A védtelenség fokozatai

Figyelmet érdemlő tanulsága a szeptember elsejei demonstrációnak, hogy – leszámítva néhány trianonozó s zászlórúdjait lánccal, vasrúddal kombináló ifjút – hangnemében, üzeneteiben mennyire visszafogott, mondhatni elegáns, európai volt, ha nem lenne már annyira elcsépelt ez a jelző. Valami radikálisabb, szenzációsabb történésre számítottak magyar drukkerek és román ellendrukkerek egyaránt.
Ha a történteket végtelenül leegyszerűsítjük, akkor azt is mondhatnánk: két ingatlanügy kötötte le a figyelmét a napokban a tágabb és szűkebb erdélyi magyar közvéleménynek. Hasonló és eltérő tanulságokkal.
A sepsiszentgyörgyi iskola ügye vált szélesebb körben ismertté, egyfelől mint hívószavak, az iskola és egyház problematikája önmagában biztosítéka a széles körű mediatizáltságnak, s garancia arra, hogy a politikai és egyházi vezetők figyelemmel követik a fejleményeket, szerepet vállalnak, sőt, ha szóhoz juthatnak nagy tömeg előtt, akár egymás jelenlétét is képesek rövid ideig egy színpadon elviselni.
Azt is mondhatnám, hogy a Mikó-ügy hálás téma, hiszen a vitatott tulajdonjogú épülettel kapcsolatban normális körülmények között – egy uniós tagállamban, ahogy mondani szoktuk – nem születhet olyan jogerős ítélet, ami rács mögé küldi a restitúciós bizottság tagjait, s az állam kezébe adja azt, ami nem az államé. S ha mégis születik, akkor a nemzetközi jogorvoslat eredményességére már nagyobb összegben mernék fogadást kötni. Hogy az európai közvélemény figyelmét mennyire kötné le az eset, abban már nem vagyok annyira biztos, a baltás azeri gyilkos megdicsőítése mellett egy ilyen tulajdonjogi vita aligha vált ki annyi indulatot a semleges felekben.
Figyelmet érdemlő tanulsága egyébként a szeptember elsejei demonstrációnak, hogy – leszámítva néhány trianonozó s zászlórúdjait lánccal, vasrúddal kombináló ifjút – hangnemében, üzeneteiben mennyire visszafogott, mondhatni elegáns, európai volt, ha nem lenne már annyira elcsépelt ez a jelző. Valami radikálisabb, szenzációsabb történésre számítottak magyar drukkerek és román ellendrukkerek egyaránt, illetve arra, hogy a közönséget érzékelhetően megosztja majd a felszólalók közötti politikai távolság. S láss csodát, a publikum nem hurrogta ki egymás kedvenceit.
A másik ügy mellett, azt hiszem, jó esetben háromszáz tüntetőt sem lenne könnyű kiállítani, nemhogy harmincezret. Legyünk őszinték, az erdélyi magyar közvélemény nem dőlne a kardjába a hírre, hogy a Látó folyóirat soha többé nem jelenhet meg, s a tanácselnök bezáratná KAF barátunkat és kollégáit a megyeháza pincéjébe a román literátorok mellé. Akik redakcióját ugyancsak profitorientáltabb célra lehetne használni, mintsem pipázgatva holmi szonetteket szerkeszteni a lapba. Igen, a kortárs kultúra, az irodalom ma védtelenebb, a félművelt önkormányzati, kormányzati vezetők kénye-kedvének kiszolgáltatott, s nem csak a románoké. Ugyanúgy a színház is, a képzőművészet, s talán a civil szféra is, lásd például a váradi önkormányzatot, ahol a civilekkel szemben a kóbor ebek elaltatását látják kétharmados többséggel üdvözítő megoldásnak az ivartalanítás, menhelyen tartás helyett. Ne legyenek kétségeink, a kóbor kutyáknál nem sokkal jobb egy irodalmi folyóirat helyzete, ugyanúgy kutyába sem veszik, legfeljebb a művészeket, írókat még nem akarják elaltatni a helyhatóságok urai. Maximum a figyelmüket.