Halmi, az eper paradicsoma

Mitől oly csábítóan piros és mitől oly kellemesen illatos az a főleg magyarok lakta kis szöglete Szatmár megyének, amely századokon át inkább Ugocsához tartozott? Minderre és más kisebb-nagyobb hétköznapi örömökre és gondokra is választ kaphatnak a halmi határában az eperföldeket felkereső Sike Lajos riportjából.

Nálunk a családban az év első dzsemje földieperből, ha úgy tetszik szamócából készül, jóllehet ez utóbbi megnevezést inkább a vadon növő és messzire is kellemesen illatozó apró szemű eperre használjuk. Soha nem a mutatós első termésből főzzük-kavarjuk, s nem csak azért, mert drágább (ha történetesen a piacon kell venni, amire ritkábban van példa), de azért is, mert ízre, zamatra nincs olyan finom, mint a második, netán a harmadik sarjútermés. Szüleink tanácsa mellett a tapasztalás is arra vezetett, hogy ilyen ügyekben lehetőleg ne a szemünk, hanem az ízlelő-szervünk döntsön, pláne, ha nem a vendégvárásra, hanem eltenni kell a gyümölcs. S ez nem is csak az eperre érvényes. Az ember viszont már születésétől olyan, hogy szeret a szemével válogatni, a szép külcsín, a tetszetős megjelenés sokszor elvarázsolja (még a házasságban is!), a belső érték rovására, amit rendszerint csak később szoktunk megismerni. Az uniós tagság, miért is tagadnánk, nemcsak mennyiségben, de a tetszetős külső megjelenésében is rengeteg árut hozott a hazai piacra. Aki nem ismeri a csapdákat, például azt, hogy a csodálatosan nagyra nőtt és színhatásaiban kívánatos eper vagy alma jórészt a „szakszerűen adagolt” műtrágyától lett ilyen, az könnyen melléfog. Szép, de kevésbé ízes gyümölcsöt visz haza.
Mondom mindezeket Julis néninek, a szatmári piacok legalább negyedszázada elengedhetetlen „tartozékának”, aki nagy halom mosolygós epret kínál asztalán. Huncutul kacsint, mert tudja, hogy én is tudom, amit ő tud. Szép ez a termék, de „egy kicsit vizes”, mint általában az első termés. Az ebéd mellé, desszertnek, vagy tészták és torták díszítésére nagyon is elmegy, ám dzsemnek túl drága volna, s a minősége se az igazi. Hogy miért ilyen drága? Fólia alatt termesztik, mint napjainkban sokféle primőr-árut, ami jelentős pluszköltséggel jár. Ha a kedves vevő hamarabb akar friss epret, paradicsomot, sárgadinnyét és hasonlókat vásárolni, akkor fizesse meg a nagyobb termelési költségek egy részét. Tegyük hozzá, ez így korrekt.
Közben megszólít egy másik piaci árus, mellesleg régebbi ismerősöm, a mikolai Kállai Pál és arra kér, hogy várjak pár napot, hoz ő nekem kedvemre való epret, a vasárnapi ebédhez, meg berakásra is. Nem akarom kiábrándítani, hogy nemigen lesz rá szükségem, mert van nekünk is a hegyen pár sor a szőlő végében. Mondja csak, amit akar! Arról van szó, hogy a halmi epres példa néhány éve Mikolában is egyre több követőre talál, mert számos gazda rájött, hogy az eperből, ha odafigyel az ember, jó kis pénzt lehet csinálni. Azoknak is, akik alkalmazásban vannak, mert délutánonként és szombaton szépen elkapálhatnak, öntözhetnek az epresben. A szüretbe pedig, amihez sok szorgos kéz kell, a nagymamától a kisiskolás unokáig minden családtag bevonható. Kállai egy ideig némi irigységgel figyelte, hogy már Mikolában is hektáros epresek jönnek létre, s néhány gazda igencsak szép pénzt „kaszál” belőle, két-három éve maga is beültetett egy nyolc-tíz áras területet. (A termés nagyon is szép. Külön említi: inkább istálló, mint műtrágyát használ). Aki többet vesz belőle, olcsóbban megkapja.

Helyhez kötöttségből hagyomány Persze, az olvasót is az érdekli, hogy hol vásárolhat olcsóbban a tavaszi csemegéből. Legolcsóbban a tövinél, vagyis a termelőknél. A Halmi környéki településeken, Gombáspusztától Egriig, Mikoláig Turterebesig, Kökényesdig, Dabolcig, Adorjánig, Tamásváraljáig. Ezek többnyire mind a régi Ugocsa megyéhez tartozott magyar falvak. Sok helyen a házak előtt vagy éppen kint a mezőn az epres végében kínálják a friss gyümölcsöt. Nem szívesen írok ide árat, mert szinte naponta változik. Több évi tapasztalat szerint a szezon vége felé, ami május végén várható, akár két-három lejért megvehetjük kilóját. Mármint a „tövénél”. Ha már a magyar falvakat említettem, érdemes volna kielemezni, miért a magyar lakosság kapott rá jobban Szatmár megyében az eper termesztésére? Talán a hagyomány miatt, hisz annak idején (negyven-ötven éve) Szatmárhegyen indult az egész, ottani magyar kertészek, gyümölcstermesztők hozták divatba. Másik magyarázat lehet az itteni magyaroknak a románokénál jóval nagyobb helyhez-kötöttsége. Vagyis nem szívesen mennek külföldre dolgozni. Míg a román falvak munkaképes lakosságának, főleg a 20-40 évesek jó kétharmada a fejlett nyugati országokban keresi az itthoninál jóval nagyobb kenyerét, addig a magyaroknál éppen csak fele ez az arány. Lám, az őseinkre jellemző kalandvágyból alig szállt át valami az ezer évnél későbbi nemzedékre.

Ezer család kenyere A hazai epertermesztés 75 százalékának a hármas (magyar-román- ukrán) határnál lévő Halmi a központja. Éréskor az egész övezetet úgy belengi az eperillat, hogy eszünkbe nem jutna arra gondolni: a község neve gyakran felidézi bennünk az itteni híres rizlinget vagy leánykát, szóval a finom borocskákat.
Incze Lajos polgármester mindjárt két évtizede viszi a több települést összefogó község ügyeit, ezért alig túlzás leírni, hogy epertémában is otthon van. Kapásból mondja, a lakosság 90 százaléka foglalkozik eperrel, ami összességében közel ezer családot jelent. Soha nem adták össze, nehéz is volna a pontos adatokat kiszedni, de annyi bizonyos, hogy a mintegy négyezres lakosságnak az eper adja a legnagyobb jövedelmet, más kultúrák (híres még a szőlő és a káposzta) meg sem közelítik. Évről-évre növekszik az epertermesztési kedv, tíz év alatt 450 hektárról 600 fölé nőtt e korai gyümölcs területe.
– Netán azt is ide írhatom, hogy ebben a polgármester példamutatása is szerepet játszik? – kérdezem nem minden él nélkül.
– Éppenséggel írhatja, de ezt nem merem teljes határozottsággal állítani. Nekem ugyanis mindössze 27 ár epresem van, amit nem lehet a három-négyhektáros gazdák mellé állítani. Ám vegyük figyelembe, hogy a nagy eperszezonban, elsősorban szedéskor, községi szinten nagyon sok a tennivaló, s a polgármester nem hagyhat ott csapot-papot, mert az ő eprét is szedni kell. Egyelőre elég nekünk a 27 ár, az is ad bőven munkát a családnak, ha jut időm rá nekem is, de főleg feleségemnek és két lányomnak. Nekem mindennél fontosabb, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel elősegítsem az utóbbi évek egyik legjobb termésének, hatszáz hektár eper szüretelését és gyors értékesítését, mert közismerten könnyen és gyorsan romlandó áruról van szó. Mit is mondtam, hogy legjobb termés? Ha már leírta, tegye gyorsan utána, hogy e pillanatban, amikor beszélgetünk, a legjobb! Csak a hónap végén vonhatunk mérleget, erre még a május 18-i eperfesztivál, Halmi Napja sem alkalmas, legfeljebb arra, hogy eldöntsük, kik termesztették 2014-ben a legszebb és a legjobb ízű epret.

Vásárló a tenger partjáról Még alig indult a szüret, már távoli megyék rendszámait viselő kocsik ácsorogtak Halmiban az út szélén. Az egyik konstancai rendszámú, zárt terű haszonjármű vezetőjét megkérdem, netán eperre vár? Válasza: „Igen, szeretnék vinni legalább másfél-két tonna friss epret, ha már Szatmár megyében járok. Általában kéthavonta egyszer jövök ide, cégünknek szállítok különböző dél-amerikai árukat, s ilyen távolról nem tanácsos üres kocsival fordulni, sokba kerül. Volt úgy, hogy korai burgonyát vagy őszi káposztát rakodtam, most inkább epret vinnék. Ha itt megveszem hat lejért, ott legalább duplájáért megvehetik a tengerparti nyaralók”
Küldeném Szocska Jánoshoz, az egyik legnagyobb epertermesztőhöz, akit ilyenkor rendszerint fel szoktam keresni, de tudom róla, neki megbízható bukovinai vásárlói vannak, akik bármilyen mennyiséget megvesznek, hogy aztán Suceava és Jászvásár piacain és a környéken „szétszórják”. Minden bizonnyal nem kis haszonnal. Egyébként Szocska Jánost ilyenkor fölösleges volna máshol keresni, mint kint a háromhektáros epresében. (Mellesleg két és fél hektár friss ültetvénye is van, ami előre vetíti, hogy bízik az „eper-jövőben.”)
Az idei termésről azt mondja és mutatja is, hogy kiváló, de mintha összebeszélt volna az előbb idézett Incze polgármesterrel, mert mindjárt hozzáteszi: azért ne kiabáljuk el, mert a gyümölcs még többször „kint kell háljon”, eső károsíthatja!
Mivel Szocska nem fóliázik, vagyis nem borítja be a sorokat az érést serkentő, ha úgy tetszik naphőtároló, átlátszó fátyolfóliával, ami hektáronként egy fél kamionnyi eper árába kerül, nála még csak kóstolgatni lehet az új termést, ám mire írásom eljut az olvasóhoz, 30-40 lány és asszony szorgoskodik az illatos gyümölcs szüretelésén. Legtöbben visszajárók. Jórészt Szatmárnémetiből, Zilahról és Hiripről, ami önmagában is jelzi, hogy Halmi környékén ilyenkor szinte lehetetlen szezonmunkást találni. Ám az új keletű jogi szabályozó, mely szerint a párnapos idénymunkást is be kell jegyezni és jelenteni, nem kedvez a termelőknek. Akik amúgy is mind többet panaszkodnak, hogy a bürokrácia, a sok papír kitöltése elvonja az idejüket a termelőmunkától.
Kérdem Szocska Jánostól: megéri neki és sok halmi epertermelőnek, hogy négy-öt lejért, alkalomadtán talán még olcsóbban adja el ezt a finom csemegét bukovinai, máramarosi, brassói vagy más távoli felvásárlóknak, mikor a fejlett nyugati országokban a háromszoros árat is megkaphatná? Mert, ha a görög és spanyol epret érdemes Romániába hozni, akkor logikus, hogy az ittenit is megérné ott kínálni!
– Nem igazán tudok erre válaszolni. Nyilvánvalóan sokféle oka van. Szerintem a legfontosabb az volna, ha lenne külön egy cég, amely ezzel foglalkozna, s ne mi termelők töltsük az időt azzal, hogy ennek az istenadta gyümölcsnek kellően jó, mindenki számára hasznos piacot keressünk.

A jobb árhoz több eper kell A kérdést tovább passzoljuk Constantin Burlacu mérnöknek, a halmi epertermesztők egyesületének vezetőjéhez, aki már sokkal árnyaltabban látja a dolgokat.
– Ez a probléma mind gyakrabban előjön, mert nyilvánvaló, hogy már csak a növekvő termelési költségek miatt is – fólia, öntözés, műtrágya és hasonlók – mindenki jobb árat szeretne kapni az eperért. A hazai piacon, az alacsony keresetek, a lakosság gyenge vásárlóereje miatt alig van erre lehetőség, világos, hogy mielőbb ki kell menni a nagy uniós piacra. Ám oda nagy mennyiségű eper, vagyis tömegáru kell, amit mi egyelőre nem tudunk biztosítani. Ma országosan jó, ha van ezer hektár epresünk, több ezer hektárra lenne szükség. Márpedig az évi 50-60 hektár új ültetéssel ez nem valósítható meg. Ha az állam nem nyúl a hónunk alá, akkor nem lesz érzékelhetőbb előrehaladás. Ám pillanatnyilag úgy állunk, hogy az államtól kapott minimális támogatást háromszor visszaveszi tőlünk a magas áruforgalmi adó (tva). Legalább ilyen fontos volna, hogy a termelők jobban összetartsanak, s valóban egy erős és egységesen fellépő szervezetet alkossanak, mert csak így lehet eredményesen jobb árról és más kedvezményekről tárgyalni. A nyugati példák is egyértelműen ezt bizonyítják. S akkor még a hűtőházak és hűtőkocsik hiányát nem is említettem.
– Külföldi szakemberek és vásárlók nem egyszer mondják: a mi eprünk ízletesebb, mint ami a nyugati országokban termett. Talán a talaj és az éghajlat miatt, meg azért is, mert a szegénység okán nincs minden termelőnek pénze műtrágyára, ezért a biológiai szempontoknak jobban megfelelő istállótrágyával növelik a talaj táperejét.
– Igen, nekem is sokan mondják ezt franciák, németek, angolok, sőt spanyolok is. De amíg nincs megfelelő mennyiségű eprünk, addig nekik sem éri meg, hogy foglalkozzanak velünk, mert ők is a piacról élnek. Szóval mindenképpen a termelést kell növelni, ami állami ösztönző nélkül nem megy. Ám kérdés, tudják-e ezt Bukarestben?