Francia kapcsolat Végváron

Valamikor a 89-es forradalmat közvetlenül megelőző hónapokban az S. O. S. Transylvania mozgalomnak a Ceauºescu-féle romániai falurombolás elleni felhívására úgy határozott a dél-franciaországi Cahuzak település vezetősége, hogy „örökbe fogadja” a Temes megyei Végvár (Tormac) községet. Ezzel egy gyönyörű, ma is virágzó barátság vette kezdetét, mely – több egyéb tevékenység mellett – immár hét éve egyhetes ingyenes táborban csúcsosodik ki a falu iskoláskorú gyermekei számára. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Ha meg kellene fogalmaznom egy szóban, mi adja a riporteri terepmunka szépségét, talán azt mondanám: a meglepetés. Amikor az egyszeri újságíró elindul a hajnali busszal (vagy két órával később saját gépjárművel) egy ismeretlen helyszín felé, még nem tudja, milyen új, érdekes összefüggésekkel teli történettel örvendezteti meg az élet. Az én végvári kalandom is egy ilyen mese.

„Kellemes” magyar panaszszó Reggel nyolcra beszéltem meg találkozót a falu főterére az általános iskola igazgatónőjével, Pastean Erikával, aki már telefonon nagyon jó mentoromnak bizonyult, fejből sorolta a következő hónapok közéleti eseményeit, legközelebbiként megemlítve a RIVETO Egyesület iskoláskorú gyermekek számára szervezett egyhetes ingyenes táborát.
A buszom már bő félórával korábban befut, így egy árnyékos padon megbújva alkalmam nyílik belehallgatni a mellettem elhaladók beszélgetésébe. Természetesen a legtöbb esetben a több mint egyhetes kánikula a téma, az viszont kellemesen érint, hogy erről szinte mindenki magyarul panaszkodik. Persze ebben nincs semmi meglepő, hiszen Végvár még ma is többségében magyar település, a statisztikában szereplő adatokat csak az ismert recept szerint a helységhez kapcsolt Kádár és Sebed román lakossága csökkenti 38 százalékra, de azért mégiscsak ritka élmény ez a Bánságban.
Az igazgatónő rövid, energikus entrée után – mivel a nyolcadikosok beiratkozása miatt tovább kell rohannia – az éppen felénk kerekező magyartanárnő gondjaira bíz, s ő az egyesület aktív tagja lévén magával visz a tábor helyszínéül szolgáló portára. Az első meglepetés ekkor ér. Nem szégyellem megvallani, a gyönyörűen karbantartott L-alakú verandás ház és a szaletlivel, hintákkal, sportszerekkel felszerelt, gondosan ápolt kert messze felülmúlja a várakozásaimat, a konyha előtt már az ebéd előkészítésén sürgölődő, vidáman nevetgélő asszonyseregről nem is beszélve. Tőlük tudom meg, hogy amit látok, az nagyrészt az egyesület tagjai által végzett önkéntes tevékenység eredménye. A komolyabb fizikai megpróbáltatásokat a két férfi tag vállalja magára, a nyolc nő pedig a könnyebb munkákat végzi, bár a meszeléstől sem idegenkedtek. Nincs időm rendesen kifaggatni őket, mert egyszer csak megjelenik két úr és két hölgy, s lelkes bon jourral köszöntve a társaságot magukra vonják a figyelmem. Mint kiderül, ők „a franciák”, akik immár 22 éve, évente legalább kétszer Végvárra látogatnak. Kicsit zavarban vagyok, mivel eladdig a létezésükről sem értesültem, de a szorgos hölgykoszorú egyik, franciául jól beszélő tagja hamar a segítségemre siet, és egy árnyas asztalhoz terelve minket a tolmács feladatkörét is betöltve beavat az elmúlt több mint két évtized eseményeibe.

Torzított kép Romániáról Mint megtudom, az egyik francia hölgy, Eliane Bonnet a nyolcvanas évek végén a dél-franciaországi Cahuzak alpolgármesteri tisztségét töltötte be, éppen abban az időben, amikor a nemzetközi sajtót erősen foglalkoztatta a Ceauºescu-féle romániai falurombolás. Ennek köszönhetően a város vezetése úgy döntött, hogy az S. O. S Transylvania mozgalom felhívására, sok nyugati településhez hasonlóan, ők is örökbe fogadnak egy romániai falut, lehetőségükhöz mérten nyomást gyakorolva a borzalmas tervek feladásáért; a brüsszeli központban Tormacot, azaz Végvárt jelölték ki számukra. A gesztusértékű cselekedetet bizonyára nem követik tettek, ha pár hónappal később nem tör ki a forradalom és nem nyitja meg a határokat. Ekkor viszont cahuzakiak, segítőkészségtől és kíváncsiságtól vezérelve elhatározták, hogy életet lehelnek az eddig teoretikus testvérkapcsolatba, és 1990 áprilisában több mint 30 fős delegációt indítottak útnak ruhákkal és gyógyszerekkel megrakodva Végvár felé. Bonnet asszony őszintén elmeséli, hogy mielőtt idelátogatott, szinte semmit sem tudott Romániáról, és a rendelkezésére álló információk is erősen torzított képet alakítottak ki benne. Egyszer látta a tévében egy belga újságíró dokumentumfilmjét, amely egy csomag márkás cigaretta útját mutatta be: a Kentet senki sem bontotta fel, csak fizetőeszközként vándorolt kézről kézre az utca emberétől az orvoson át a rendőrig. Így teljesen meglepte, hogy a forradalom alatt a temesvári, marosvásárhelyi és bukaresti helyszínekről bejelentkező riporterek által megszólaltatott emberek jó része elfogadható szinten beszél franciául. „Nem értettem, hogy egy olyan világtól elzárt helyen, ahol a cigaretta fizetőeszköz, hogy lehetséges, hogy az emberek nyugati nyelveket beszélnek. Aztán az első találkozástól kapott hatalmas érzelmi töltettől vezérelve évről évre visszatértünk, és egyre jobban megismertük az itteniek életét. Most már nem segéllyel érkezünk, hanem egyenlő partnerekként dolgozunk együtt, jóllehet a kezdeti 36 főből álló delegáció húsz év alatt négyünkre apadt” – teszi hozzá, nevetve körbemutatva a társaságon.

Majdnem mindent önerőből Ahogy önkéntes tolmácsom, Czudar Julianna elmondja, a franciák érkezése a végvári civil élet kialakulására is jótékony hatással volt, mivel először a delegáció fogadásához, a segélyek elosztásához, majd a kapcsolat ápolásához emberekre volt szükség. „Így jöttünk össze mi, az egyesület tagjai, és lettünk az évek során falubéli ismerősökből örömmel együtt dolgozó barátok.” Mint meséli, ehhez a község rendszerváltás utáni első vezetője, Székely Dénes kitűnő partnernek bizonyult, viszont az elmúlt három ciklus polgármestere, ahol lehetett, gátolta a munkájukat, 12 év alatt még csak arra sem volt hajlandó, hogy fogadja a cahuzakiakat. Az ellenállás okát beszélgetőpartnereim szerint inkább korlátoltságban, mint nemzetiségi ellentétben kell keresni, már csak azért is, mert hosszú időbe telt, amíg a francia partnerek egyáltalán megértették, hogy mit keresnek magyarok Romániában. Ennek betudhatóan például az első cahuzaki viszontlátogatáskor az ünnepi istentiszteleten az imádság szövegét románra fordították le udvariasságból, jóllehet a vendégek egytől egyig magyarok voltak. Tehát még csak fel sem merült, hogy a tevékenységekből kizárják a román lakosságot, a tábor is mind a magyar, mind a román tagozat diákjai számára nyitott. Bármi volt is az ok, most már nem számít, mivel az együttműködés e sötét évek alatt is szépen fejlődött, sőt hivatalos formát öltött. Bonnet asszony megalapította a saját, Cahuzac–Tormac elnevezésű alapítványát, a helyiek pedig a falu háromnyelvű elnevezéséből (Rittberg, Végvár, Tormac) alkotott betűszóval a RIVETO Egyesületet. „A kapcsolat, ami a két polgármesteri hivatal között indult, most már a két szervezet között él. Nem érezzük a különbséget, amióta úgymond hivatalosan dolgozunk, mert előtte is, és azóta is majdnem mindent önerőből kellett megoldanunk. Ezt a házat a franciákkal közösen vettük és tartjuk fenn segítség nélkül. Az egyesületnek a férjem, Czudar István lett az elnöke, de ez szinte csak névleges, közülünk mindenki szívesen dolgozik a közösségért, teljesen egyenlő jogokkal.”
Miután a fejemben sikerült rendet rakni, mindenki siet a dolgára, Julianna vissza a konyhába a többiekhez, Bonnet asszonyék pedig a faluba, mivel a másik hölgy, Helene Bonneville nemrégiben új tevékenységet indított: dietetikus szakember lévén a falu sajnos egyre növekvő számú cukorbetegének igyekszik segíteni. Úgy döntök, velük tartok, mivel a gyerekeket csak 10-re várják, van még egy fél órám belepillantani ebbe a programba is. Szerencsére Bonnet asszony egy picit megtanult románul, és kora gyermekkoromban én is tanultam némi franciát, így megértjük egymást. Miközben az egyik páciens házát keressük a nem feltétlenül következetesen számozott házak között, személyesen is meggyőződhetek arról, hogy „a franciák” tényleg otthon érzik magukat Végváron: mindenkinek kedélyesen köszönnek, rápillantanak az iskola melletti építkezésre, a frissen felújított templomra, és a helyi lakosoknál is jobban méltatlankodnak a balesetveszélyes műanyag csatornafedelek miatt. A napi első páciensnél pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez az új diabétesz program sem látszatintézkedés. Tavaly cukorszintmérő berendezéseket osztottak ki az érintettek között, most azt ellenőrzik, hogy a gép működik-e, használják-e, és mit mutatnak a mért eredmények. Minden egyes alkalommal hangsúlyozzák a helyes táplálkozás fontosságát (sok zöldség, kevés sütemény, semmi alkohol), valamint felhívják a figyelmet arra, hogy a faluban hol hagytak tartalék akkumulátorokat és cserekészülékeket.

Tejföl, pálinka, borsóleves A második látogatás után magukra hagyom őket, hogy a táborban is körbenézzek az időközben megérkezett gyerekek között. Nagy részük már ellepte a hintákat és elfoglalta a pingpongasztal környékét, néhányuk viszont Tóth Illés technológiatanár körül gyűlik össze, aki éppen – egy kisebb tejgazdaságokban használatos gép segítségével – tejfölt készít friss tehéntejből, hogy aztán, pár órányi pihentetés után, vajat gyúrhasson belőle. Kicsit ijesztő, hogy ez a kis bemutató a 21. század falusi gyermekeit az újdonság varázsával ragadja magával: tejfölt is, vajat is csak a hipermarketből ettek idáig. Újdonság ide vagy oda, a mosogatás részre már kettesben maradunk a tanár úrral, aki egy külön interjúnyi érdekesség mellett arról is mesél, hogy ma már a technikaórán ennél a résznél figyelni kell, nehogy valamelyik gyermek allergiás rohamot kapjon a házilag készített tejterméktől, annyira nincs hozzászokva a szervezetük.
Végül aztán én is megszököm a piszkos munka elől, hogy a házból kiszűrődő zenének és énekszónak a végére járjak. Kele István, a régi végvári zenészek tanítványa, több generáció zenei nevelője oktatja éppen a gyerekeket népdalokra, miközben Tóth tanár úr gyermekei hegedülnek, többen pedig kézműves foglalkozáson vesznek részt.
Mikorra minden kis csoportot végigjárok, az ebéd is elkészül, éppen csak egy kis idő marad megkóstolni a telken termett gyümölcsökből főzött pálinkát, mielőtt elém teszik a frissen főtt borsólevest. Mire a felnőtt asztal is végez az evéssel, a gyerekek már mozgolódnak, a tornatanár szervez nekik éppen valami foglalkozást. Minden olajozottan, rendben működik, Tóth tanár úr állítása beigazolódni látszik: „Itt valahogy mindenki a legjobbat hozza ki magából”. Czudar Julianna meg is jegyzi mellettem, hogy az utóbbi hét év alatt a gyerekek nagyon szépen megszokták a tábor rendjét, igazodnak a szabályokhoz, sokkal kevesebbet engednek meg maguknak itt, mint a kapun kívül.
Abban már csak reménykedni lehet, hogy a békés együttélés szabályai mellett a közösségért végzett munka örömére is ráéreznek, lesz, aki átveszi a stafétabotot a húsz éve munkálkodó egyesületi tagoktól.