Időutazás a fellegvárosba
2016. 10. 26. 19:54Még a nyár folyamán Lombardiát felkereső kollégánk, Szilágyi Aladár egyik legfontosabb célpontja az alig több, mint nyolcezer lakosú, Bergamo megyei kisváros, Clusone, amely a történelem és a művészettörténet szinte páratlan gazdagságú látnivalóival várja a látogatót.
Modern kori sportolók rajtja a középkori falak között
Amikor neszét vettem, hogy váradi gyerekeink: Kinga lányom, István vejem, négy, velük egyívású sporttársukkal jelentkeztek a lombardiai Elő-Alpokba meghirdetett 140 kilométeres távfutásra, melynek startkapuja Clusone, finiskapuja Bergamo városában lesz, valamiféle alaktalan vágyakozás kezdett mocorogni bennem. A vágy, hogy eljuthassak Lombardiába, régebbi keletű. A 90-es években Olasz-Svájcban, a Lago Maggiore környékén fogalmazódott meg bennem: de jó volna átkelni az Alpokon, a Ticinóval oly sok szellemi, nyelvi rokonságot hordozó szomszédos olasz tartományba, oda, ahonnan mediterrán fuvallatok hozzák, ahová havasi szelek viszik az egységes lombard kultúra értékeit. Hadd nézzek utána – biztattam magam, miután eldöntöttem, hogy én is útra kelek a fiatalok nyomában. Az érkezés városáról, Bergamóról tudok egyet s mást, de Clusone terra incognita számomra. Amint elibém peregnek az első információk, az első fotográfiák, nyomban megbizonyosodom arról, hogy ez a városka a műemlékek, műkincsek, kulturális rendezvények kimeríthetetlen tárháza, mely éppen tervezett ottani tartózkodásunk idején csábít a leggazdagabb nyári kínálatával.
Mivel vénségemre nem volt szándékomban benevezni az Orobie Ultra Trail nevet viselő hegyi távfutó-versenyre, gyerekeim startjának másnapján érkezem a Seriana felső völgyébe. Előző este Kinga lányom telefonon számol be az indulásról, mélységesen sajnálkozva azon, hogy nem volt érkezésük alaposabban körülnézni az ékszerváros ékszerfőterén, ahová a startkaput felállították, de anyáskodó aggodalmát is kifejezve riogat: „Apa, az óváros, ahová annyira vágyakozol, számodra szinte elérhetetlen! Nagyon magasan van, meredek utakon lehet feljutni, csak gyalogszerrel, mert busz nem jár oda, el se férne azokon a keskeny utcákon…”
Ugyanaz a helyszín, az óratorony környéke csendes, esti órában
Eltévedni jó
A „műfaj”, mint olyan, nem ismeretlen számomra, hiszen efféle scallinata (lépcsősikátor), avagy vicolo (egysávos utcácska), lépten-nyomon bejárható Ticino-szerte is, de ezek, itt, a Val Seriana fölötti meredélyen, sokkal hosszabbak, sokkal magasabbra visznek, és sokkal kacskaringósabbak is. Szívet-lelket, szemet-hátat borzongató élmény, ahogy egy hirtelen kanyarulat után tenyérnyi terecskébe torkollik a zsákutcának tűnő kutyaszorító. Hiába tanulmányozom a tűzfalra rögzített jókora várostérképet, hiába követem nyomon a jól látható turistaterelő nyilakat, egy-egy románkori kápolna, lombard oratórium, 12-13. századi árkádsor, be nem tervezett bámészkodásra késztet. És képtelen vagyok ellenállni a váratlan benyílók, rejtett átjárók hívogatásának, s az „utcaműfaj” eddig számomra ismeretlen formájának, amit nagyhirtelen „alagútutca” névre kereszteltem. Gyanútlanul ténfereg-bolyong az emberfia, adott pillanatban kinéz magának egy pincelejárónak tűnő, gótikus kapubélletet, bekukkant, és azt látja, hogy egy hosszú-hosszú járat az, mely az alsó utcára szolgál…
S hogy mi mindenre tellett ezeknek a kora középkori patríciusoknak! Árkádokkal, galériákkal, mérműves ablakokkal, domborművekkel, épületszobrokkal dúsított rezidenciák, s ami számomra, 21. századi idetévelyedett halandó számára a leggyönyörködtetőbb: a falfestészet lépten-nyomon fennmaradt relikviái. Nem csak a palazzinók termeiben, udvarterében, hanem a 8-900 esztendős épületek külső homlokzatán is. Bár nagyrészük elpusztult, vagy alaposan megrongálódott az évszázadok folyamán, de vannak olyan utcák, terek, ahol szinte épséges épen fennmaradtak. „Kifestett” utcák „kipingált” házai alkotják a jobbára bizánci, illetve kora-gótikus formakincsre emlékeztető, biblikus témákat megörökítő, avagy a kor hétköznapjait ábrázoló freskókat. A történelem minden forgataga, a háborúságok, a természeti csapások, a járványok, minden átok, minden sötétség mellett, „színesen kavargó élete” lehetett Clusone lakóinak, annak a városkának, amelyik – néhány zenész és költő mellett – harmincvalahány művészt, festőt, szobrászt és építészt adott Lombardiának.
Fanzago gróf, az óraművész
Ha rangsorolnánk a város kiválóságait, a matematikusként, építészként, feltalálóként egyaránt jeleskedő Pietro Fanzago gróf megérdemelné, hogy a lajstrom élére kerüljön. A családfája gyökereit longobárd királyoktól eredeztető, Milánóból Clusonéba átágazott tekintélyes lombard família nem csak előkelőségével, vagyonával, hanem műveltségével, a tudományokban való sokoldalú jártasságával is kiemelkedett a reneszánsz patrícius dinasztiák közül. Pietro közeli felmenői, oldalági rokonai, közvetlen leszármazottjai Velencétől Monzáig, Bergamótól Nápolyig mindenütt ott hagyták a kézjegyüket, egy-egy templom, palota, középület, park tervezőjeként.
Pietro legmaradandóbb alkotása egy hatalmas méretű planetáris óra, melyet a városháza tornyának északi oldalán helyeztek el. Az Orologio Planetario Fanzago néven elhíresült, páratlan mestermű, mely egyaránt követi a Nap és a Hold nappali-éjjeli mozgását, a két égitest fázisait, a napéjegyenlőséget, a napfordulókat, az állatövek együttállását, a holdfogyatkozásokat, a hónapok, a napok, az órák, a percek múlását, nem véletlenül vált Clusone jelképévé. A járókelők azt is megnézhetik rajta, hogy aznap éppen mettől meddig számíthatnak világosságra, mettől meddig sötétségre a városban. Ez a földkerekségen egyedülálló, rendkívül bonyolult szerkezet 1583 óta megállás nélkül működik – hibátlanul. Pietro gróf nem csak kiötlötte és megtervezte, hanem minden egyes darabját kizárólag ő maga gyártotta le a saját műhelyében, és rakta össze harmonikus egésszé. A bottega, ahol a gépezet ezernyi alkatrészét öntötte, esztergálta, reszelte, csiszolta, a rezidenciájának a teljes földszintjét elfoglalta. A reneszánszkori demiurgosz öntudatával, kézművesi büszkeségével fogalmazta meg a remekmű feliratát: SYDERA VIX ALIJ OBSCURA RATIONE MOVERI FANZAGUS MANIBUS, LUMINIBUSQUE PROBAT 1583. „Fanzago találékonysággal és kézügyességgel bebizonyította, hogy kevés csillag mozgása maradhat ismeretlen számunkra.”
Arkangyal az adóhivatalban
A főtér a piazza dell'Orologio nevet viseli, az óratorony szorosan tapad a Palazzo Communale, a városháza épületéhez. Mellette lebegteti a feltámadó szél az Orobie Ultra Trail degeszre felfújt startkapuját, a helyet, ahonnan tegnap a váradi ötök közel ezredmagukkal indultak a kontinens legnehezebb hegyi távfutására. Innen ereszkedtek le, majd kapaszkodtak fel a szemközti hegybordán, s futottak egy álló napon keresztül 140 kilométert. Ami engem illet, a Seriana völgyéből mindössze két kilométert kell felkapaszkodnom, amíg elérem az indulásuk helyszínét. Bizony így is, ötször-hatszor meg kell szusszannom, míg a fellegvárosba jutok. De nem bánom meg, hiszen minden egyes megálló bőven kínál gyönyörködni valót.
Most, hogy itt vagyok, kényelembe helyezem magam a tér felét elfoglaló teraszon, már érkezik is a szemtelenül csinos pincérlány, pillanatok alatt térül-fordul, s hozza a felüdülésemet, erőgyűjtésemet szolgáló ételt-italt. Mint elmagyarázza, a tegnapi futóstart után egy Maratona Cenarbeneficando – nem tudnám plasztikusabban értelmezni: Bőzabálási Maraton – zajlott le itt, egy százötven méter hosszan megterített, a szomszédos utcákba lekanyargó asztalsor mellett. El is kértem a maratoni menüt, de mivel az árak láttán a pénztárcám s a gyomrom is menten összeszűkült, megelégedtem egy közönséges rozmaringos-zsályás csülökkel.
A Palazzo Comunale innen, a kiüldétől nézvést is huzamosan kínál látnivalót. A háromszintes palota legrégibb szárnyát Krisztus után 1008-ban, írd és mondd: ezernyolc esztendeje (!) emelték. A hajdanában városvédelmi erőd szerepét is betöltő épületegyüttest négy évszázadon keresztül bővítették, toldották, foldották, így fél évezred nyomait viseli. De éppen a velem szemközti árkádos főhomlokzat valóságos színes képeskönyvként terül elibém. Szenteket megörökítő, votív freskók, hadba készülő lovagok promenádja, vadászatok, céhjelenetek, a város válogatott nemesurainak s a Velencei Köztársaság előkelő famíliáinak címerei – melyik épséges épen, melyik töredékeiben – gyönyörködtetnek. Miután kellő mértékben kipihentem a fáradalmakat, felkerekedek, és belépek a főbejáraton. A reneszánsz cortile macskaköves szintjéről két irányba vezet domborműdús lépcsősor az emeletre, az első emelet két szárnyát egy nyitott karzat köti össze, az árkádjai felett, között is freskó freskó hátán. A belső folyosók, az irodákként szolgáló helyiségek falai sem freskó- vagy domborműmentesek. Az anyakönyvvezető szentélyében vidám ördögök táncikálnak, az adóhivatalban lángpallosú arkangyal ijesztgeti a belépőt. S ha elpilledve a nyitott balkonról a Szent András térre pillantok, sürgetnem kell magam, hiszen dél felől is, kelet felől is látnivalók garmadája csábít.
Haláltánc dzsesszmuzsikára
Egy különleges rendház, az Oratorio dei disciplini, az Önsanyargatók Oratóriuma
A piazza dell'Orologio mellett Clusone fő vonzerejét a Santa Maria Assunta székesegyház és környéke képezi. A Diana istennő szentélyének helyére emelt, többször átépített bazilika a lombard-barokk templomépítészet egyik legreprezentatívabb alkotása. A templom főhajójának, akár a nyolc mellékkápolnának a felületei kellő teret kínáltak a kor művészeinek, hogy kitombolhassák magukat, s barokkosan telezsúfolják a falakat. A milánói dóm bottegájának mesterei tervezték A főhomlokzat előtti nagyfelületű, balusztrádokkal és szobrokkal szegélyezett teraszról lélegzetelállító körpanoráma kínálkozik a val Serianára és az Orobie csúcsaira.
A monumentális istenháza mögött, alig észrevehetően búvik meg Clusone legértékesebb műemlék-együttese, az Oratorio dei disciplini, az Önsanyargatók Oratóriuma. A 14. században emelt imahely egy különleges laikus vallási mozgalom, az úgynevezett flagellánsok vagy önostorozók rendháza volt. Tagjai saját magukat Keresztes Testvéreknek is nevezték. A legenda szerint a flagelláns (önostorozó) mozgalmat Páduai Szent Antal alapította. Állítólag 1260-ban Perugia városából indult, és rövidesen Európa szerte elterjedt. Magyarországon a flagelláns mozgalom 1262-ben jelent meg. A mi Képes Krónikánk is megörökítette, amint félmeztelen testüket korbácsolva, himnuszokat énekelve vonulnak keresztül a városokon. A mozgalom az 1349-ben tetőző pestisjárvány elmaradhatatlan kísérőjelensége volt. A járványokat az emberek Isten büntetésének vélték, amely rossz erkölcseik miatt sújtja őket, és ezért vezekléssel kell kiengesztelniük Istent. Kezdetben szentként tisztelték őket, mint akik mások bűneiért vezekelnek. Később azonban, a mozgalom radikalizálódott, Ott, ahol az önostorozók megjelentek, gyakran történtek túlkapások, amelyek vérengzésbe és gyújtogatásokba csaptak át, a pogromok a zsidók ellen irányultak, akiket felelőssé tettek Isten büntetéséért. Az Egyház végül felismerte a szekta veszélyességét, és 1348-ban VI. Kelemen pápa bullában tiltotta be.
Haláltánc - freskórészlet a rendház homlokzatán
A vatikáni tiltás ellenére Lombardiában, főleg Bergamo környékén az önsanyargatók konfraternitása tovább erősödött. Valóságos világvége hangulat tombolt errefelé akkoriban, egyrészt a guelfek és a ghibbelinek, azaz a császárpártiak és a pápapártiak közötti véget nem érő testvérháború, másrészt a minden korábbinál pusztítóbb pestisjárvány miatt. A mozgalom felélénkülésének legbeszédesebb bizonyítéka az a külső-belső freskósorozat, mellyel 1484-85-ben borították be az oratórium falait. A kivételesen nagy értékű műalkotás Giacomo Borlone de Buschis helybeli piktor főműve, mely a későgótika hagyományait immár merészen ötvözi a reneszánsz szemlélettel. A belső tér hatalmas bibliai képeskönyv, Krisztus életének művészien megfogalmazott, részletgazdag „képregénye”. A külső homlokzat falfestményei részint az időjárás viszontagságainak, részint az átépítéseknek betudhatóan több helyütt megsérültek. Ami megmaradt, a két fő műalkotás: Il Trionfo della Morte, A Halál diadala, illetve La Danza Macabra, azaz A Haláltánc, olyan Európa-szerte elterjedt vándortéma, késő középkori allegorikus műfaj, mely a költészetben, a képzőművészetben, a zenében és a színjátszásban egyaránt a halál közelségére figyelmeztette az élőket. A haláltánc-ábrázolások arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő.
Borlone falfestményeit művészi kvalitásaik mellett az teszi különösen értékessé, hogy az ilyen haláltánc-ábrázolásokból a clusonei freskón kívül egyetlen egyet tartanak számon Itáliában. Amikor elkezdtem Clusone városáról tájékozódni, éppen az Oratorio dei disciplini látványa volt az, ami végképpen Lombardiába csalogatott. Most itt ülök az oratórium udvarában, a mindenek fölött uralkodó Halálkirálynővel szemben. A koronás-palástos, kiterjesztett karjain végső szentenciákat lebegtető csontváz alatt a halandók, mindenféle egyházi és világi hatalmasságok serege tülekszik, egy dózse, egy püspök, egy lovag, egy király próbálja hasztalan megvesztegetni mindenféle földi jóval őfelségét. Nincs kegyelem: a Csontvázkirálynő lábai alatti sírgödörben a pápa és a császár kígyókkal, varangyokkal és skorpiókkal borított teteme hever. Legalul pedig maga a haláltánc zajlik. A szalagszerű mező figurái közönséges halandók: egy asszony, egy vezeklő polgár, egy paraszt, egy kocsmáros, egy bíró, egy kereskedő, egy diák, jobbról-balról egy-egy csontváz tapad hozzájuk, kart karba öltve, a halandók arcán rettenet, a vázak koponyája feléjük hajolva vigyorog…
Évről-évre kiváló muzsikusok lépnek fel a Clusonei Dzsesszfesztiválon
Képtelen vagyok megszabadulni a látványtól. Egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy magam is beálljak a sorba, hogy megragadjam az utolsó halálfia csontkarját. Megtehetném – gondolom –, odaillenék, hiszen az itt felsorakoztatott alakok között egyetlen riporterszerű figura sem található… Akár a kellő táncritmust is felvehetném? Hallom ám, hogy valahonnan, a Szent Anna kolostor felől dzsesszmuzsika áramlik fölfelé, ellenállhatatlanul. Az alapmotívum, amelyikre a lenti trió variációkat épít, ismerősnek tűnik, de zeneileg alulképzett voltomban képtelen vagyok azonosítani. Csak amikor lefelé ereszkedve, a klastrom udvarán a kezembe nyomnak egy szórólapot, arról silabizálom ki, hogy a 36. Clusonei Dzsesszfesztivál keretében ma este az Európa Trió koncertezik: Louis Sclavis (klarinét), Spányi Emil (zongora), Simon Goubert (dob). És horribile dictu: amit fertály órája játszottak, az nem más, mint a Dies irae (A harag napja) gregorián dallamának improvizációkkal dúsított, sziporkázóan előadott változata.
Épp elkapom az utolsó Bergamoba tartó buszjáratot. Visszafelé már nem csupán az alpesalji tájra, egyebekre is felfigyelek. Például arra, Clusone „tisztességes neve” bergamói nyelvjárásban Clüsù, ott díszeleg a kétnyelvű helynévtáblán. Mert errefelé minden helynévtábla kétnyelvű! Felül olaszul, alul bergamóiul hirdeti: most Palazzolo sull'Oglio/Palasöl városán haladunk keresztül, most hagyjuk el Fuipiano/Föipià települést, ez Comun Nuovo/Cümü Növ, ez pedig Osio Sopra/Öss Sùra. Végül Verdellino/Erdelì házait elhagyva pillantom meg a Città Alta ismerős palotáit.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
