Erős közösség a drogprevenció kulcsa

Merre vezet a jövőben a drogok használata, mindennapjaink részévé válik-e, mint Huxley Szép új világában, vagy sikerül küzdeni ellene? Egyáltalán: kell-e tiltani, vagy létezik középút, a felhasználókat előnyösebb kriminalizálni, vagy inkább szakmai segítségre szorulnak? Minderre a kolozsvári DR. DÉGI LÁSZLÓ CSABA addiktológiai tanácsadóval, egyetemi adjunktussal kereste a választ Kustán Magyari Attila az Erdélyi Riport 2012/9. számában.

Nyolc évvel ezelőtt kezdték meg a prevenciós munkát a Félszigeten, ahol minden bizonnyal sokat tapasztaltak. Később csatlakoztak a Caritashoz. Ez hogyan történt?

Már az elején arra kértük a szervezőket, hogy ne a civil szervezetek mellé állíthassuk fel a sátrunkat, ahová aztán vagy eljönnek, vagy sem, hanem a fiatalok közelébe, ahol alszanak. Észrevettük, hogy idővel hozzánk szoktak, a fesztivál haladtával pedig, ahogy inni kezdtek, fáradni, és a hormonok is beindultak, egyre többen megkerestek minket. Betértek megpihenni, almát enni, és később – a szép lányok miatt, akik segítettek nekünk – arról kezdtek el érdeklődni, hogy év közben hol találhatnak meg minket. Az ötletet továbbvittük, és csatlakoztunk a Caritashoz. Õk abból indultak ki, hogy a legveszélyeztetettebbek a szegény, általában alkoholizmus-modellel szembesülő gyerekek, akiknek a kezét az iskola sem fogja meg, és így lemaradoznak, alkalmazkodási problémákkal küszködnek. Arra törekszenek tehát, hogy az ilyen gyerekekkel délutánonként rendszeresen foglalkozzanak, mielőtt túl késő volna. Mi ehhez a munkához a szakmai háttérrel csatlakozunk, mi készítjük elő az eszközöket hozzá.

Országos felméréseket is készítettek a kábítószerek használatáról. Milyen eredmények születtek?

Tudni kell, hogy a Caritas ebben a témában a civil szervezetek között a legjobban képzettnek számít, ahhoz pedig, hogy a harminc iskolában még hatékonyabban foglalkozhassanak a gyerekekkel, szerettek volna háttéranyagot. Brassóban, Iaºi-ban, Kolozsváron és Temesváron kérdeztünk meg fiatalokat, akiknek 16 év volt az átlagéletkoruk. 3255 elfogadott kérdőív alapján érdekes tényekre bukkantunk. Engem nem elsősorban az érdekel, hogy a fiatalok hány százaléka próbált ki drogot – az mindig csak a jéghegy csúcsa –, hanem az, hogy hogyan élik meg a fiatalok a társas élet szempontjából a kábítószer-fogyasztást. Az eredmény alapján két fiatalból egy látott már olyat, aki drogozik, ráadásul az is kiderült, hogy ma elsősorban közterületeken lehet ezzel a jelenséggel szembesülni. Miközben mi azt gondoltuk, hogy a drogfogyasztás helyhez és szubkultúrákhoz köthető, a valóságban ez mára nem így van.

Mégis, a fiatalok mekkora hányada drogfogyasztó?

Különválasztjuk az illegális és az etnobotanikus szereket, egyébként mindkettő hat-nyolc százalék között mozog, a két csoport között pedig kevés esetben tapasztalható átjárás.

Időnként halálesetekről is lehet hallani.

Az a probléma, hogy a dealerek már maguk sem ismerik az általuk árult szer összetételét, így időnként megtörténik a baj. Nemrég Magyarországon történt, hogy heroinfüggők egy adagtól meghaltak, nem tudták, hogy mennyire tiszta a szer. Romániában tavaly 36 esetről számoltak be, ami egyébként a 2001–2005 közötti számokhoz képest megduplázódott, ráadásul történnek balesetek is, amelyeket a kábítószeres hatás okoz, ezek azonban adott esetben nem kerülnek be a statisztikába. Érdekes volna az is, hogy a hírességek példájával szembesítsük a fiatalokat a drogprevenciós munka során. Whitney Houston esetében nem teljesen tiszták a körülmények, de azt gondolom, hogy miután az erős baptista háttérből világsztárrá nőtt, a két szocializációs hatást nem tudta egyeztetni, és ez okozta a vesztét. Õ annyira leépült már, hogy egy gyógyszer mellékhatása is elvitte.

Hogyan alakult az elmúlt években a romániai drogmegelőzési stratégia, hol tartunk ma?

Az első felmérést 1995-ben készítették el az országban, akkor azt az eredményt kapták, hogy a 14 és 23 év közötti fiatalok 2,9 százaléka próbált ki kábítószert. Az állam az ezredfordulóig nem vállalt felelősséget, ami meg is látszott, mert időközben az alig 3 százalékról 12-re emelkedett az arány. Fontos, hogy én nem a drogbetegekről beszélek, hanem azokról, akik alkalomszerűen használnak szert – a rendszeres használókról keveset is tudhatunk, a hivatalosan segítséget igénylőket ugyanis nem tartják rendszeresen számon, mert ezeket az embereket a pszichiátriára rendelik, ott pedig a nyilvántartásból kimaradnak, hogy ne kerüljenek a rendőrség kezére. Az állam csak 2001-ben nyitotta meg a drogprevenciós intézményt, ennek köszönhetően 2006-ra a nyilvántartásokban 6-7 százalékra csökkent a kábítószereket kipróbálók aránya. Ezután felfüggesztették az intézmény jogi státusát, arra hivatkozva, hogy átalakítják a rendszert. A rendőrség egyik osztályává tették, nagy nyomásra pedig a tavalyi év során visszaállították a régi státusba, időközben pedig visszaestünk az ezredfordulóban mért arányokhoz. A romániai drogpolitikával szemben vannak fenntartásaim: nem emberek szintjén kezeli a kérdést, a szociális-pszichológiai-egészségügyi vonzatot véve figyelembe, hanem kriminalizál. Papíron persze mindent megtalálunk, amire szükség volna: prevenciót, terápiát, utógondozást, de meg kell vizsgálni, hogy mire adnak pénzt, és akkor kibújik a szög a zsákból.

Mennyire erős a civil szféra?

Egyre inkább az tapasztalható, hogy az egyházak, a civil szervezetek már-már egymás konkurenciáinak számítanak, szerencsére arra is hamar rájöttek, hogy szakmai képzettség nélkül nem működik a dolog. Kissé leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a Caritas zömében a prevenciót monopolizálja, a református egyházhoz közeli Bonus Pastor Alapítvány például a drogterápiában erős. Intézmények is különböző elképzelésekkel szállnak síkra, az egyik hálózat például azt tartja, hogy a drogfogyasztás egészségügyi kérdés, és egy tűcsere-programot indítottak be, a másik társaság arra esküszik, hogy a terápiás eszközök bőven elegendők a változáshoz. Mindkettőnek igaza van, azt gondolom, hogy amíg az embert nem tudjuk megfogni, hogy az utcáról beessen hozzánk, a szolgáltatásunkat kérni, addig nem tudunk segíteni rajta. Az, hogy egy drogos bár egy teáért, tiszta ruháért betér egy ilyen intézménybe, már jó jel, a tapasztalat is mutatja, hogy van esély az egészséges életre. Az egyház a maga dogmáival együtt száll be: a legtöbb ember, aki a Félszigeten velünk dolgozik, egyházi háttérrel bír, ők pedig ellenzik az óvszerek osztogatását is, így minden évben le kell szögeznünk, hogy a különböző értékrendek szerint osztjuk el a feladatokat.

Létezik bármilyen kapcsolat a dealerek és a drogprevencióval foglalkozó szervezetek között?

Egy példát tudok felhozni, amit személyesen tapasztaltam meg, és amiből kikövetkeztethettem, hogy talán többet tudnak a fogyasztói magatartásról, mint mi. Néhány évvel ezelőtt, Tusványoson tartottunk egy kerekasztal-beszélgetést a kábítószerekről, a hallgatóság közül pedig kitűnt egy ember, aki folyamatosan kérdezett, adott esetben pedig pontosan hivatkozott a törvény szövegére. Naivan örvendtem annak, hogy egy ilyen jól tájékozott hallgatóval találkozom, az esemény után meg is kérdeztem a többieket, hogy kihez volt szerencsém – akkor mondták, hogy egy drogdealerhez.

Milyen külföldi példák vannak a prevencióra?

Az amerikai elképzelés mostanáig az volt, hogy a prevenció során az egyént kell megváltoztatni – ez egy individualista társadalomban többé-kevésbé működött is, a modellt azonban nem tudták áthozni a délkelet-európai társadalmakba. Időközben az amerikai doktrína is inkább a közösségre kezdte fektetni a hangsúlyt, miszerint ha az iskola, a kórház, az egyház üzenete egyértelműen meghatározza, hogy az adott közösségben mit szabad és mit nem, akkor azzal jó eredményeket lehet elérni. Mi ezt korábban is tudtuk, így mondhatni, hogy az amerikaiak egy olyan dolgot fedeztek fel, ami számunkra régóta evidens volt. Európában az angolok és a spanyolok küzdenek óriási problémákkal. Spanyolországban úgynevezett fogyasztói szobákat állítottak fel, ahol a kábítószeresek tiszta, rendezett körülmények között lehetnek, az utcán ugyanis az alvilág miatt veszélyes az életük. Eközben persze egy felépülési stratégiát próbálnak kidolgozni, azzal az üzenettel, hogy van jobb is. A hollandoké is érdekes drogpolitika, ők azon vannak, hogy megtartsák az egyensúlyt, és szabályozzák a drogturizmust. Mára csak holland állampolgár, klubtagsági kártyával térhet be azokba a coffee shopokba, ahol kábítószereznek, és az is meg van szabva, hogy hány alkalommal használhat szert. A holland társadalom megunta a vandalizmust, az erőszakot s a feketekereskedelmet: a drogkultúrájuk fejlett, és ezen belül akarnak rendet tenni. El kell mondani azt is, hogy Románia – a térséggel együtt – Európában az alacsony mértékben érintett országok közé tartozik, ez azonban annak is betudható, hogy a gazdasági helyzetünk rossz: az is mérhető, hogy az olcsó, gyorsan ható, erős szereket kedveljük, a kokain és heroin a fővárosban és a tengerpart környékén gyakoribb.

Hogyan látja, megvalósul Huxley utópiája, a mindennapok részévé válik a kábítószer?

Erre természetesen nehéz válaszolni, annyit mondhatok biztosan, hogy a szintetikus szerek kereskedelmével nehezen tudjuk tartani a lépést. Egyrészt azt gondolom, hogy a jövő a szintetikus szereké, másrészt ha a közösségi életben nem tapasztalhatunk jelentős változásokat a közeljövőben, akkor fogyasztásnövekedésre számíthatunk. Románia egy átalakuló társadalom, emiatt pedig a szociális közösségek még jobban szét vannak verve, mint egy nyugati társadalomban, ahol legalább megtanulták ezt a „muszáj-szolidaritást”, legalábbis van egy működő rendszerük. Nálunk a közösségeket úgy tettük tönkre, hogy maradt a bizonytalanság, ezek nélkül pedig csak tovább terjedhet a jelenség.