Históriás szőlődombok között (2.)
2016. 04. 29. 13:25Újabb Arad megyei riportútján Szilágyi Aladár a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában Világos környékének magyar maradékait szólaltatja meg, felidézve a mindmáig elhallgatott, 1944 őszi világosi tragikus napok történetét.
A település egy részlete madártávlatból A Világos környéki riport első része ITT olvasható
Beszélgetésünk Frajna Edit tanító néni nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulásának első éveire terelődik. Amikor – ahelyett, hogy kipihente volna négy évtizedig tartó, Arad-Hegyalja fogyatkozó magyar szórványközösségeiben végzett, gyakran emberfeletti munkáját – az első hívó szóra újból „csatasorba állt”.
Hét esztendő Pankotán
„Matekovits Mihály minisztériumi főtanácsos 2003 nyarán háromtagú tanügyi küldöttséggel szállta meg világosi otthonomat: »Edit, vállald el Pankotát! Ősszel nincs kivel kezdenünk a tanévet!« Mondom: »Misi, már 68 éves vagyok, ugyan hová menjek?« »Nem baj, csak egy hónapra vállald el. Október végén Kovásznáról érkezik egy házaspár, a feleség óvónő, a férj tanító. Kezdd el, mentsük meg az iskolát, nehogy a gyerekek elszéledjenek!« Összesen volt vagy öt-hat gyerek akkoriban a négy elemiben. Ismertem a pankotai szülőket, mert egy ideig helyettesítettem ott az óvodában. Egy hónap elteltével benyitok a román igazgatóhoz, hogy adjam át a papírokat. Azt mondja: »Én is adok magának valamit«. Gondoltam, az egyhavi fizetésemet kapom meg, kinyitottam a borítékot: egész évre szóló kinevezésem volt benne… Hááát, a Matekovitsék egy hónapról szóló toborzásából kereken hét esztendő lett! 2010-ig tanítottam Pankotán. A legtöbb gyerekem kilenc-tíz volt. Ráadásul a felső ciklusban is bevezettem, és megtartottam a fakultatív magyarórákat. Az ötödikesek-nyolcadikosok mellé beszerveztem a helyi román tannyelvű líceumban szétszórt középiskolásokat is. A rekordom: 24 diák volt, az érettségizőkig bezárólag. Már az első tanévben áttörhetetlennek tűnő falba ütköztem: télen nem volt hol megtartani a magyarórákat, mert délután nem fűtötték az iskolát. S akkor Ciurariu János plébános úr – aki különben román nyelven tartja a hittanórákat, mert… néhány római katolikus gyerek román – felajánlotta, hogy menjünk hozzá, a plébániára, használjuk a zenetermet. Köszönet és hála érte, megengedte, hogy hét éven keresztül ott tartsuk meg a fakultatív magyarórákat. A községházától, Bretter polgármestertől kért fát, hogy ne az övét fogyasszuk. Szombat reggel bedurrantottam a cserépkályhába, és minden áldott szombaton, tíz órától két óráig, két váltásban foglalkoztam a magyar tanulókkal.”
Hetvenöt éves koráig tanított a szórványban Frajna Edit. A köszönet elmaradt
Mivel a pankotai cigányság jelentős része magyar anyanyelvű – a 20. század elején a szülők kérésére külön iskolát is működtettek a számukra –, rákérdezek: voltak-e Edit tanító néninek roma tanítványai? „Hogyne, az elemiben volt három kis cigánylányom. Kedvesek voltak, aranyosak. Egyszer, az egyik cigányasszonnyal kerekedett némi »szórakozásom«: Miután beindítottam a magyar nyelvű oktatást, áthoztak egy kislányt a román osztályból, aki jószerivel se írni, se olvasni, se számolni nem tudott. Kérdem az igazgatónőnket: mitévő legyek ezzel a gyerekkel? Nem tud semmit, nem ír, nem olvas, nem beszél, se románul, se magyarul. Azt mondja: »Doamna Frajna, fogadja be, csináljon, amit tud vele, üljön ott és hallgasson, tartsa ott órák után is, próbáljon foglalkozni vele, gondoljon arra, hogy ennek a kislánynak van három kisebb testvére, mindegyiket ide fogják beíratni, a magyar tagozatra, hiszen a magyarországiak számukra is küldik majd az oktatási támogatást.« Felveszem Jakab Marikát, igyekszem felpörgetni egy kicsit, és ott tartom órák után. Egyszer csak megjelenik az öreganyja, rám förmed: »Hát mit képzel maga, kisasszony? (68 éves kisasszony…) Ennek a kislánynak ennie kell, maga erőszakkal itt tartja és éhezteti!« Mondom neki: »Én nem azért tartom vissza az iskolában az unokáját, mert gyűlölöm, nem ordítok rá, itt ülök mellette, és igyekszem valamire megtanítani.« Erre elkezd fenyegetőzni: »Engedjem haza az ő Marikáját«, mert különben elmegy a rendőrségre, és feljelent! Mondom neki: »Tudja mit, menjen csak, nem én hívtam magát, hanem maguk jöttek hozzám könyörögni, hogy vegyem fel a unokáját a magyar oktatásba«. Eltakarodott, de mekkora pofont kaptam miattuk a végén! Amikor közöltem az illetékes tanfelügyelővel, hogy immár 75 éves vagyok, mentsenek fel, keressenek helyettem más valakit, mert belefáradtam, ő egyre ösztökélt volna, hogy vállaljam tovább. »Isten áldja meg magukat, hát azt akarják, hogy innen vigyenek ki a temetőbe???« – háborogtam. Végül akadt valaki, aki átvegye a gyerekeimet. Amikor Szász Zoltán tiszteletes úr, a református pap odakerült, a tanügyhöz folyamodott, hogy a feleségének biztosítsanak állást. Így a tiszteletes asszony vette át a négy összevont osztályt. A cigány Marikát is örökölte. Annak idején, amikor átíratták, én nem akartam skandallumot, engedtem a nyomásnak, és úgy, ahogy, elvolt az iskolában. Ahhoz, hogy megjelenjen egy újságcikk ellenem az aradi lapban. Szász tiszteletes azt nyilatkozta egy újságírónőnek, hogy »a pankotai magyar iskolában Frajna Edit nyugdíjas tanítónő elhanyagolta az óráit, nem oktatott eredményesen, hiszen egy olyan kislány juthatott el a harmadik osztályig, aki sem írni, sem olvasni nem tud.« – Ezt a kedves »babérkoszorút« kaptam elismerésül, több mint 50 éves pályafutásom befejezéseként…”
Pankotai fiatalok a szüreti bálban, 2010-ben. Egyharmaduk még beszél magyarul
Világosnak is voltak „hideg napjai”
Mielőtt szedelőzködnénk, kérem a tanító nénit: szánjunk időt arra is, hogy emlékezzünk 1944 legtragikusabb napjaira Világoson. Tudom, hogy vendéglátónkat fájdalmasan érinti, hiszen két közeli rokona is áldozatául esett az akkori öldöklésnek, de Edit erős asszony nem csak felidézi a történteket, hanem felajánlja, hogy elkísér bennünket a katolikus temetőbe, ahol a mártírok nyugszanak. Az köztudott, hogy a Fekete-Körös völgyében a II. világháború végén vérengzés volt. 1944. szeptemberében a Dél-Erdélyért folytatott harcok során, Gyantára és Magyarremetére is bevonult a magyar honvédség. Tíz nap múlva, a hatalmas szovjet túlerővel szemben kénytelenek voltak visszavonulni. A falvakat ellepték a román félkatonai alakulatok. Magyarremetén 41 magyar lakost gyilkoltak meg. Gyanta községben 47 magyar áldozat maradt a román vérengzés után. Ami viszont egyáltalán nem köztudott: négy nap múlva – bár kevesebb áldozattal, de hasonlóan tragikus események zajlottak le Arad-Hegyalján is.
Az 1944 őszén meggyilkolt Frajna István és Frajna János nyughelye
„Szomorú szeptemberi délután volt tizenkilencedikén – emlékezik Frajna Edit –. Mi akkor a Vármegye utcában laktunk. Halljuk, nagy sírás-rívás, lárma van az alvégen, hogy viszik a magyarokat. Valaki azt mondta, hogy ők partizánok, azért. Volt egy román földbirtokos, Secula Mihai, magyar napszámosai voltak, nagyon tisztességesen bánt velük. Amikor meghallotta, hogy mit csinálnak ezek a vasgárdisták, azonnal közbelépett. Így hozzánk, akik az Aradi úton erről laktunk, már nem jutottak el. Ellenben Frajna István nagybátyámat és Frajna János unokatestvéremet, akik a falu szélén laktak, kivégezték a Csizmadia családdal és más magyarokkal együtt. Pista bátyánk felesége, Rozi néni megszabadult, mert éppen nem tartózkodott odahaza. Jöttek valami orosz katonák Kovaszinc felől, ők zavarták szét a bandát. Így menekült meg a nagynéném is, bár ő otthon volt, de nem találták meg, mert hátul etette a majorságot. Az ifjabbik unokabátyám, István meg kint volt a fronton, a román hadsereg katonájaként. Kórházban feküdt sebesülten, amikor a szüleit idehaza meggyilkolták. Több magyar katona is harc nélkül esett áldozatul akkor. A hegyekben bujkáltak, lemaradtak az egységüktől. Őket már levetkőztetve hozták a parókiára, a plébános úr leszedte a dögcédulájukat a nyakukból, regisztrálta az elhunytakat. Mindenkit a német pap temetett el. Mi nem voltunk ott a nagybátyámék temetésén, csak a pap meg a sírásók lehettek jelen az áldozatok elhantolásánál. A 14 katonát tömegsírba rakták. A szomszédban lakó románok hívtak bennünket: este ne aludjunk otthon, menjünk át hozzájuk. Amikor hazajött az unokabátyám, ő sem mert a kinti házukban lakni. Se kivizsgálás nem történt, se kártérítést nem kapott senki, megemlékezés sem volt soha. Csizmadia Sándort most, február 18-án temették, neki anyját-apját kivégezték. Ő próbálkozott volna közös síremlék állításával. A megrettent nép azt hajtogatta: a holtakat hagyjuk pihenni, miért szítsuk a tüzet? Nagyon kevesen vagyunk, nincs ki felvállalja. Az a szerencsétlen Sanyi, holtáig ütötte a vasat, a honvédsírokról is letakarította a gazt, csináltatott egy márványtáblát, hogy azt tegyük be a templomba. Nincs papunk, a gyoroki plébános jár át, amikor ez a Csizmadia megcsináltatta a táblát, az egyháztanács úgy döntött, hogy »a halottaknak a halottak mellett van a helye«, és a temetői Bohus kápolnába, a mostani ravatalozóba tették ki. Évfordulós megemlékezés nem volt soha.”
A tizennegy magyar honvég tömegsírja. Nem akarnak, nem mernek emlékezni
Egy korabeli dokumetum
„Az MNSZ tekintetes Elnökségének, Arad
Alulírott özv. Herrling Istvánné, született Wanitsch Anna világosi (Arad megye) lakos, a Világos községben 1944 őszén lefolyt tömeggyilkosságok ügyében – amelyeknek férjem és 15 éves, György nevű, kiskorú gyermekem is áldozatául estek – több rendbeli folyamodványomban kértem az ügy kivizsgálását és a gyilkosok bíróság elé állítását, azonban konkrét eredményt ez ideig nem értem el.
Az Arad Megyei Magyar Népi Szövetség 1948. február havában kelt felhívására, a Népi Szövetség elnökségéhez részletes referenciát küldöttem a legyilkoltak névsorával és a tettesek megnevezésével, azonban az itt, Világoson történt futólagos kihallgatáson kívül a mai napig mi sem történt ez ügyben.
Szíves tájékoztatás végett itt közlöm a Magyar Népi Szövetséghez beadott részletes, 1948. II. hó 15-én kelt jelentésem másolatát:
A Világos községben 1944. évi tömeggyilkosságok ügyében felhívásukra való utalással van szerencsém az alábbi adatokat tisztelettel bejelenteni.
1) A legyilkolt magyar testvérek névsora: Frajna István és ennek 16 éves, kiskorú fia, Frajna János; Csizmadia Sándor és neje, Csizmadia Gizella, akinek a legyilkolása nyomán 4 kiskorú gyermek maradt árván; Kiss György földműves; Strempel Gyula kisiparos, aki után 7 (hét) kiskorú gyermek maradt árván; Herrling István, a férjem, aki akadémiai festő volt, illetve a 15 éves kisfiam, Herrling György; Szabó János napszámos, gyoroki lakos; Székely Gergely, napszámos, gyoroki lakos. (…)
2) A tömeggyilkosság közvetlen végrehajtói a következő személyek voltak: B. I., Bukarest, Jimbii utca, 51. szám; P. M. alhadnagy 23. Hegyivadász Ezred; N. N. őrmester, 21. Hegyivadász Ezred; C. P. volt csendőr, jelenleg margittai lakos, aki a laktanyától a vesztőhelyig húzódó több kilométeres úton, nyilvánosan, a legbrutálisabb módon ütötte-verte a kivégzésre vitt csoport szerencsétlen tagjait. (…) Az első helyen említett B. I-nek a zsebében volt az írásos parancs, miszerint engem is le kellett volna tartóztatni, majd meggyilkolni.
A gyilkosságokban közvetve vagy közvetlenül közreműködők: C. N. volt világosi csendőrőrmester, világosi lakos, akinek a birtokában volt a 48 magyar felnőtt és gyermek nevét tartalmazó névsor, akiket ki kellett végezni. A jelzett csendőrőrmester nyilvánosan kijelentette, hogy »Herrlingnét is le kell lőni, és eltemetni a többiekkel«; P. Ş. volt világosi bíró, aki a borzalmas eset minden részletéről tudott, ismerte az elkövetőket is. Engem ugyanis dr. Laza Romul ügyvéd és felesége rejtegetett a házukban. Amikor azonban később a községi bíró tudomást szerzett a rejtegetésemről, összeszidta dr. Lazáékat, hogy miért rejtegették az »unguroaicát«, akinek a kivégzését elhatározták.; V. P. világosi lakos – akinek magyar felesége volt – jött fel a pribékekkel a lakásunkba, letartóztatni a férjemet és a fiamat. (…)
Kérem a Tekintetes Elnökséget, a központi Elnökségünkhöz mielőbb kegyeskedjék eljuttatni. Bízva bízom abban, hogy a Magyar Népi Szövetség és nagyra becsült, dr. Csákány Béla úr jóindulatú támogatása és agitálása, népköztársaságunk illetékes szerveivel karöltve, meg fogják találni a módját, hogy a Világoson 1944. őszén a fékeveszett reakció által elkövetett, vérfagyasztó kegyetlenségek és gyilkosságok megtorlásával, a szerencsétlen, ártatlanul kivégzettek hozzátartozói, özvegyei és számos kiskorú árvái, legalább némi elégtételt nyerjenek.
Világos, 1948. február 15-én
Kiváló tisztelettel, özv. Herrling Istvánné”
A Csizmadia házaspár sírja
Egy túlélő vallomása
A 2016 februárjában meghalt Csizmadia Sándor emlékeit – akit immár nem volt lehetőségem megszólaltatni – Balla János aradi kollégám közölte a Nyugati Jelen 2013. április 13-i számában: „1944. szeptember 17-én érkezett a magyar hadsereg három, oldalkocsis motorkerékpárja Kovászi felől Világosra. A falu bejáratánál a nála egy évvel idősebb, 14 éves Frajna Jánossal legeltette a juhokat. A motorosok megálltak mellettük, majd megkérdezték: vannak-e román katonák a településen? Mivel nem voltak, Janit beültették a legelől haladó oldalkocsiba, és a községházáig poroszkáltak. Nem bántottak senkit, tábort vertek a Bohus-kastély parkjában, ahova még vagy két teherautónyi katona is érkezett. Szeptember 21-ére virradóra a dombról félkatonai, jobbára ittas alakulatok kezdtek leereszkedni lövöldözve, az erdőből megszólalt egy ágyú is, amelyiknek a lövedéke eltalálta a falu végén állomásozó Csepel márkájú teherautót, ami teljesen kiégett, 3 katona a helyszínen meghalt. Miután a magyar alakulatok a román–orosz túlerő elől visszavonultak Kovászi, illetve Arad felé, a bevonulók elkezdték válogatás nélkül összegyűjteni a helybeli magyarokat, akiket összevertek, majd végighajtva őket a településen, az ortodox temető előtti gödörnél állapodtak meg, amelyikbe 10 embert, köztük 2 asszonyt és ugyanannyi kiskorút belelőttek, majd megparancsolták a cigányoknak, hogy húzzanak földet rájuk. Tették ezt délutánig, amikor a tisztességes román ember, Secula Mihai, aki a magyar világban katonatiszt volt, közbe nem lépett, és jobb belátásra bírta a tetteseket. A megmaradt néhány embert, összeverve, de hazaengedték. (…)
A világosi mártírok emléktábláját csak a ravatalozónál engedték kihelyezni
Csizmadia Sándor soha nem felejti el azt a napot, amikor az édesapja elküldte egy ács után, aki a birkaszín építésén segédkezett. Éppen ezért csak hallomásból ismeri a náluk történteket: mikor a részeg katonák hozzájuk érkeztek, szó nélkül megverték az apját Kiss Györggyel, a segítséggel együtt, majd elhajtották a falun keresztül, a temető előtti gödör felé, amelyikbe később mindkettőjüket belelőtték. Csizmadia 35 éves édesanyját az utcaajtóban lőtték le, amikor férjének az életéért könyörgött, hiszen 3 kiskorú gyermeke volt. A 13 éves gyermek hazatérve, az anyja meggyilkolásától és az apja elhurcolásától megrémülve, illetve, hogy őt is el akarták fogni, a román temetőbe menekült, ahol a csősz elbújtatta. Mivel a magyar különítményt meglepték a dombról aláereszkedő egyesült csapatok, a dombon őrségben állt magyarok nem tudtak csatlakozni a többiekhez, ezért elbújtak. Néhány nap múlva azonban, gondolván, hogy az ellenség elvonult, előjöttek a rejtekhelyükről, ám mindnyájukat elfogták, majd a Matekovits-ház udvarán sorba állított 10 honvéd közül 9-et hátulról egy orosz nő egyenként tarkón lőtt, miközben a tizedik elmenekült. A temetőben nyugvó 14 honvédból 5 a lövöldözés során esett el. A gödörbe lőtt áldozatokhoz nem volt szabad közelíteni. Csizmadia az egyik cigánynak odaadta a házban talált utolsó fél kenyeret, hogy az megmutassa, hol van eltemetve az apja.(…) Soha semmiféle vizsgálat nem indult a Világoson történt gyilkosságok kapcsán, mivel a katonaság elvonult, a helybeli főkolomposok viszont beléptek a pártba. A meggyilkoltak hozzátartozóit megfenyegették, még most sem mernek beszélni a tragédiájukról.”
Frajna Edittel a mártírok emlékét őrző Bohus kápolnában
Temetői közjáték
Frajna Edit tanítónő kíséretében látogatjuk meg a jelenleg ravatalozóként szolgáló Bohus-kápolnát, amelynek belső falára Csizmadia Sándor kegyeletes, makacs kitartásának köszönhetően végre fölkerülhetett egy márványtáblára a tíz világosi civil és a tizennégy honvéd áldozat neve. A temető alsó traktusában felkeressük a Frajna, a Hirrling, s a többi mártíriumot szenvedett család síremlékét, a honvédek tömegsírját jelölő kereszteket. Az évszámon s a dátumon kívül egy szó sem jelzi az utókor számára, hogy az itt elhantoltak miért, kiknek váltak az áldozatává.
A katolikus temető bejáratának közelében egy kőműves sírkövet csiszol, az asszonya segédletével. Magyarul köszönnek a tanító néninek. Megállunk néhány szó erejéig, parolázunk. Jozsef Lemhenyi – így mutatkozik be, hallom, hogy a nevéről már lehulltak az ékezetek. Igen, válaszolja kérdésemre, bár ő már Világoson született, de székely származék, a szülei költöztek Arad-Hegyaljára a nagy éhínség idején. Miután bemutatkozott, észrevehette az arcom rezdülését. Bizonygatja, hogy a gyermekei még értik a magyar szót, az unokái viszont már csak köszönni tudnak magyarul…
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
