Különleges „magköltészet”

Boda Edit Apokrif töredék című verseskötetét mutatták be a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. Az új verseskönyvre kiváló formaérzék, tömörség, sűrítettség filozófiai témavezetés jellemző. Mitológiai motívumok, bibliai szereplők, test és lélek, magasság és mélység találkoznak egymással. Varga Melinda írása az Erdélyi Riport 2012/9. számából.

Magköltészet – fogalmazott találóan Szőcs Katalin, Boda Edit legújabb, Apokrif töredék (Mentor Kiadó, 2011, Marosvásárhely) címet viselő verseskönyve kapcsán a könyv kolozsvári bemutatóján. A kötetet szerkesztő hölgy rátapintott a lényegre. Ha egyetlen szóval kellene összefoglalnom ezeket a verseket, én sem találnék rá alkalmasabb kifejezést, mint a magköltészetet. És nem csak azért, mert a költő gyakran használja motívumként a magot, utalva ezáltal a születésre, a csírára, valaminek a meleg, biztonságot adó bölcsőjére, a védettségre, a burokra, hanem a költemények tömörsége, sűrítettsége, jó értelemben vett szikársága is összefoglalható a fent említett fogalom segítségével. A könyv második, József a Jákobé című darabjában máris összetalálkozhatunk a magmotívummal: „Leviathán-bélben úszom a halállal, / virágzó kökörcsin darabja a számban. / Síró ajtófélfa, síró nagygerenda. / Cseresznyemagokkal vagyok betakarva.” De ha továbblapozunk, a Lélekmadár rikoltott című versben újból felbukkan: „Magemésztő földben/forgolódik a Nap, / álmodja az eget, / holdat, csillagokat” – itt már mélyebb jelentéshordozóként használja az alkotó, a születést, a világmindenség keletkezését fejezvén ki általa.

A kötet verseinek tömörsége nem akadályozza meg, sőt inkább segíti abban a költőt, hogy tematikailag igencsak súlyos, mélyfilozófiai vizeken evezzen. A transzcendens témák, a metafizikai érzékenység szintén meghatározó jegyei lírájának. A Nemezhold alatt, hűségem megtörik, Jelenések, A folyónál, A teremtmény emlékére, Boldog az, Helyére kerül vagy a címadó vers, az Apokrif töredék győzik meg leginkább erről az olvasót.

A versképek nagyon vizuálisak, szinte le tudunk rajzolni egy-egy metaforát, mint az előbb említet Apokrif töredéket is: „Elvétetik a szó: / mi kicsit keserűbb a cukornál, / hanyatt fekszik és meztelen, / szemérme cifra oltár”; vagy hasonlóan nagyon éles kép még a Körforgás első sora: „Napisten teája barna kéregtálban.”

A misztikum, az intuíciók, a sejtelmesség, a titok ugyancsak ráillenek a verseskötetre. Olykor az az érzésünk, hogy a szerző bibliai, mitológiai szereplők által időtlen utazásra, kalandra hív bennünket. Megidézi a világmindenséget. Eurüdiké, Orpheusz, József, Jákob, Ráhel, Isten foglal helyet mellettünk, keresztény és antik világ találkozik egymással, kap pillanatokra profán mázat, hogy aztán újból visszakerüljön minden a maga helyére.

A népköltészet archaikus elemei, a sámánénekre emlékeztető ritmusvilág is színesíti ezt a lírát. Egy-egy költemény énekelt versként is megállná a helyét: az Égi tutaj – Két zsoltár és egy varázsének az anyanyelvről című, három zsoltárból álló költeményben bukkanhatunk rá ezekre a jegyekre, de a Ráolvasásban is találkozunk ezzel a különös, egyedi, átütő jellemvonással.

A poétát „a forma nem, a tartalom sem, / csak tűnő bőrön át a vér – / ez érdekel, nem a gyógyult seb, / a sír fölött a buja fű” foglalkoztatja, ami arra enged következtetni, hogy itt személyes hangot, alanyi költészetet olvashatunk. Törékeny, finom, részletekre figyelő líra, súlyos tartalommal és mesteri formaérzékkel. Ez a szerző harmadik verseskönyve a Kamuflázs (Polis Könyvkiadó Kolozsvár, 2004) és a Dal születése (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008) után. Azt szokták mondani szakmai körökben, hogy a harmadik verseskönyv vízválasztó jellegű, ez dönti el, hogy sikerült-e költővé válnia a versfaragónak. Boda Edit, úgy gondolom, az Apokrif töredékkel átlépett ezen a bizonyos bűvös költői vízválasztó vonalon.