Egy múzeum regényes históriája

Három esztendeje Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója megkönnyebbüléssel nyilatkozta a sajtónak: „Miután a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség peres úton a Barokk Palota használati jogát is visszanyerte, a legsürgősebb feladattá vált számunkra, hogy az illetékeseket meggyőzzük arról, minden szempontból megfelelő székhelyet biztosítsanak a múzeum számára.” A tényállásnak Szilágyi Aladár járt utána.

„A nehéz feladat a megfelelő pillanatban oldódott meg – mondta az igazgató 2009-ben. – Mona Muscã művelődésügyi miniszter, Virgil Niculescu államtitkár és Teodor Atanasiu védelmi miniszter – a parlament, főleg Cornel Popa Bihar megyei képviselő erőteljes fellépésének köszönhetően – segítettek abban, hogy a volt helyőrségi kaszárnyát kapjuk meg.”
Újságírói kérdésre válaszolva Chiriac kijelentette: „A felújítási, korszerűsítési, átalakítási munkálatok másfél év múlva befejeződhetnek. Reményeink szerint a patrimóniumunkat képező gyűjtemények több mint 400 ezer darabját fél esztendő alatt átköltöztethetjük az átalakított helyőrségi épületbe. Kétszer akkora terület áll ott a rendelkezésünkre, mint a Barokk Palotában, 2011 nyarán már fogadhatjuk a látogatókat.”

Az együttélés bonyodalmai A Püspöki Palota timpanonjáról 2011 novemberében lekerült a „Muzeu” felirat, helyére az építtető Patachich Ádám püspök (1759–1776) címerét tették fel. Nem a „Vatikáni Állam” címerét – ahogy egyes lapok felületesen írták –, hanem annak az eredeti főpásztori címernek a mását, amelyet a múzeum beköltözése előtt vésővel-kalapáccsal vertek le a főbejárat felől. A csere szimbolikus gesztusként is jelzi, ki itt a „gazda”.
Aurel Chiriac az éléskamrányi irodájában fogad. Még mindig a régi székhelyen, pedig három esztendeje még úgy tűnt, minden „sínre került”: megvan az épület, megvan a cég, amely elvégzi a felújítási, átalakítási munkálatokat, megkaptak minden engedélyt, a pénz nagyobb része is összejött, az ígéret is a további finanszírozásra, s ami legalább annyira fontos: úgy nézett ki, hogy a helyi konszenzus, a politikai akarat is megvan a nagy beruházás megvalósítására. Eleinte ment is minden, mint a karikacsapás, már 90 százalékban befejeződött az új székhely átalakítása, mikor a kivitelező cég, a Selina – nem ok nélkül – 2010 nyarán leállította a munkát.
A Körösvidéki Múzeum – kénytelen-kelletlen – még mindig a Püspöki Palotában, annak bal szárnyában fungál, a kohabitáció még mindig fennáll. Mi több: előfordul, hogy a „szomszédok” együtt tartanak kulturális rendezvényeket, kiállításokat. A püspökség kezdeményezte alkalmakat a múzeum is felvállalja, és fordítva is fennáll az együttműködés. „Feledve lőn”, hogy a jogos tulajdonos visszaszolgáltatási igényeinek bejelentése nyomán, az évekig tartó pereskedés során az ingatlant használó intézmény mindent elkövetett azért, hogy… maradhasson. Jelentős fordulat volt, hogy még pereskedés közben a megye prefektusi hivatala az RMDSZ közvetítésével 2003 júniusában megegyezett a püspökséggel, hogy a múzeum átenged bizonyos épületrészeket az egyháznak. A palota tulajdonjoga nem képezhette vita tárgyát, hiszen azt a katolikus egyház a kommunista érában sem veszítette el. Miután az 1963-ban kikényszerített, a román állam „örökös használati jogát szentesítő” ajándékozási szerződést 2004-ben semmisnek nyilvánította a Legfelsőbb Bíróság is, a püspökség folytathatta a 2003-ban elkezdett visszaköltözést. Előbb a palota melléklépcsőházát, a kápolnát és az északi szárny néhány termét vehették birtokba, majd újabb és újabb helyiségeket adtak át az egyháznak. A visszaszolgáltatás ellenében a püspökség vállalta, hogy míg a múzeum új székhelyre költözik – de legtöbb öt évig – nem költözteti ki az intézményt a Püspöki Palotából. Persze, ezzel egyidejűleg a múzeum tere egyre zsugorodott.
„A gondjaink egyre gyarapodtak – idézi Aurel Chiriac a közelmúlt történéseit –, hiszen mielőtt a püspökség lépett volna valamit, fel kellett szabadítanunk az éppen szóban forgó termeket. Egyik fő tevékenységünkké a hurcolkodás vált. Zsugorodtak a kiállítási felületeink, egyre több anyagot csupán raktározni tudunk, jószerével a túlélésre szorítkozunk. A bérleti díj is nőtt, egyre halaszthatatlanabbá vált a költözés. Ha valamikor valaki rászánja magát, hogy megírja a Körösvidéki Múzeum krónikáját, annak létrejötte, működtetése, gyűjteményeinek gyarapodása mellett, vaskos kötetet tölthet meg az önhibánkon kívüli huzavona históriájával.”

Kis múzeumtörténeti kitérő A helyzet ismeretében osztom az igazgató véleményét, de mielőtt felvázolnám olvasóink számára az utóbbi esztendők olykor tragikomikus fordulatait, nem állom meg, hogy néhány sorban ne említsem az intézményi előzményeket, mindazt, amivel éppen ez a történészeket foglalkoztató institúció adósa maradt a jelenkornak. Hogy egyebet ne említsek, „vaskos” kötetet lehetne írni az intézménnyé alakulás előtti, máig feldolgozatlan hőskorról: a civil kezdeményezések, az önszerveződés szép dualizmus kori példájáról, a Bihar Vármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet hét évtizedes munkájáról. Nem utolsósorban az Egylet által közakadozásból emelt és az impériumváltásig, illetve azt követően az államosításig általa működtetett első múzeumépület történetéről. A váradi historiográfia nagy adóssága ez. A monografikus feldolgozás hiányában csak vázlatosan ismeretes, hogy az Egylet, több mint hetvenéves tevékenysége során, hogyan hozta létre a közgyűjtemények alapjait, későbbi jogutóda, a Körösvidéki Múzeum törzsgyűjteményét. Napjainkig várat magára a számos viszontagságot megért levéltári anyag feldolgozása is. Nem mentség a múzeum számára, hogy azóta többszörösére növelték-gazdagították az intézmény patrimóniumát, a jelenlegi áldatlan állapot sem adhat felmentést számukra.

Fordulat fordulat hátán Egy „Selina-kor” előtti fordulat, 2008. augusztus 29.: „A nagyváradi Körösvidéki Múzeum valószínűleg nem fog a váradi helyőrség kiürített kaszárnyaépületébe költözni – közölte ma újságírókkal Radu Þîrle, a Bihar megyei tanács elnöke, ugyanis legújabb elképzelései szerint a megyei tanács és alárendelt intézményei költöznek majd oda. Þîrle úgy gondolja, a kulturális minisztérium által kiutalt 18 millió lejt a múzeumnak érdemesebb lenne új székhely építésébe fektetnie, erre a célra a Nagyváradi Egyetemmel szemben nézett ki egy 14 hektáros területet. Az új múzeumot nemzetközi pályázattal építtetnék. Az építés rövidebb ideig tartana, mint a kaszárnyaépületek teljes felújítása, amely a tervek szerint két évet venne igénybe.”
2008. december 24-i sajtóhír: „Újratárgyaltatja a nagyváradi Körösvidéki Múzeum új székhelyének, az egykori Királyi Hadapródiskolának a felújítási szerződését Radu Þîrle Bihar megyei tanácselnök. Több okból mégis a Hadapródiskola lehet a Körösvidéki Múzeum új székhelye, ám ennek felújítási feltételeit újratárgyalnák a kivitelező céggel – közölte évzáró sajtótájékoztatóján Radu Þîrle, a Bihar Megyei Tanács elnöke. Þîrle nem volt hajlandó aláírni a kivitelezési szerződést, mivel sokallta az épület felújításának 18 millió eurós költségét.”
Ha minden fordulatot csak címszavakban sorolnék fel, az sem férne el jelen írásom kereteiben. A bonyodalmakat fokozta, hogy a munkálatokba először beszálló cég, a CIAC Rt. vállalta a tetőzet kicserélését, hiszen az volt a legsürgősebb teendő az egy évtizede lakatlan épület felújításakor. Amikor a belső és külső munkálatokat felvállaló Selina cég emberei munkához láttak, kiderült, hogy a tetőcserélő cég rossz minőségű cserepeket használt, a teljes tetőzetet ki kell cserélni. (Egyébként a silány cserép másutt is gondokat okozott a megyében, ráadásul egy már felújított épület esetében nehezebb megoldani a teljes cserét, speciális darura lesz szükség, illetve fennáll a veszélye annak, hogy sérülést okoznak a felújított falrészeken.)
Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Radu Þîrle képtelen szót érteni a Selina céggel. Pénzügyi gondok is akadtak, megoldatlan volt a menet közben felbukkanó többletmunkák finanszírozása, a megye ideiglenesen fizetésképtelenné vált, lejártak a szerződések, emelkedett a Barokk Palota bérleti díja stb. stb. Egymásra mutogatás, pereskedés, kivizsgálás kivizsgálás után, még bűnvádi eljárással való fenyegetőzés is „belefért” a megyei tanácselnök tarsolyába. Ígéretét be is tartotta: az ügyészségen és a rendőrségen is feljelentést tett a Selina Rt. ellen. A múzeum igazgatóját is felelősségre vonta. Volt olyan időszak, amikor negyedévente születtek egymásnak ellentmondó döntések, az újságíró kollégák is csak kapkodták a fejüket: jószerével nem volt olyan megyei tanácsülés, amelyiken ne került volna napirendre a múzeum ügye. „A legnagyobb hibám az volt, hogy nem bontottam fel a szerződést a Selinával” – válaszolta ingerülten Þîrle egy újságírói kérdésre.
Frissebb fejlemény, 2012. május 16.: „Végre elköltözhet a Püspöki Palotából a Körösvidéki Múzeum. Kikerülhet a patthelyzetből a múzeum új székhelyének ügye, miután a tisztségéből leváltott megyei önkormányzati elnök, Radu Þîrle helyett utóda, Dumitru Voloºeniuc tárgyalt a kivitelezőkkel.” A nagy gubanc pártpolitikai kérdéssé „nemesedett”, része lett a helyhatósági választási kampánynak. (Érdekesség: a megyei elnök, akinek hivatali idejét sorozatos konfliktusok jellemezték, mandátumát liberális színekben nyerte el, de köztudottan a pünkösdista szavazatokkal nyert 2008-ban, s az idei önkormányzati választás előtt néhány hónappal állt át az akkor kormányzó PD-L-be, miközben az általa támadott Selina cégcsoport inkább az új kabinettel ápol jobb kapcsolatokat, igazgatójuk Victor Ponta legutóbbi nagyváradi vizitje alkalmával is ott legyeskedett a miniszterelnök közelében, amint megtekintette az épülő körgyűrűt.)
Egy hét elmúltával következett egy pikáns mozzanat, szerencsére, nem hozott újabb fordulatot: Ilie Bolojan, Nagyvárad liberális polgármestere újra felvetett egy mások által már azelőtt kiötlött „megoldást”: „Meglátásom szerint a laktanya 15 ezer négyzetmétere túl sok volna a Körösvidéki Múzeum számára. Szerintem a várba kellene költöztetni a múzeumot!” A javaslat hallatán sokaknak – köztül Aurel Chiriacnak is – égnek állt a haja. Egyrészt a nagyváradi vár külső-belső restaurálásának befejezése még sokáig várat magára, másrészt az épületegyüttes felületileg sem, funkcionálisan sem felel meg az elképzelésnek. Amikor felidézem a választások előtti közjátékot, az igazgató kissé elhúzza a száját, de igyekszik mentséget találni a városvezető számára: „A polgármester úr hirtelen megfogalmazott szóbeli javaslata szerencsénkre megmaradt az ötlet szintjén. Ilie Bolojan a helyzet ismeretének hiányában mondta, amit mondott, bár felkértük arra, hogy tekintse meg a barokk palotabeli tarthatatlan állapotokat és a helyőrségi épület alkalmasságát… Szerintem amióta az akadékoskodó Radu Þîrle helyett Cornel Popát választották meg a megyei tanács elnökének, minden akadály elhárult a munkálatok befejezése elől. A cég akár egy hónapon belül folytathatja a tatarozást. Bizakodó vagyok, hiszen épp Cornel Popa volt az, aki Bihar megyei parlamenti képviselőként meglobbizta számunkra a kaszárnyát.”

Az a bizonyos kaszárnya Az igazgató elfoglaltságai miatt nem tud elkísérni bennünket, fotografáló kollégámmal kettesben kerülgetjük a város talán legimpozánsabb épületét. A parknyi udvart még őrtornyok, törmelékhalmok, leszerelt bádogkupolák éktelenítik, de a fák lombjai mögül előtetszik a régi váradiak által Hadapródiskolaként ismert négyszintes palota. Közbeszéd tárgya, hogy annak idején, amikor elkezdték a belső felújítást, a falakon nagyméretű levakart freskók nyomaira bukkant a kivitelező.
A millennium után, 1898-ban Magyarország területén két honvéd hadapródiskola jött létre: Pécsett csak gyalogsági, Nagyváradon lovassági hadapródokat is képeztek. Az intézmények épületei páratlan gyorsasággal, egy év alatt készültek el, a késői historizmus mestere, Alpár Ignác tervei alapján. Tágas, a kor modern képzési kihívásainak mindenben megfelelő, jól felszerelt, esztétikailag is figyelemre méltó (eklektikus) iskolaépületek születtek. A bécsi döntés után a Gábor Áron nevét viselő tüzérségi hadapródiskola működött benne, a legendás ágyúöntő szobrával az udvarán. Nagyvarjasi Oláh Sándor alkotása csodával határos módon megmaradt, 1971-ben Kézdivásárhely főterén állították fel újra.
Aurel Chiriac és munkatársai az átmenetiség állapotában sem tétlenkedtek, a székház minden helyiségét, minden négyzetméterét megtervezték. 2012. május 14-én, a Múzeumi Napok keretében mutatták be a közönségnek virtuális képek segítségével, hogy melyik szintre mi kerül. Amikor elbúcsúzunk, bizakodva mondja az igazgató: „Felkértünk egy erre szakosodott céget, számítsa ki, mennyibe kerülhet a múzeum költöztetése. Õk 700 ezer euróra becsülték, de remélem, közbeszerzési pályáztatás útján sokkal kevesebbet kell költenünk. Ha a múzeum épülete teljes mértékben elkészül, a szomszédos könyvtárral és az egyetemmel együtt valóságos kulturális campust alkotnak majd.”
Egyébként a lapunknak nyilatkozó illetékesek egyöntetűen azt mondták, minden érdekelt fél azon van, hogy a munkálatokat heteken belül újrakezdjék, s mielőbb átadják az épületet a múzeumnak.

Fotók: D. Mészáros Elek