Független társulatok: támogatottból megtűrtek

A kortárs magyar kultúra élő, gazdag, színes világát jelentik a nem kőszínházi, független, alternatív színművészeti, előadó-művészeti társulatok, műhelyek. Legtöbbjük létét bizonytalanná tette az új típusú finanszírozás, mely a kevesebb támogatást sem juttatja el idejében az alkotókhoz. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

A közösségi oldalakon gyorsan terjedt az utóbbi hetekben egy videó, melyen a magyar előadó-művészeti törvény szerint VI. kategóriába sorolt társulatok tiltakoznak működési támogatásuk befagyasztása ellen. A határ ezen oldaláról nézve az egész problémakör távolinak tűnik, mivel a romániai magyar színházi produkciók jelentős része kőszínházi keretek között jön létre, emellett sokak számára bizonyára érdektelen is, mivel a Kárpát-medencében a független társulatokat – hisz róluk van szó – sokan „szektába” tömörülő őrülteknek tekintik, akik haszontalan zagyvaságokra költik a drága adóforintokat és az akár értelmes munkavégzéssel is tölthető időt.
Viszont a témát nem lehet könnyedén lesöpörni az asztalról, mivel ez a bizonyos VI. kategória – ha attól az apróságtól el is tekintünk, hogy magába foglalja a teljes független előadó-művészeti szférát társulatostul, befogadó színházastul, beleértve a kortárs táncélet 90 százalékát, tehát a magyar előadó-művészet leginnovatívabb részét – mindösszesen 2000 művészt és művészeti munkatársat jelent, tehát majdnem annyi munkahelyet, amennyit a GDP megmentőjének kikiáltott kecskeméti Mercedes gyár teremtett. Most az ő működésre fordítható pályázati pénzeik kerültek veszélybe, pontosabban befagyasztásra. A nyertes pályázókkal a támogatási szerződést még nem kötötték meg, hosszas huzavona után úgy néz ki, hogy a 2012-re szánt 660,7 millió forintot, pontosabban annak csak a valamivel kevesebb, mint kétharmadát, valamikor januárban kaphatják meg, jóllehet így is napi gondokkal küzdenek, hiszen a támogatásukra szánt összeg 2009 óta, példátlan módon, majdnem 60 százalékkal csökkent.

Kiderült, hogy megtölthető A Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület (FÜGE) a szektor szereplőinek egyik legnagyobb csoportosulása, több mint 50 taggal, ezért úgy döntöttem, hogy a helyzetről a még most is épülő-szépülő bázisukon, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban készítek pillanatképet.
Az ijesztően nagy hajdani iskolaépületben malteros vödrökkel a lépcsőket járó munkások hada fogad, de így is könnyedén eltalálok a FÜGE néhány lapra szerelt asztallal és irattartóval berendezett irodájába. Kulcsár Viktóriával, az egyesület vezetőjével sms-ben tudtam csak értekezni a megfelelő időpontról, mivel a délelőttöt egy konferencián töltötte, érkezésemkor is tárgyal még, a telefonja pedig folyamatosan csörög, láthatóan olyan tempót diktál, mintha egy multi cég soknullás fizetéssel járó menedzseri székében ülne, pedig sejthetően koránt sincs erről szó. Az őrült iramból viszont könnyen tud váltani: kedves, nyugodt fiatal nő ül velem szemben, és válaszolgat a kérdéseimre, először is arra, hogy hogyan is kell elképzelni ezt az általa vezetett, a magyar kulturális életben még szokatlan szerkezetű és funkciójú szervezetet. „A FÜGE egyrészt ernyőszervezet, másrészt egy produkciós iroda. Tehát nagyon sok színházi és tánctársulat, illetve alkotóművész a tagja, akiket elsősorban nem érdekvédelmi szervezetként képvisel – mint például a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) –, hanem projektek létrejöttét segíti elő, költséghatékony megoldások előmozdításával. Ez irányú tevékenységünk egyik kézzelfogható eredménye ez a hely, ahová mostanra 38-an sikeresen beköltöztek tagjaink közül.”
Mindezt úgy mondja el, mintha éppen most töltött volna be egy jövedelmező piaci rést, pedig a vele készült korábbi interjúkból kiderül, pontosan tisztában van azzal, hogy milyen környezetben vágott bele ebbe a hatalmas projektbe. Megpróbálom kideríteni, honnan származik a hangjából kicsengő bizakodás. „Aki ismer, az tudja, hogy ezen a művészeti területen én vagyok az örök optimista. Ez lehet annak is köszönhető, hogy a menedzser szakmából csorogtam be a függetlenek világába. Nem művészből lettem irodista, hanem irodistából művészetbarát. Korábban is mindig olyan munkaköreim voltak, ahol nem tehettem meg nehéz helyzetekben, hogy a többiekkel sírjak, hanem úgy kellett csinálni, mintha lenne megoldás. Persze emellett – mivel gazdasági szemlélettel közelítek a dolgokhoz – vannak számaink, amikről hamarosan ki kell derüljön, mennyire helytállóak. Egy ilyen inkubátorház létrehozása valahol Budán, jó tömegközlekedéssel, ahová a pesti nyüzsgésből át lehet csábítani az embereket, már régi terv. Amikor először megláttam ezt az épületet, akkor elszörnyedtem, megijesztett a mérete, de aztán körbeszondáztam, hogy mekkora igény van egy ilyen létesítményre, mert én először csak négy-öt társulat összeköltöztetésére gondoltam. Amikor kiderült, hogy megtölthető, belevágtam. Egy hajdani iskolaépület azért praktikus, mert itt vannak olyan terek, amik könnyen átalakíthatók a szükséges funkciókra: a nagyobb terek színházteremmé, a volt osztálytermek próbateremmé, kávézóvá vagy a volt tanári szobák irodává. Öt plusz öt évre szóló bérleti szerződést kötöttünk az önkormányzattal, emellett van egy hároméves közszolgálati szerződésünk is, melynek keretében olyan összegű támogatást kapunk, mely megfelel a bérleti díj közel nyolcvan százalékának. Ez így remekül hangzik, az egyetlen veszélyforrás, hogy míg a támogatás összegéről évente újra döntenek, addig a bérleti díj kőbe van vésve.”

Közösségi térré kell válni Ami azt illeti, nekem ez így is elég kockázatos vállalkozásnak tűnik, ezért rákérdezek, hogy a zárolások nem lehetetlenítik-e el teljesen a konstrukciót. „Két oldalról érint bennünket a dolog: egyrészről mi is VI. kategóriás szervezet vagyunk, tehát pályázhattunk működési támogatásra, és nyertünk is idén egy nagyon ígéretesnek tűnő összeget, 14 és fél millió forintot, de a zárolás miatt a szerződésig már nem jutottunk el. Most a legutóbbi hírek szerint ez 36 százalékkal csökkenni fog, és ha minden jól megy, január körül megkaphatjuk. Ez a része a dolognak azért érint érzékenyen, mivel a FÜGE-ben öt teljesen szabályosan bejelentett alkalmazott dolgozik, jellemzően napi 24 órában, és ez a pénz az ő munkabérüknek egy részét hivatott fedezni, nagyon rosszul érezném magam, ha ezeket nem tudnám átutalni. Másrészt a nálunk lévő társulatok nagy része ebből az összegből fedezi a rájuk eső üzemeltetési költségeket. Ezt az kompenzálja, hogy az itt dolgozók fele alkotóművész, vagy egyéb civil szervezet kategóriába esik, így őket kevésbé érinti a probléma. Ez persze nem azt jelenti, hogy ők kell eltartsák a többieket, de ad némi likviditást.”
Még mindig ott a kérdés, hogy mi végre a sok munka, a kemény harc egy láthatóan nem támogató környezetben, mi az, amit a Jurányi adhat a betérőknek. „Most még az üzemeltetési alapkérdések vannak előtérben, hogy mindenki megtalálja a helyét, megismerje a szomszédjait, de természetesen a valódi hozama ennek a kezdeményezésnek az lesz, ha egy igazi szellemi műhely alakul ki. Tehát lehetünk egy háttérintézmény, ami a produkciók létrejöttét elősegíti, de ez akkor lesz igazán jó, ha közösségi térré válik. Ehhez alakítottuk ki az alagsort: van egy nagy, kétszáz négyzetméteres színháztermünk, van kamaratermünk, most épül a kávézó, melyhez egy folyosógaléria is tartozni fog, lesznek udvari teraszaink, jegyirodánk, s ezek mind a fenti célokat szolgálják.
Nem szeretnénk puszta játszóhely lenni, ahol ciklikus repertoár szerint kerülnek színpadra a produkciók, hanem az lenne az előremutató, ha az előadások eseményjelleggel történnének, amelyekre rá lehet szervezni drámapedagógiai programot, kiállítást vagy éppen egy beszélgetést kritikusokkal. Ezeket mind óvatosan mondom csak, mert a társulatok felől érkező nyomást is figyelembe kell venni, mivel nem igazán van ekkora, számukra elérhető játszóhely Budapesten, és persze ők elsősorban előadásokat szeretnének létrehozni. Így a kettő között fogunk kialakítani egy arculatot, amikor az alapfeladatokon túljutottunk.”

Hosszú távon megtérülő Hogy a Jurányi mikorra válik igazi szellemi műhellyé, közösségi térré, egyáltalán sikerül-e odáig ellavíroznia a szűkösre szabott költségvetési tételsorok sziklazátonyai között, még a jövő zenéje. Az viszont bizonyos, hogy miközben a nevében feltehetően az előző metaforára építő, Bodó Viktor nevével fémjelzett, Európában is komoly reputációjú SZPUTNYIK HAJÓZÁSI TÁRSASÁG Modern színház- és viselkedéskutató Intézet-Labor főhadiszállására igyekszem a zegzugos folyosókon, több teremből is munka hangjai szűrődnek ki, a vödrös emberek között színészek, táncosok sietnek próbára vagy onnan haza.
A Szputnyik szeptemberben költözött be a Jurányiba, előtte – 2008. januári megalakulásuk óta – a MU Színházban dolgoztak. A költségek hasonlóak, mint az előző helyen, viszont kedvezőbbek a körülmények, és az alapfunkciókat a beköltözők igényei szerint a FÜGE alakította ki, saját forrásból, cserébe a termeket a HOPPart Társulattal, illetve a HEKK Egyesülettel osztják meg, ami nem esik nehezükre, mivel korábban is jó munkakapcsolatot ápoltak velük.
Az egyik próbaterembe visszavonulva a társulat ügyvezetőjét, Tóth Pétert kérdezem a jelenlegi helyzetről és a kilátásokról. „Van 11 színész és 5 stábtag, emellett a működési költségek, fenn kell tartani egy nonprofit kft.-t is, könyvelőt kell fizetni, ez alsó hangon 4 millió forint havonta, úgy, hogy mindenkivel vállalkozási szerződésünk van, mert járulékot fizetni nem is lenne esélyünk. Az itthoni működési támogatást külföldi koprodukciós bevételekkel egészítjük ki, bár most már ezt inkább fordítva kéne mondani: tavaly 22 millió forintot nyertünk itthon a működési pályázaton, míg az évi összköltségvetésünk 79 millió forint volt.”
Ha nem is mérlegeljük, hogy ezek a tények milyen fényben tüntetik fel a kulturális kormányzatot, annyit megállapíthatunk, hogy nyugaton egész jól működik a független színházi rendszer. Beszélgetőtársamat arra kérem, hogy az európai megoldások ismerőjeként ennek okait fejtegesse: „Lehet, az is számít, hogy a legtöbb európai városban nincs ennyi kőszínház, mint Budapesten, de inkább azt gondolnám, hogy a szemlélet más: a kultúra támogatása megkérdőjelezhetetlen társadalmi érdeknek számít, jóllehet a kézzelfogható haszna nem könnyen kimutatható, mégis úgy vélik, hogy gondolkodó, művelt emberek kinevelése hosszú távon megtérülő befektetés. Az érthető, hogy itthon rossz a gazdasági helyzet, ami lépéseket kíván, viszont őrületes az aránytalanság, érthetetlen, miért az Emberi Erőforrások Minisztériumát sújtják 17 milliárd forintos megszorítással. A hatos kategóriára szánt idei 660,7 millió forint olyan jelentéktelen összeg, hogy tulajdonképpen költségvetési helyesbítési tétel, teljesen aránytalan, hogy még ennek az egyharmadát is elveszik. Ezzel a működésünket lehetetlenítik el. Próbálunk úgy sakkozni, hogy ne essen megint darabjaira a társulat, merthogy ez már tavasszal megtörtént, mivel sokan elmentek a bizonytalan helyzet miatt. Nyáron nem is tudtunk fizetést adni, most októberben újra elkezdtük a munkát, de csak január 31-ig tudtunk szerződni az emberekkel” – tér át gyorsan az elvi síkról a szorongató gondokra.
A legtöbb társulatnál ez szép lassan azt fogja jelenteni, hogy lehúzhatják a rolót, ám a Szputnyik előtt ott a lehetőség, hogy külföldön folytassa. Felmerül a kérdés, hogy miért hánykolódnak továbbra is Magyarországon, ahelyett hogy sok honfitársukhoz hasonlóan Németországban keressenek boldogulást. Csak nem a hazaszeretet munkál bennük ilyen erősen? „Természetesen felvetődött már, hogy miért nem megyünk oda, ahol ezt a tevékenységet jobban értékelik, de ez nem olyan egyszerű, mert például sok már közülünk a családos ember, mindenkinek itt van az élete. A hazaszeretet szóval óvatosan bánnék - nem mintha nekem nem lenne - de ezt a fogalmat többen elhasználták már. Személy szerint meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek. Annak ellenére sem, hogy a társulat éppen egy hét európai partner által összeadott költségvetésű produkciót próbál itthon, az egészhez képest elenyésző NKA támogatással. Megelőlegezték a bizalmat, január közepétől kezdünk majd kiutazgatni hozzájuk, hogy ott is megmutassuk, mit csináltunk.”
Az épület labirintusából kifelé tartva gondolkodom, sikerült-e bármit is mondanunk a probléma gyökeréről. Nem igazán. Még mindig értetlenkedhetünk: azon túl, hogy 2000 ember elveszíti az állását egy sokak által haszontalannak vélt területen, mit veszít a társadalom, ha a Szputnyikhoz hasonló társulatok eltűnnek, felszabadítva a központi költségvetésből pár száz méternyi autópálya árát?
Talán csak annyit, hogy eltűnik kulturális életünknek a világ változásaira talán legérzékenyebben, leggyorsabban mutálódó szekvenciája, azaz a fejlődés, az evolúció egyik legfontosabb motorja. Mondjuk, ez csak akkor tekinthető katasztrófának, ha a kultúrára élő, folyton változó organizmusként tekintünk, mely a társadalmat megkülönbözteti a tömegtől. Ennek a szemléletnek van egy nagy hátránya is, ami a beruházási kedvet méltán csökkentheti a kormányzat részéről: a kultúra mint élő, önműködő organizmus propagandacélokra tökéletesen alkalmatlan.