Időben csavargástól a vízen járásig

2016. 11. 21. 19:37

Szellemi időutazás a lombard hegyek közt, az Iseo tó felfedezése, valamint egy land art akció utózöngéi Szilágyi Aladár olaszországi kalandozásainak legújabb epizódjában.

 

Az északi sziget, Isola di Loreto

 

Kint üldögélünk Gerolamo atyával kápolnányi temploma, a Santa Maria del Giogo előtti tenyérnyi udvartéren. Az apró istenháza, melynek falait 13-14. századi freskók gazdagítják, valóban egy giogo, egy hegygerinc élét ékesíti. A tengerszint fölötti ezerméternyi magasság pazar körpanorámát kínál lombard utam végcélja, a hosszan elnyúló, keskeny lago d’Iseo teljes mentére. Innen egyaránt szemügyre vehetőek az északi parti Bergamo, a déli Brescia megyéhez tartozó ékszervároskák, mögöttünk a Trompia völgyével, körös-körül az Orobie havasainak ölelésében. Nem csodálkozom házigazdámon, aki hajdanában Teofilo Folengo néven vált népszerűvé Itália-szerte az irodalmi berkekben, hogy Benedek-rendi perjelként, híres költő létére, ezt az isten háta mögötti, inkább úgy mondanám: emberek fölötti plébániát kérte szolgálati helyéül. Talán egyféle penitenciaként is vállalta, hiszen miután 16 évesen került a rend Brescia melletti kolostorába, a krisztusi kornak mondott 33 esztendőt elérve, képtelen volt ellent állni a szebbik nem külvilági csábításának: elhagyta a Szent Eufémia monostor falait, mert a sátán egy gyönyörűséges múzsa, Girolama Dieda személyben kísértette meg Gerolamót. Az előkelő és dúsgazdag famíliából származó Girolama négy évig csavargott városról városra, hercegi udvarból hercegi udvarba a poéta oldalán, aki kegyúri megrendelésre faragott, poesia maccheronica művelésével, azaz konyhalatin versezetekkel próbálta éjt nappallá téve megkeresni kettejük számára a betevő falatot.

Most, hogy meglátogatom fél évezrednyi időtávról, nem firtatom: ki, mi késztette arra főtisztelendőségét, hogy szakítson a nemes úrhölggyel, és újra magára öltse a barátcsuhát. Annál is inkább nem, mert értésemre adja: a szökésekor, 1517-ben Merlin Coccajo álnéven megjelentetett, bizonyos Baldus kalandjait pikáns szövegbe foglaló, vulgáris szavakkal és eszmékkel teletűzdelt, nagy sikert aratott poémájának minden sorát vállalja a mai napig. Akkor mire fel faggatózzam, miért bolygassam a nyugalmát én, a 21. századból őt kéretlenül meglátogató utazó? Inkább nagyot hörpintek Franciacorta dombjainak rubinvörösen csillogó nedűjéből. Abból a boritalból, amelynek szőlejét még Gerolamo atya bencés elődei telepítették Lombardia-szerte, amidőn a Cluny-i apátságból szétrajzó fráterek reformjaik mellett a szőlővesszeik javát is magukkal hozták az elvilágiasodott itáliai kolostorokba.

Amikor elbúcsúzom, még elkísér az első mulattiera, az első öszvércsapás kezdetéig, ahol leereszkedve a legrövidebb úton juthatok Sulzano városába. Visszafordultomban még rákérdezek: tudod-e, atyám, hogy a nyájadhoz tartozó öreg halászfalu főtere az én időmben, a 21. században, immár a Te nevedet viseli? Vállat von, szellemarca megrándul, mintha hiú mosoly rajzolódna ki rajta…

Lovere városka az Iseo tó partján

 

Édes és friss, akár egy Vergilius ekloga

Az Iseo, koraközépkori nevén: a Sebino tó – akár nagyobb testvérei, tőle nyugatra a Como, keletre a Garda – az észak-lombardiai tóvidéken „kötelező” irányba, észak-keletről dél-nyugat felé csorog át a térképen, a maga fő folyójával, az Oglioval, mely keresztülhaladva a hosszú, keskeny gleccsertavon, hordja beléje, viszi ki belőle az Alpok vizeit, le, egészen mindenki anyafolyama: a Po öléig. Az én Lago d’Iseóm, a maga 24 kilométernyi hosszával, mindössze tucatnyi városkájával nem veheti fel a versenyt a nagy riválisok bármilyen luxusszeszélyt is kielégítő, állandó rohamnak kitett turistaparadicsomaival. George Sand, a nagy romantikus lázadó, aki többször forgolódott errefelé, nem lelt e tájban semmi grandiózusságot, viszont a tó környékét édesnek és frissnek érezte – akár egy Vergilius eklogát: „Le petit lac d’Iseo n’a rien de grandiose dans son aspect, ses abords sont doux et frais comme une églogue de Virgile.”

Első pillantásra rá kell döbbennem, hogy a Sebino felfedezésére szánt napom édeskevés. Talán teljes Lombardiára beosztott hetemet ennek a lagonak a medencéjére kellett volna áldoznom? A Io Viaggio elnevezésű, az egész tartományra érvényes közlekedési bérletemmel, akár körbeutazhattam volna Lovere városából indulva, Riva di Solto érintésével, megannyi, a tóba ereszkedő sziklába fúrt alagúton, galérián keresztül Sulzano kikötőjéig. S ott bárkára szállva, vízi utakra is érvényes bérletemmel körbehajókáztam volna Montisola szigetét…

A déli szigeten a 11. század óta szerzetesek éltek, ma a Beretta család tulajdona

 

Ezt a keleti parttól karnyújtásnyira fekvő szigetet, a maga 13 négyzetkilométernyi felületével egyébként Olaszország legnagyobb tavon fekvő szigeteként tartják számon. 1700 lakója tizenkét, jószerével csak gyalogszerrel megközelíthető és bejárható halászfalucskában szétszóródva él, egy hatszáz méterre kiemelkedő, meredek hegy oldalán. Annak a tetején egy pogány templom helyére a 13. században kegyes zarándokok számára szentélyt emeltek, mely a santuario della Madonna della Ceriola nevet viseli. A legapróbb településnek is van legalább egy barokk kori – ha nem régebbi – temploma, egy-két reneszánsz palazzója, villája, és még egy épséges ép középkori vár, valódi sasfészek is elfér rajta. Ami tovább gazdagítja a montisolai anzikszot: a „nagy” szigettől északra, illetve délre egy-egy apró magánsziget tündököl. A krónikák följegyezték, alacsony vízálláskor száraz lábbal át lehetett kelni a tó keleti partjáról Montisolára és onnan a kisebb szigetekre. Az északi Isola di Loreto parkjában, egy hajdani kisebb erőd romjaiból a Quattrocento idején a klarissza apácák számára emeltek klastromot. A tókörnyéki legenda szerint az apácák egy nagy pestisjárvány idején kipusztultak vagy elmenekültek a szigetről, s a helyükre a halászok és a hajósnépek örömére néhány adakozó kedvű hölgy költözött. A titkos nyilvánosházat néhány esztendő után Milánó érseke betiltotta, és lakóit még a környékről is elűzték. Első 20. századi tulajdonosa, Vincenzo Richieri lovag elegáns neogótikus villát épített a zárda helyére. A déli sziget, az Isola di San Paolo története még izgalmasabb. Az első Szent Pál szigetére vonatkozó adat 1091-ből maradt fent. Ekkori birtokosa, a Mozzi família a Cavallina völgyében székelő Benedek-rendi monostornak adományozta. A bencések egy perjelséget alapítottak benne. Egy későbbi patrónus 1490-ben minorita szerzeteseket telepített a szigetre, ezek utódai 1783-ban hurcolkodtak át az Iseo-i Szent Ferenc konvent épületébe. A sziget magánkézre került, többször vált adás-vétel tárgyává, hol lepratelep, hol tébolyda működött rajta. Jelenlegi tulajdonosa a híres-neves fegyvergyáros dinasztia, a Beretta család. Ők egy modern nyaralót építettek a szigetre, ahol számos hírességet, művészt, írót, filmsztárt, üzletembert, politikust látnak vendégül. Legutóbbi, hetekig itt, a Beretta-villában tanyázó vendégük egy amerikai illetőségű, bolgár származású „táj- és csomagolóművész”, Christo Yavachev volt a nyári szezonban.

 

Vízen járók tömegőrülete

Christo, a land art világcsavargó, 82. életévét taposó fenegyereke még felesége és alkotópárja, a 2009-ben elhunyt Jeanne-Claude oldalán nézte ki maguknak az Iseo tavát és szigeteit. Kettejük talán legmerészebb álma, egy vízen lebegő sétaút megteremtése – miután korábban Japánban, illetve Argentínában nem kaptak engedélyt a projekt kivitelezésére –, végül itt valósulhatott meg. Ottjártamkor három napja már bezárták a The Floating Piers (Lebegő Dokkok) nevű installációt, mely Sulzano városát köti össze Montisola szigetével, s ott az egyik apró halászfalu, Peschiera Maraglio sikátorain keresztül haladva kétfelé ágazik, a tóparton fut Sensole irányába, illetve a tó vízén San Paolo szigetéig, amelyet teljesen körbefut. A három és fél kilométer hosszú, 16 méter széles, 220 ezer polietilén kocka által fenntartott pontonhidat 100 ezer négyzetméternyi felületen irizáló arany és narancssárga színű szövet burkolja, s az egész lebegő alkotmányt számos ponton a tó fenekéhez rögzítették. Christo Yavachevet éppen a szigetek közötti száraz lábbal átkelésről szóló legendák ihlették arra, hogy felkínálja a vízen járás csodájának tömeges élményét. A projekt weboldalán azt ajánlotta, hogy a Floating Piers zarándokai vessék le a lábbelijüket, és meztelen talppal keljenek át a tó vize fölött. „A látogatók úgy érzik, mintha a vízen járnának vagy talán egy bálna hátán” – fogalmazott Christo.

Tömegeket vonzott a vízen járás élménye, bár a legtöbben a művész tanácsa ellenére nem mezítláb sétáltak a Lebegő Dokkokon

 

Bár a művész fogadkozott, hogy csak kölcsönkéri a tájat, s az engedélyezett 16 nap elteltével mindent úgy állítanak vissza, ahogy volt, már tervezése idején, majd kivitelezése és működtetése alatt is széleskörű környezetvédelmi kampány indult ellene. A Floating Piers megosztotta az olasz társadalmat. Az ellenpropagandát viszont felülmúlta a vízen sétálásra csábító idegenforgalmi hírverés özön. Meg is lett a foganatja: a megnyitás napjától a bezárás tizenhatodik napjáig valóságos népvándorlás kerekedett, közel másfélmillió turista, a remélt látogatók kétszerese áradt az Oglio völgyébe Európából és a nagyvilágból. Sikk lett ide látogatni, átlábalni a narancssárga libegőn, fotózkodni, szelfizni, s megosztani a felvételeket a világháló csatornáin. Az utazási irodák nem győzték fogadni, terelgetni a klienseket. Nem csak tömeghisztéria kerekedett belőle, hanem a celebeket, filmsztárokat, a sportvilág hírességeit, de még a politikusok egy részét – közöttük Hillary Clintont is – arra ösztönözték, hogy letudják a maguk vízenjárás-penzumát. Persze, a helybeliek is jól jártak a reményeiken felül fölpörgött idegenforgalomnak köszönhetően. A környék szállodái, panziói, nyaralói megteltek, az árak ideiglenesen a magasba szöktek, s voltak olyan vendéglősök, akik a 16 nap alatt egy évi forgalommal egyenértékű ellátást biztosítottak. Bár a bő két hét elmúltával visszaállt a „régi rend”, talán a szokásosnál is alacsonyabbra csökkent a kistáj látogatottsága, a Lago mentének lakói abban reménykednek, hogy ez a világra szóló hírverés a javukra vált, hogy sokan, immár a környék ismeretében, jövőre is átcsábulnak az utolérhetetlen szomszédos riválisok, a Como és a Garda mellől az Iseo partjára.

*

Ami engem illet, bár riporterként minden tömegfóbiám ellenére egy pillanat erejéig kíváncsi lettem volna a nagy roham látványára, amidőn autók ezrei, buszok százai, vonatok tucatjai öntik ki magukból az ostromló sereget, de inkább az örvendeztet meg, hogy lemaradtam róla. Most, hogy a Santa Maria del Giogo felől, az öszvércsapáson leereszkedtem Sulzano mólójára, a még élénk narancssárgán virító, amúgy eléggé viseltes, megkopott Christo-féle úszóhíd mellett egy bárkával átsuhanva, tíz perc elteltével, három illedelmes japán turista társaságában a bűvös-bájos halászfalu, Peschiera Maraglio apró kikötőjébe érkezem. A japánok jó ideig kitartanak mellettem, nagyjából-egészében ugyanazok a dolgok érdeklik őket, mint engem. Együtt tekintjük meg a halászok múzeumát, a csak gyalogszerrel megközelíthető, érintetlen történelmi központot, majd együtt kapaszkodunk fel a Rocca degli Oldofredi meredélyén. A 12. században épült erősség egyetlen, kör alakú bástyáját megmászva átlátunk Berettáék Christo által sárgán körbegallérozott, kihaltnak tűnő magánszigetére. Öblében egy, a feltámadó szélbe mártózva ringó luxusjacht jelzi: valaki mégis tartózkodik a kilencszáz esztendős klastromból fényűző, modern villává varázsolt épületben…

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!