak, eközben a buddhizmust megelőző sámánizmus emlékei is felelevenedtek. Látni olyan fotót, amelyen a jellegzetes sámánista kék kendők köré mindenféle tárgyakat szórnak, látni papírpénzt és lófejet is.
Pikulski Anna lelkes világjáróként az előadás végén másokat is arra buzdít, hogy látogassák meg az országot, mert ha valamikor érdemes, akkor most az. Elsősorban olcsó, mondja, hiszen nemcsak a benzin, de az ellátás maga is kevesebbe kerül, mint amihez az európai állampolgár szokott. Az olcsó persze úgy 3500 eurót jelent, de saját szervezéssel és bérelt autóval lehet szűkíteni a kereten. Az ország lélegzetelállítóan szép, hatalmas hegyekben, folyókban gazdag, egy pontján, ahol tektonikus lemezek találkoznak, a táj rendszeresen megváltozik: tavak születnek, tavak tűnnek el örökre, a kiállított szeizmográfnak pihenésre sincs ideje. Fontos szempont még, hogy bár az anyagi körülmények valóban nem rózsásak, a kis lakosságú országnak jók a bűnözési statisztikái.
Pikulski Anna, akit a kolozsvári közönség már jól ismer, az előadás után elárulta, hogy a világjárást természetesen folytatja, és valószínűleg azték földre jut el legközelebb – erről természetesen újabb beszámolóval készül majd.