Egy tányér krumplipaprikás

Lapunk régi barátja, dr. Földes Béla ideggyógyász főorvos invitálta munkatársunkat: látogassák meg együtt a bihari megyeszékhely immár tíz esztendeje fungáló hajléktalanszállóját. Ígérte, hogy a bizalmatlanságukat legyőzendő, riportalanyokat is toboroz Szilágyi Aladár számára, aki az Erdélyi Riport 2012/9. számában írta meg élményeit.

Földes doktor elmagyarázta, hogy szerény – de reményei szerint rendszeresíthető – jótékonysági akcióhoz asszisztálhatunk, melyet a nagyvárad-réti RMDSZ-körzet néhány embere kezdeményezett: egy tál meleg ételt nyújtani az Ecclesia Mater Alapítvány működtette menedékhely hetven lakójának. Már vasárnap délelőtt átadták a szállás szakácsának a hozzávalókat, huszonöt kiló krumplit, hat kiló pörköltnek való húst, hagymát, olajat, kenyeret. „Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy mennyire kevés pénzből ki lehet hozni egy kiadós vacsora költségeit, hiszen adagja mindössze egy lej hetven baniba került” – mondja Constantinescu Edit körzeti elnök. Huszár István önkormányzati képviselő azon melegében azzal az ötlettel hozakodik elő, hogy javasolni fogja: a többi váradi RMDSZ-körzet is vállalja az időnkénti rendszeres étkeztetést. Az ötfős csapat többi tagja, Szabó Zoltán, Szabó Irén és Dézsi Olimpia menten felkarolja a javaslatot. „Nagy szükségük van a gyors segítségre, hiszen szinte minden tartalékukból kifogytak. Ugyanis a zord téli időjárás miatt felvállalták, hogy a huzamosabban itt tartózkodó negyvenkét védencük mellett, a nagy februári hideg miatt az utcáról ideiglenesen lakókonténerekbe menekített huszonnyolc ember és mintegy félszáz »szállást sem igénylő kintlakó« hajléktalan számára biztosítják a napi egyszeri étkeztetést” – mondja riportra hívóm, az ugyancsak „várad-réti illetőségű” Földes doktor, az Ecclesia Mater égisze alatt működő menhely egyik alapítója.

A Gutenberg utca tíz éve Mire megérkezünk a Gutenberg utca 8. szám alá, kezdenek beszállingózni a menhely állandó és ideiglenes istápoltjai. „A hajléktalanok mindkét csoportjára érvényesek a ház szabályai – magyarázza Földes doktor –, reggel el kell hagyniuk a szállást, akiknek nincs állandó kenyérkereső foglalatosságuk, azoknak is érdekük valamilyen alkalmi munkát találni. Napközben nem tespedhetnek odabent, hiszen intézményünk az éjjeli szállás, a tisztálkodás, a ruhamosási lehetőség mellett csupán napi egyszeri étkeztetésüket tudja biztosítani. Sokatmondó tapasztalat, hogy kivéve a mostanihoz hasonló zord időszakokat, szinte soha nincs telt ház. Akármennyire kétségbeejtő helyzetbe kerülnek, többségük nem igényli az elszállásolást.”

Ecclesia Materék már a kilencvenes évek elején felfigyeltek arra a jelenségre, hogy a rendszerváltás után hirtelen mennyire megnőtt Nagyváradon a hajléktalanok száma. 1996-ban néhány tettre kész fiatal szociális munkás, a Partiumi Keresztény Egyetem jogelődje, a Sulyok István Református Főiskola frissen végzett hallgatója jelentkezett az alapítványnál. Egy felmérést készítettek a nagyváradi hajléktalanok számának felbecsülése érdekében. Megközelítőleg négyszázötven otthontalant írtak össze a városban. Azóta mintegy harmadára csökkent a számuk. Az utóbbi felmérések szerint megváltozott a hajléktalanok kor szerinti aránya is. Míg 1996-ban többségben voltak a 45–60 év közöttiek, most a 18–35 év közötti fiatalok közül is sokan élnek az utcán. „Akkoriban Nagyvárad lakosságának mintegy 30 százalékát képezték a magyarok, viszont a felmérés szerint a hajléktalanok 70 százaléka magyar anyanyelvű volt – magyarázza kísérőm. – Meglátásom szerint a többségi nemzet jobb anyagi lehetőségei mellett a románság körében erősebben működött a segítőkészség, a szolidaritás, a »rudenie prin alianþã«, a házassági rokonság hagyománya” – vélekedik Földes doktor.

A PHARE SESAM programon belül sikerült annyi pénzt nyerniük, hogy a nagyváradi önkormányzat hathatós támogatásának is köszönhetően, beindíthattak egy éjjeli szállást hajléktalanok részére. Az Ecclesia Mater alapítvány pár évig a Királyhágómelléki Református Egyházkerülettől kölcsönzött épületben működött, majd a Gutenberg utca 8. szám alá költözött. A hajléktalanszállót 2001 áprilisában kezdték építeni egy nem is telekkönyvezett romos épület helyén; az intézmény 2002 februárjától fogadja lakóit. „Az Ecclesia pályázott, az első összeg 75 ezer ECU volt. (Az Európai Unió valutája 1999-ig, az euró bevezetéséig – szerk. megj.) Avval kezdődött itt az átalakítás és az építkezés – idézi az indulás mozzanatait dr. Földes Béla. – A program vezetője kezdetben egy ügyes leányka volt, Gudor Kinga, de férjhez ment, s egy másik, ugyancsak szociális munkakörbe, egyházi misszióba külföldre távozott, akkor vette át az intézmény, majd az alapítvány vezetését is a rendkívül lelkes Ferencz István. Ami itt azóta megvalósult, annak az alapja az Ecclesia Mater és a polgármesteri hivatal közötti partnerség. Azóta ezt a programot Ferencz István viseli a szívén és tartja a vállán szó szerint.”

Az alapítvány civil szervezeteket bevonva igyekszik fenntartani az intézményt, elsősorban az étkeztetésről gondoskodva. Főképpen holland, de más külföldi partnerek is sokat segítenek. Alkalmilag vagy heti rendszerességgel mások is, főleg a baptista egyház, valamint a Caritas Catolica, a Máltai Szeretetszolgálat vállalta a támogatást. A konyhát külföldi segítséggel szerelték fel, a szakács a munkatársak és az itt lakók bevonásával készíti az ételt. Kialakult az a hagyomány, hogy az egyházi ünnepek alkalmával ételt osztanak a „kintlakó” hajléktalanoknak és szegény sorsúaknak. A hollandiai Hulp Oost Europa Alapítvány támogatásának köszönhetően már több éve meg tudják oldani, hogy a téli időszakban egy-egy tál meleg étellel, teával, kaláccsal várják a rászorultakat. Legutóbb jelentős segítség érkezett egyik magyarországi támogatójuktól: 550 vastag kabátot oszthattak ki, más városok hajléktalanjai számára is jutott a bélelt pufajkákból.

Önszabályzó közösség Már az induláskor kitűzött célok között szerepelt a rehabilitáció, a társadalom számkivetettjeinek reszocializálására irányuló törekvés. Többségük önhibájából (alkoholizmus, egyéb káros szenvedélyek, szétzilálódott család, munkakerülés stb. miatt) marginalizálódott, jelentős az árvaházakból kinőtt, beilleszkedni képtelen fiatalok száma is. A menedékhely lakóinak egy része önként jelentkezik, másokat csak hosszabb rábeszélés után sikerül az utcáról begyűjteni. „Akik elfogadják a ház szabályait, akár hónapokig, évekig is maradhatnak. Elsősorban az alkoholisták képtelenek beilleszkedni, hiszen idebent szigorúan tilos szeszes italt fogyasztani, a portások nem engedik be a részegeket. Felvételkor alapos orvosi szűrővizsgálatnak vetjük alá a lakójelölteket. Dr. Nagy Péter kollégám munkájának köszönhetően az elmúlt tíz évben, amióta az intézmény működik, egyszer sem fordult elő járványos fertőzés a szálló falai közt. Ami legalább ennyire fontos: az összeférhetetleneket, a szabályok megszegőit rögtön kiteszik, mi több: bár nagy a fluktuáció, a változó létszámú és összetételű közösség – mintegy önvédelemből – a csoporton belül sikeresen kezeli az elkerülhetetlen konfliktusokat is. Tíz év alatt egyszer sem kellett külső segítséget igénybe venni a rendteremtés érdekében.”

Itt nincs átlag, egyedi sorsok vannak, nagyon különbözőek az emberek, a munkatársak minden ember sorsával egyenként foglalkoznak. Kezdetben gyakran előfordult, hogy a befogadandóknak nem volt semmiféle személyi iratuk, ezeket a szociális munkások szerezték be számukra, s a betegnyugdíjat is kijárták a jogosultak részére. Olykor sikerrel igyekeznek az önkormányzat segítségével lakáshoz juttatásban, otthonteremtésben, alkalmi, jobb esetben állandó munkahely biztosításában is támogatni őket. A társadalomba való visszatérítés sikeres példája: egyik istápoltjuk jelenleg egy nagyáruház őrzőszolgálatának főnökeként keresi a kenyerét. Persze, számos kudarc is érte őket. Az alapítvány figyelemmel kíséri a börtönből szabadulók sorsát is. Felfigyeltek egy tehetséges elítéltre, aki a festészet terén jeleskedett, eladással egybekötött kiállítást is szerveztek számára. Amikor kijött a börtönből, nemcsak a pénzt adták oda, hanem bentlakást és műhelyt is biztosítottak neki. Néhány hét múlva mégis odébbállt, nyomtalanul eltűnt.

Ebédportya Bucurel Daniel két esztendeje vezeti a menedékhely jól felszerelt konyháját. Ilyenkor, télvíz idején alaposan meggyűlik a főznivalója, hiszen az állandó és az ideiglenes befogadottak mellett a harmadik kategóriáról, az „utcához ragaszkodó” mintegy félszáz hajléktalanról is gondoskodnak. Hagyományos ételosztó hely, főleg télen, a Bunyitay liget, de számos csőlakó részére „házhoz szállítják” a meleg ételt, teát, ruhaneműt, takarót. „Bár vasárnap szabadnapos volnék, ma is bejöttem, hiszen mi magunk hordjuk ki az ételt, a teát, egyebet. Úgy ismerjük a hajléktalanok búvóhelyeit, személyesen magukat a rászorultakat, mint a tenyerünket. Az ipari negyed lepusztult üzemeinek helyiségeiben, a rogériuszi vasúti átjáró közelében, a Shakespeare utcai, az állatkert környéki melegvíz-csövek, távfűtésvezetékek mellett, a Pece-patak menti elhagyott katonai épületekben, az őssi negyedi termálvizes strand mögött, mindenütt, ahol némi meleget találnak, rongyokkal bélelt kuckókba fészkelték be magukat. A munkatársak, a Szociális és Közösségi Ügyek Hivatalának képviselői és az önkéntes ételosztók egyszer használatos tányérokkal, evőeszközökkel adják át az adagokat.”

A társadalomból jórészt önhibájukból kiszorultak mentalitását mi sem jellemzi jobban, mint hogy nagy részük már megfordult a menhelyen, de talán főleg alkoholfüggőségük miatt szívesebben választják az utcai életforma biztosította „függetlenséget”. Napközben hulladékot gyűjtenek, guberálnak, jó esetben alkalmi munkát vállalnak a piacokon, egyebütt, hiszen kéregetésből ma már – részint a szigorított rendészeti intézkedések miatt – nehéz megkeresni a betevő falatra és főleg a napi alkohol- és cigarettaadagra valót. Köreikben a legkelendőbb az olcsó kékszesz, ezt – ha telik rá – üdítővel, kólával, „javítják fel”.

Világjárta hajléktalan Nehéz riporteri feladat a hajléktalanszálló lakóival szóba elegyednem. Bizalmatlansággal, gyanakvással fogadják közeledésemet, talán valamiféle önérzettel párosuló szemérem is akadályozza őket abban, hogy feltárulkozzanak. Földes doktor közvetítésének hála végül megtalálom az emberemet egy hajdani élsportoló, Mutu Aurel személyében. Első pillantásra különbözik a sorstársaitól, az arcán, a tekintetében nyoma sincs a többiek elesettségének, szánalomra méltó, zsigeri riadtságának. Sorsa egyetlen dologban, hajléktalan voltában közös a többiekével. „Két esztendeje vagyok a menedékhely lakója. Jól érzem itt magam, Ferencz István igazgató úrnak köszönhetően, aki – bár szinte az unokám lehetne – atyai gondoskodásban részesít. Higgye el, ha innen el kellene költöznöm egy öregotthonba, nehezen élném túl. Hetvenhárom éves vagyok, nagyon nagyothallok, nehezen beszélek, de mentálisan épnek érzem magam. Sokat olvasok, napközben is, amikor el kell hagynunk a szállót, mindig találok valami foglalatosságot. Sokat sétálok, járom a várost, felkeresem boldog ifjúságom színtereit. Néhány éves megszakítással 55 esztendeje élek Nagyváradon.”

Mutu Aurel 1939-ben született Marosvásárhelyen, azonos nevű édesapja háromszáz hektár birtokosa volt, liberális párti szenátor, 1940-ig – a bécsi döntésig – Kisküküllő megye prefektusa. A kommunisták előbb a Duna-csatornához „küldték”, ott két évig, majd a békási vízi erőmű építőtelepén három évig robotolt. 1957-ben pedig belekeveredett egy politikai perbe. Az volt a vétke, hogy bár nem vett részt benne, de tudomása volt a Ion Faliboga tanár vezette rendszerellenes összeesküvésről. Feljelentés elmulasztása miatt tíz évvel sújtották. Ugyanabban a perben hetven embert ítéltek el, köztük Frunda Károlyt, Frunda György édesapját, aki tizennyolc évet kapott…

Ifjabbik Mutu Aurel számára apjának elítéltetése miatt nem sok érvényesülési lehetőséget kínált az élet. „Kiskamasz koromban már nagyon jól kézilabdáztam és vízipólóztam. Nagyváradra kerülve végül az utóbbi sportágat választottam, együtt kezdtem a későbbi kitűnő edzővel, Nicolae Rujinschivel, Isten nyugosztalja. Tizenöt éves koromban tagja lettem az ifjúsági, 18 éves koromban a felnőtt válogatottnak. Már az első szezonban én lettem a B divízió gólkirálya, 130 góllal. Eredményeim ellenére, amikor apámat elítélték, 19 évesen kitiltottak a válogatottból. Csupán 26 évesen fogadtak vissza, de akkor már nem tudtam ugyanolyan jól teljesíteni. Persze, nem tanulhattam tovább, esztergályos lettem, nem is akármilyen szakember, még az újságok is írtak rólam.”

Magányossá válásáról, családjának széthullásáról nem szívesen beszél, csak annyit árul el, hogy se a fia, se a lánya nem tartja vele a kapcsolatot. Még a rendszerváltás előtt az édesanyját követve Kanadába emigrált, ahol egy Toronto melletti repülőgépgyár, a Lockheed művek esztergályosaként dolgozott. Három esztendő múlva meghalt az édesanya, és Aurel fedél nélkül maradt. Néhány évig erre-arra sodródott a nagyvilágban, megjárta Hawaiit, Jamaicát, Angliát, Olaszországot. 1993-ban hazatért, Marosvásárhely mellett egy disznóhizlaldában dolgozott, míg le nem betegedett. Hetvenévesen vált munkaképtelenné, ekkor visszajött ifjúságának városába, ahol a hajléktalanok seregét gyarapította. Már érezni lehet a pörkölttel gazdagított krumplipaprikás illatát, beszélgetésünk végeztével Aurel megkapja az adagját, két cimborája mellé telepedik az étkezőben. Beleegyezésükkel fotografálom őket, míg egy szemlátomást tájékozatlan sorstársuk önérzetesen rám nem reccsint: „Hogy merészel az engedélyünk nélkül fényképezni, azt hiszi, egy tál étellel meg lehet vásárolni bennünket?”