Históriás szőlődombok között
2016. 04. 27. 13:48Újabb Arad megyei riportútján Szilágyi Aladár a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában Világos környékének magyar maradékait szólaltatja meg, egy kis múltidéző időutazásra is csábítva az olvasót.
Kanyarog az országút a Világos környéki dombok között
Szilágyi Aladár riportjának második része ITT olvasható.
Nagyjából az Árpád-kori sóút délnek tartó nyomvonalán haladunk, amikor Borosjenő felől, Arad-hegyalja történelmi borvidékére érve, Pankotán át tartunk az egybeépült Galsa-Világos felé. Nyolc évszázada itt cammogtak a Tiszántúl királyi só-lerakodóhelyéről, a bihari Szalacsról indított ökrök vontatta szekérkaravánok, hogy Radnára jutva, a Maroson veszteglő uszályokra rakodják át a terhüket, az Erdélyből leúsztatott sórakomány mellé. Még negyed évszázada a Hegyalja legfontosabb ütőere Pankotáról indult; gyerekkorom legendás, nyomtalanul eltűnt, helyi érdekű döcögője: a Villamos, Gyorokon kettéágazva Arad, illetve Radna felé szállította a szőlőműveseket, az árusokat, diákokat, turistákat.
Útitársamnak, a redakciónk önjáró szekerét vezető Péter kollégámnak immár legfeljebb csak mutogatni tudom: ki, hol született, ki, hol lakott, mi, hol működött szűkebb pátriám földjén. Persze, nem holt vidék ez, nem kihalt táj. Lám: erre haladtunkban a magyarádi Úrihegy verőfényben fürdő teraszos szőlőültetvényei,
a mustos, a bakator, a királyleányka és egyéb fehérbor-csodák ígéretével tárulnak elibénk.
A Megyer törzs népe által megült, oklevelekben először 1202-ben említett falu egyik udvarháznyi kolnájában álló hétig múlatta az időt egy bizonyos Jókai Mór nevű riporter elődöm: „Hét napot töltöttünk a híres Magyaráton, ahová a szüret alatt Arad megye szépe, java fel szokott gyülekezni s a régi jó idők mintájára barátságosan mulatni – lelkendezett Jókai –. Valaha híres ünnepélyek voltak a magyaráti szüret napjai; ez volt a gyűlhelye a főrendnek és középosztálynak, mellyet sehol olly egyetértő barátságban összeolvadtan látni nem lehet, mint itten.”
A galsai nótárius
Először a szintén Világos községhez tartozó Muszkán haladunk keresztül. A törökvilágban elpusztult, majd újratelepített, mintegy 900 lelkes román falut 2002-ben hét magyar lakta, mára hírmondó se maradt belőlük, igaz, 1910-ben sem számláltak itt többet 67 magyarnál. Itt termett a legkitűnőbb királyleányka és olaszrizling, lakói jelenleg inkább dinnyetermesztéssel foglalkoznak. Akár Világost, a 15. század elején mezővárosi rangra emelt Muszkát is vár – egy már nyoma sincs erősség – őrizte valamikor, a Zarándi hegyek utolsó nyúlványain, határában Benedek-rendi kolostor állott, két Árpád-kori temető rejti első megülőinek csontjait.
A futamatnyira kezdődő Galsát kétszer annyian lakják, az 1900-ban összeírt 508 magyar 2012-ig az ötödére, a 263 német a tizedére fogyatkozott, a cigányság feljövőben. Szeretnék itt is szóba állni valakivel, de a Galsára beszolgáló pankotai plébános két, ajánlott híve közül egyikkel sem sikerül kapcsolatba lépnem. Sebaj – biztatom magam –, mindjárt Világosra élünk, ahol Frajna Edit tanító néni vár bennünket, ő négy évtizedig tanított Galsa összevont négyosztályos magyar tagozatán. Hogy mégse távozzak üres tarisznyával, élek a velem született, akármikori jelenlévőségemet biztosító képességemmel: visszaugrom a 19. század elejére, és bezörgetek Perecsényi Nagy László uram klasszicista úrilakjának a kapuján. Péter kollégámat nincs módomban magammal időutaztatni, pedig nélkülözhetetlen társamnak bizonyulna, a maga érzékenységével, fotómasinájával, hangrögzítőjével nemkülönben…
Hosszú szekérsort látok kikanyarodni a boltíves kapuzat alól. Az elől ládákkal, odébb hordókkal, végül zsákokkal megrakott ökör- és tehénigák élén ismerős alak baktat gyalogszerrel, Bibártz Iuon ő, a poétának sem utolsó galsai nótárius belső szolgája. Mivel jól beszélem a nyelvüket, kucsmáját a fejéről lekapva részletesen referál a dolgok állásáról: a tekintetes úr már hajnalban családostúl útnak eredt az első, bútoros szállítmánnyal. Borosjenőbe költözködnek, mert az aradi alispán jenői jegyzővé nevezte ki László urat. Ezekben a ládákban, az első öt szekéren a nagytudományú férfiú könyvtárát szállítják, a következő tizenötön boroshordók garmadája, a tavalyi-tavalyelőtti terméssel, a zsákokban meg a gabonát, a lisztet, az egyéb élést költöztetik. A falusfelei által csak Onuként emlegetett zsellérnek arról is tudomása van, hogy a nótárius úr valami nagyon fontos könyvet jelentetett meg éppen szüret idején, s nem csak a bő, 45 akónyi fehérbort ünnepelték akkor. Maradéktalanul elvihette, mert Világos ura, Bohus János – az ő tudós gazdája érdemeinek elismeréseként – még a bor után járó tizedet is elengedte! Látom a Bibártz Iuon arcára kiült bánatot. Az írást nem ismerő, de értelmes férfiú fogadkozik: soha nem felejti el, hogy két esztendeje, amikor tilosban való legeltetés miatt Institoris György, a kegyetlenségéről híres kamarai tiszttartó elfogatta és megverette, az ő ura, a szelíd lelkű költő, nem csak kiszabadította őt, hanem perre is ment miatta, és valami versfélét is írt az embere védelmére. Iuon ugyan olvasni nem tud, latinul egy kukkot sem ért, de a gazdája nem csak latinul, hanem szép oláh nyelven is megírta a védőverset. Fel is olvasta a ház népének. (Az uradalmi kasznárt kigúnyoló, hexaméterekbe foglalt versről nekem is van tudomásom, a Hazai Tudósításokban került a nyilvánosság elé. Ami pedig a Iuon által emlegetett könyvet illeti, nem más, mint az Orodiás volt, már a hetedik nyomtatásban megjelent munkája Perecsényinek, melyet Arad vármegye rendjeinek ajánlott, s melyben főképp az aradi vezérférfiakat dicsőíthette latin elégiákban…
Gróf Széchényi Ferenc levelező partnere
Először Nagyváradon, Tichy János könyvműhelyében találkoztam a galsai nótárius poétával, annál a tipográfusnál, aki a Debrecenből gyakran ide látogató Csokonai Vitéz Mihály versköteteit nyomtatta ki, még a költő korai halála után is. Ami a mi Perecsényi Nagy László barátunkat illeti, az ő verselményeit nem lehet egy napon emlegetni a Lilla-dalok szerzőjének könnyed, elegáns, magasröptű gondolatokat és humort sem nélkülöző költészetével. A galsai nótárius – bár ugyanvalóst vágyott költői babérokra – csupán versifikátor volt, rengeteg alkalmi rigmus szerzője. A poétika Midász királya volt ő, amihez hozzányúlt, az menten verssé változott… Mentségére szóljon, hogy ezeket – ahogy nem egyszer, nem kétszer maga Csokonai is elkövette – jobbára anyagi kényszerűségből, gyakran megrendelésre faragta, hogy egyéb, nagyobb lélegzetű munkáinak megjelentetéséhez pénzt szerezzen. Vármegyei urak, főméltóságok magasztalására futotta a pennájából, mi több: amikor kénytelen-kelletlen „jóba lettünk” Napóleonnal, s a Bécset is elfoglaló korzikai káplár oltár elé vezette I. Ferenc osztrák császár leányát, Mária Lujza főhercegnőt, majd a frigyből trónörökös született, a galsai jegyző – próba, szerencse alapon – előbb egy „menyegzői szerzeményt”, majd egy hatnyelvű (magyar, latin, német, francia, rác és román) verscsokrot küldött a népek hódolata jeléül Párizs érsekének a címére. Hogy a főpap olvasta-e ezeket az Arad-hegyalján született zöngeményeket, arról nem szól a fáma. Azt viszont magától a szerzőtől tudjuk – aki a naplójába mindent lejegyzett –, hogy egyetlen Napóleon arany, nem sok, annyi sem ütötte a markát. Perecsényi különben rendkívül sokoldalú, elképesztően termékeny szerző volt: életében vagy 120 opusa látott napvilágot, a hagyatékában is tucatnyi munka maradt közöletlen. Egyaránt foglalkozott a nyelvújítás kérdéseivel, grammatikával, a légi tüneményekkel, a magyarok eredetével, régészettel, topográfiával, megírta Arad vármegye monográfiáját, a klasszikusok lelkes fordítója volt. Egyre-másra küldte cikkeit a Tudományos Gyűjteménybe, a Hazai Tudósításokba, megszállott levélíró volt, több levelet váltott Révay Miklóssal, Kazinczy Ferenccel, Kultsár Istvánnal. 1804-ben, mintegy nemzetközi elismerésként a Jénai Mineralógiai Társaság a tagjává választotta. Talán a személyét illető legnagyobb elégtétel az volt, amikor gróf Széchényi Ferenc (képünkön korabeli festményen) utasította a bibliotekáriusát, hogy az általa alapított Nemzeti Könyvtár katalógusainak másolatát küldje el Galsára, az Institutum Nationale három épülettervével egyetemben.
Perecsényi diáriumából is kiderül: hősünk nem volt szobatudós-könyvmoly, szerette a mulatozást, a jó társaságot, a kártyajátékokat, s mint naplójába följegyezte: 1805. november 17-én, Pankotán, a megyei közgyűlésre menve, 20 rajnai forintot veszített a halberzwölfön. Csemovits Jánost 1806. augusztusában abból az alkalomból ódázta meg, hogy leányát Erzsébetet férjhez adta Petrovits Vazul krassómegyei aljegyzőhöz. A Galsán augusztus 7-én tartott lakodalmon 300 vendég vett részt, természetesen, poétánk is jelen volt. Október 12-én a mokrai hegyen Lakatos Elek jegyzőnél vígan szüretelvén, találkozott Tessedik Sámuel szarvasi pappal, a híres gazdasági íróval is, kinek azonnal bemutatta az Arad megyei szőlőfajokról készített jegyzékét, melyben 57-féle (!) szőlőnek és fürtnek a magyar és latin elnevezését adta át Tessediknek. Október 12. és 14. között magyar komédia is volt az Úrihegyen, Magyarádon. Kilényi Dávid igazgatása alatt – élen Déryné Széppataki Róza asszonnyal – 21 játszó személy portyázott Arad-hegyalja településein, tíz napon keresztül
Grácia szegény fejemnek, amiért ilyen nagy teret szántam a múltnak, egy – szándékom szerint – a jelenről szóló riport keretében, de a továbbiakban sem tekinthetek el ettől a gyakorlattól, hiszen ennek a földnek minden darabját átitatta a történelem. S erre nézvést – mielőtt Világosra érnénk –, hadd éljek még egy galsai példával: az 1848 nyarán megtartott választásokon a helybéli pópa fia, Gheorghe Popa lett Hegyalja egyik országgyűlési képviselője. Október 10-én Avram Iancu agitátorai itt is fellázították a pórnépet, s amikor az országgyűlési követ ugyancsak Kossuth-párti apja félreverte a harangokat, a falubeliek agyonverték.– Klió efféle szeszélyesen tragikus, és ennél még tragikusabb játékokat is űzött 1848-49-ben, a Zarándi hegyek tövében…
Arad-Hegyalja tanító nénije
Frajna Edit esetében nem túlzás a fentebbi alcímbe foglalt jelző, hiszen a 81 esztendős pedagógus 75 éves koráig néhány kerülővel, szülőfalujában három, Galsán 32, végül már nyugdíjasként Pankotán hét tanéven keresztül oktatta, véges-végig összevont elemi osztályokban a magyar gyermekeket. „Tősgyökeres világosi vagyok, 1935. február másodikán születtem. Édesapám géplakatos volt, édesanyám pedig háztartásbeli, de négy gimnáziumi osztályt végzett Aradon, az ottani zárdában, nagyon szeretett olvasni. Anyagilag közepes család voltunk, kisebb szőlőbirtokkal, apám egy malmot bérelt melléje. Az elemit itt kezdtem, Világoson, három évig román iskolába jártam. Pedig akkoriban még elég sok magyar élt a községben, hiszen itt voltak a Bohus báróék cselédei, zsellérei. Volt olyan esztendő, amikor a katolikusok lélekszáma – igaz, a svábokéval együtt – több mint 1500 volt.
Most alig vagyunk hatvan-hetvenen.
A második világháború után a magyarság összefogott, és megindították a magyar nyelvű oktatást. Egy pankotai tanító néni, Kleindl Anna járt át, úgyhogy a negyedik osztályban már magyarul tanulhattam. Én kicsi korom óta tanítónő akartam lenni. A felsőciklust Nagyváradon kezdtem, az immakulátákhoz jártam két évig gimnáziumba, amíg be nem tiltották a rendet, és fel nem számolták az iskolát. A maga bátyja, Szilágyi Imre református papfiú is Váradon tanult, a nagyhírű Premontrei Főgimnáziumban. Természetesen azt a tanintézményt is bezárták, és mind a ketten visszatértünk Pankotára, az akkor, ott még működő önálló magyar iskola hetedik osztályába. Ezt követően az útjaink elváltak, Imre Aradon tanult tovább, én meg visszamentem Nagyváradra, hiszen ott működött – az ursuliták kiürített épületeiben – a tanítóképző.”
Frajna Edit tanítónő, aki több mint négy évtizeden át oktatta a környékbeli magyar gyerekeket
Iskoláról iskolára vándorló
„Amikor végeztem, édesanyám nagyon kérte, hogy helyeztessem magam Arad megyébe – folytatja pályafutása szálainak legombolyítását Frajna Edit –. Az első iskolám a jelenleg mindössze 40 magyar lakosú Monostor volt, Vinga mellett. 1953. augusztus 15-én jelentkeztem ott. Bár nem feküdt messze tőlünk, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy hazakerülhessek. 1954-ben kérvényeztem Világost, ahol egy képesítetlen személy tanított. Nem neveztek ki, sőt még egy pofont is kaptam, mert közben a helyemet már elfoglalták Monostoron, engem pedig Kürtösre helyeztek az ottani, szintén négy összevont osztályos magyar tagozatra. Miután Kolozsváron véglegesítőztem, az aradi magyar tanfelügyelő, Náhlik László elvtárs biztatott: Edit, írja meg a kérvényét, mert meg fogja kapni Világost. Végül 1955-ben kerültem haza. De mit ad Isten? Két év múlva férjhez mentem, a párom is pedagógus volt, Vingára kerültünk, ott sokkal erősebb, 7 osztályos iskola volt. Ráadásul a felső ciklusban taníthattam, földrajzot, történelmet, románt. Kislányunk született, 1963-ig tartott ez a békésnek, boldognak tűnő állapot. De a házasságunk válságba jutott, s én a gyermekemmel minden áron el akartam jönni onnan. Igen ám, de közben odahaza ismét megszűnt a világos magyarságnak a világháború után kínkeservesen összehozott iskolája. Már-már úgy tűnt, el kell hagynom Arad megyét, amikor nagy szerencsémre és szüleim örömére, a községünkkel egybenőtt Galsán megüresedett az egy szem magyar tanítói poszt. A kolléganő Nagyváradra költözött a férjével, ő szólt, hogy jöjjek.”
Azok a galsai évek
„Monostoron legtöbb 16 gyerekem volt a négy osztályban, Kürtösön 18, Világoson – akár később, Galsán – sem haladta meg a húszat. Jól egyeztem a galsai emberekkel, előadásokat, magyar bálokat, szüreti mulatságokat szerveztünk. A műkedvelő színjátszás hagyományát is felelevenítettem, a színi előadásokba nem csak a tanítványaimat, az ifjakat is bevontam. Énekeltünk szavaltunk háromfelvonásos színdarabot is bemutattunk, például Gárdonyi Gézától A bort. Mindig megtelt a művelődési ház terme, minden évben meghívtuk Znorovszky Attila csapatát, az aradi Periszkóp Népszínházat is.” (Képünkön Zorovszky Attila egy hajdani periszkópos előadásban.)
Attila neve hallatán nagyot dobban a szívem. „De hiszen ő nekem osztálytársam volt!” Péter kollégám, illetve reménybeli olvasóim tájékoztatása végett elevenítem fel tragikusan fiatalon, 46 éves korában elhunyt padtársam alakját: „Két évig magyartanár volt, 1968-ban a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör munkatársa lett. 1969-ben – szintén újságíróként – hazatért Aradra, de alig egy év múlva pártfegyelmivel eltávolították a Vörös Lobogó napilaptól. Aradon magyar nyelvű színjátszó csoportot alapított, tíz éven keresztül volt a Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke, majd alelnöke. 1973-ban színpadra alkalmazta Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című művét. Közel másfél évtizeden át volt a Művelődés riportere: az ország nyugati régiójának eseményeiről tudósított; számos riportban mutatta be a szórványban élő magyarság szellemi életét, az ottani értelmiség legjelesebb képviselőit. A lap megszűnése (1985) után szobafestőként dolgozott, majd 1989 januárjában települt át Magyarországra. Nem érte meg a rendszerváltást, 1989. szeptember 17-én halt meg.”
„Hogyne emlékeznék rá! – mondja Frajna Edit –. Többször jöttek ki hozzánk a társulatukkal. Nagy szeretettel fogadtuk őket, először egy pünkösd vasárnapján szálltak ki hozzánk. Mint újságíró is foglalkozott a bajainkkal, gondjainkkal, örömeinkkel, a fogyatkozásunkkal, az iskolánk helyzetével, a kulturális rendezvényeinkkel is. Egyszer kis tánccsoportunkkal elmentünk Aranyosmedgyesre, eljártunk a Majláti Vasárnapokra, mindjárt a forradalom után eljutottunk Noszlopra is, Magyarországon.
Nem voltunk nem tudom, mennyire nívós tánccsoport, de állandóan adtunk életjelet magunkról,
és Attilával mindenütt összefutottunk. Őszintén örült, ha megpillanotta a galsaikat.”
„A napokban rábukkantam egy Attilával készült interjúra – fűzöm tovább a szót –, abban felidézte a Periszkóp Népszínház arad-hegyaljai turnéit is. Szó szerint azt mondta: »Galsán Edit tanító néni volt a mi előretolt állásunk.« Kell-e ennél nagyobb elismerés?”
„Mondjak valamit, Aladár?… Ne értsenek félre: én éppen ezért dolgoztam! Miközben az életem pályája annyira, de annyira nehéz volt (meghatódik), a szüleim szinte egyszerre betegedtek meg, elváltam a férjemtől, és ott maradtam a kislányommal egyedül, nekem kellett fölnevelnem, taníttatnom. Sosem voltunk gazdagok, ugyan volt szőlőnk, apám malmot bérelt, de mindent elvettek. A Teremtőnek nem hánytorgatok semmit fel, mert hál’ Istennek, volt erőm a szüleimet gondozni, ellátni őket, becsülettel helytálltam mindenütt, a gyermekemet egyetemre járattam. De nem tudnám maguknak elmondani, hogy mit éreztem, amikor 1989 novemberében, Kürtösön, a határállomásra kikísértem a lányomat és a vőmet. Akkor indult a férjével Svédországba, én meg itthon maradtam a beteg édesanyámmal, egyedül… A szüleim szőlejét eladtam, két évre rá a leányom megvette nekem ezt a házat, ide költöztem. Jól érzem itt magam. Három szobám van, hatalmas kertem, nagyobb részét kiadtam bérbe, csak egy konyhakertnyit művelek meg magamnak. Hogy mindezek mellett miért tanítottam 75 éves koromig? Annak külön története van…
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
