Mi lesz veled, román kultúrdiplomácia?

Párhuzamos világok, pontosabban párhuzamos káoszok alakultak ki a magyar és a román kulturális diplomáciában az utóbbi időszakban: a (nem is olyan nagyon) különböző politikai válságok hasonló módon csapódnak le a Román Kulturális Intézetben (ICR), illetve a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben. Parászka Boróka összefoglalója.

Bukarestben a napokban búcsúzott, politikai okokra hivatkozva, az ICR vezetője, Horia Roman Patapievici, míg a Magyar Kulturális Intézet a román fővárosban fél éven át volt igazgató nélkül. A frissen kinevezett intézményvezető, Kósa András László szeptemberben veszi át hivatalát, noha előde, Bretter E. Zoltán már tavaly decemberben távozott. Több mint féléves pályáztatás, egyeztetés előzte meg a kinevezést Magyarországon. Romániában hetek kellettek ahhoz, hogy a kulturális szféra zajos politikai pásttá váljon: a kormányválság a kultúrdiplomáciát sem kímélte.
A Magyar Intézet átalakítása körül nagyon sok a nyitott (stratégiai természetű, valamint az egész intézményrendszer működtetését, finanszírozását illető) kérdés, de a most válságát élő ICR eddigi működése sok szempontból példaként szerepel a magyarok számára. Mi az, ami átvehető ebből a rendszerből, és melyek azok a hibák, amelyek elkerülhetők? Elrettentő-e vagy példaértékű a román minta?

Hírvivők és tűzoltók A válasz valószínűleg is-is: méltányos sikerek és méltatlan viták, kudarcok egyaránt az ICR számlájára írhatók. A román kultúra nagykövetei az utóbbi években nagyon messzire elértek: a kortárs román film, színház és könyvkiadás nemzetközi sikere nagyban magyarázható azzal (a meglévő szakmai értékeken túl), hogy tudatos, jól átgondolt, diplomáciailag támogatott lobbi állt mögötte. Míg a „főállású” román országimázs-építés számtalan vitát szült, politikailag és szakmailag egyaránt súlyosan kifogásolták, addig „mellékállásban” a kultúra nagyon kedvező képet alakított ki az országról, ott is, ahol egyébként jelentős volt a feszültség a román bevándorlók, vendégmunkások miatt: Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban vagy Portugáliában. Hírvivők és tűzoltók egyaránt voltak az ICR munkatársai, nem utolsósorban összefogták, számon tartották, ha kellett, mozgósították a – szavazóbázisként is jelentős – román diaszpórát.

Értették a trendeket A Patapievici-éra egyik jellemzője, hogy a korábban féltve őrzött román nemzeti panteont, ha nem is mellőzte, de kiemelte a kulturális diplomácia feladatai közül. Többé már nem az volt a kérdés és a feladat, hogyan őrizhető meg a status quo, hogyan jeleníthető meg a kortalan és változásra képtelen, örökhagyásra örökül kapott nacionalista nemzeti identitás. Az került kivitelre, ami kortárs, és újszerűségénél fogva is érdekes, izgalmas. Ez nem kis feszültséget szült belföldön is: a hagyománytisztelet a román kultúrpolitika egyik sarokköve, azzal ilyen mértékben szakítani még nem nagyon volt bátorsága senkinek. A román kulturális intézetekben már nem a sokak által tisztelt, de keveseket érdeklő Eminescu-kötetekkel házaltak, hanem olyan alkotókkal és alkotásokkal, amelyek bármikor csatlakoztathatók voltak a nemzetközi kulturális áramlatokba. Értették, és sok esetben irányították a trendeket. Átlátták a fesztiválpiacokat, az évadnaptárakat: gyakorlatilag mindenhol jelen voltak, ahol jelen kellett lenni. A másik újítása ennek a korszaknak, hogy kiszélesítették, megerősítették a román fordítói hálózatot: ösztöndíjrendszerekkel, csereprogramokkal, kiadói együttműködésekkel érték el azt, hogy a kortárs román kultúra azonnal elérhető legyen több nyelven is. Több száz kortárs kötet került így piacra néhány év alatt. A fordítói hálózat kiépítését egyébként a magyar kultúrpolitika is többször példaként említette, Kósa András László maga nyilatkozta: a cél a fentihez hasonlóan hatékony rendszer kiépítése. Az ICR jelen volt Európa és a világ legnagyobb városaiban, több nemzetközileg ismert és elismert szakembert futtatott azért, hogy a román kultúra minél nagyobb tért hódítson. Horia Roman Patapievici-et többen vádolták az elmúlt években elitizmussal, de tény, hogy irányítása alatt védjeggyé vált a román képzőművészet, filmművészet és színház egyaránt, keresetté a román kortárs irodalom. Hat év után most távozik az általa vezetett intézet éléről. Június 13-án ugyanis sürgősségi kormányrendelet született arról, hogy az ICR-t a szenátus felügyelete alá helyezik. Ezt a korábbi igazgató úgy értékelte, hogy a kulturális intézet a „nemzeti propaganda’” eszközévé válik, semmiképpen sem működhet minőségi és szervezeti szempontból úgy, ahogyan a British Council, a Francia Intézet vagy a Goethe Intézet működik.

Félelem a nyomásgyakorlástól Az elmúlt években az volt a stratégiai cél, hogy a nemzetközi kereslet döntsön a hazai kínálatról, ne itthon dőljön el, mi az, amit meg akarunk mutatni magunkból, hanem a külföldi megrendelők választhassák ki, mi az, amit ők kivitelre alkalmasnak tartanak. Az ICR – bár jó néhány alkotó mellett elkötelezte magát, több nevet is vállaltan futtatott – törekedett arra, hogy közvetítsen a hazai kulturális szféra és a külföldi szcéna között. Egyfajta adatbázisként, hálózatként kötötte össze a külföldi és belföldi rendszereket.
A Román Kulturális Intézet felügyeletének módosítását azzal indokolta a román törvényhozás, hogy így átláthatóbbá válik az intézmény gazdálkodása, követhetőbbek lesznek a szakmai programok. A szenátusi felügyeletet előíró rendelet ellen több ismert közéleti, kulturális személyiség nyílt levélben tiltakozott. Nagyon sokan a közvetlen politikai nyomásgyakorlástól tartottak, vagy attól, hogy a politikai klientúraépítés rátelepül a kultúrára. Gheorghe Iancu ombudsman beadvánnyal fordult az alkotmánybírósághoz, de a testület a kifogások ellenére jogszerűnek találta a döntést: ez után döntött úgy Patapievici, hogy távozik hivatalából.
Korábban az ICR „elnöki patronátus” mellett, a külügyminisztérium koordinációjával működött. Ezért is állították a volt igazgató kritikusai azt: tulajdonképpen nem más, mint Traian Bãsescu külföldi kulturális nagykövete, az általa vezetett intézmény pedig amolyan elnöki imázsközpont, és semmiképpen sem szolgálja az egész ország érdekeit. Lemondása után a kormányhoz közeli sajtó sorozatban közölt olyan anyagokat, amelyek azt bizonyítják: Patapievici lekötelezettje volt a PD-L-kormánynak, és valójában ekkor működött propagandaosztályként az ICR. Ioan Sânu a Cotidianul szerzőjeként nem kevesebbet állít, mint hogy a Román Kulturális Intézet tulajdonképpen a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) fedőszerve, Patapievici pedig „szervilis szolgája” a PD-L-nek.

Félmillió lej mínuszban Tény, hogy szolgálati ideje alatt a volt igazgató folyamatosan közölt politikai tárgyú cikkeket is, állásfoglalása, hovatartozása nem volt kérdéses, nem kívánt a „független kultúrdiplomata” szerepében megjelenni. Az ICR eddigi működése ezzel együtt azért lehetett sikeres, mert a nyilvánvaló politikai érdekek mellett valóban volt mögötte egy koherens, fenntartható és éveken át következetesen képviselt kulturális stratégia, és nagyvonalú költségvetési támogatás is. Erre az évre 43 millió lejt irányoztak elő, a pénzügyminisztérium július végi átiratában ezt az összeget egyharmadával csökkentette: 14,5 millió lejt elvontak az ICR-től. Elvileg 28 millió lejből gazdálkodhatott volna a kulturális intézet az év végéig, csakhogy az első félévben már elköltött 28 millió 500 ezer lejt, úgyhogy a nagy hírű hálózat további működése nincs biztosítva: jelenleg 500 ezer lej mínuszban van. A megvonásnak nyilván lesznek nemzetközi következményei: a kulturális intézet sok olyan külföldi projektben vesz részt, amely hosszú távú kötelezettségvállalással jár.
Ki dönt a hogyan továbbról? Mi lesz a megkezdett programokkal? Ki vállalja a felelősséget a lemondott, félbehagyott projektekért? Ki kezd újakat? Ki lehet az új kultúrstratéga? Ki koordináljon?
Az ICR „állam volt az államban”, az elnöki patronátus a szaktárcáktól való jelentős függetlenséget teremtett, a külügyminisztérium diplomáciai hálózata viszont szabadságot és tág mozgásteret jelentett. Mára a Román Kulturális Intézet nemzetközi tekintélye megkérdőjelezhetetlen. A New York Times június 26-án terjedelmes írást közölt az intézet körül kialakult vitáról, az ICR-t a nemzetközi kulturális élet „meghatározó erejének” nevezve. Az írás kitér arra, hogy az intézet olyan fontos pártfogóinak, mint például a Lincoln Center, a támogatásai kerülhetnek veszélybe. Több neves kulturális intézmény, mint például a Museum of Modern Art, a Film Forum, a Melville House kiadó, levélben fordult Victor Pontához, hogy kifejezze aggodalmát az ICR sorsa miatt. A New York Times Cristian Mungiu filmrendezőt, a cannes-i filmfesztivál nyertes filmjének, a 4 hónap, 3 hét, 2 napnak a rendezőjét idézte: szerinte a fent említett sürgősségi kormányrendelet „durva beavatkozás a kulturális életbe”. A lapnak nyilatkozva Patapievici azt állította, az új kormányzat azt várta tőle, hogy biztosítsa a diaszpórában élők szavazatát, és azért kellett távoznia, azért érték megszorítások az intézetet, mert nem volt hajlandó együttműködni.
Bár a nyomásgyakorlás ténye nehezen cáfolható, az igazság az, hogy Patapievici-nek eddig egyetlen kormányzati szervvel sem kellett szakmai (kulturális) téren együttműködnie. A külföldi kulturális stratégiát nem kellett összhangba hoznia a belföldi kulturális stratégiával, a külügy részvétele az ICR működésében pedig nehezen követhető. A román kulturális piac évek óta „külföldre termelt”, sokkal többet exportált, mint importált, és bizonyos értelemben a román kultúra kívülről többnek és jobban látszott, mint belülről. Ez az aránytalanság sok feszültséget szült, és hosszú távon az egész rendszer hitelét veszélyeztette. Patapievici széke azért is ingott meg, mert külföldi beágyazottsága, ismertsége nagyobb volt, mint a belföldi.

Van-e erdélyi stratégia? Az a dilemma, hogy a kultúrdiplomácia kinek a felügyelete alá tartozzon, nem romániai specifikum. Hasonló nézeteltérések vannak Magyarországon is, ahol a Magyar Intézeteket szintén a külügyminisztérium koordinálja. L. Simon László a Marosvásárhelyi Rádiónak adott nyilatkozatában megerősítette: az általa vezetett kulturális államtitkárság célja, hogy minél nagyobb beleszólást kapjon az intézményháló működtetésébe. Hogy megtörténik-e a váltás, a kultúrdiplomáciában mire kerül a nagyobb hangsúly, a kultúrára, vagy a diplomáciára, azt egyelőre nem tudni. Mint ahogy azt sem látni, hogy körvonalazódik-e – a románhoz hasonlóan perspektivikus, nemzetközileg elismert, értékelt és piacképesnek tartott – magyar kulturális stratégia. A magyar kultúrdiplomácia ráadásul sokszoros áttételben kell hogy gondolkozzon, mert nemcsak a külföldi megjelenést kell biztosítania és a diaszpórát kell összefognia (hasonlóan az ICR-hez), hanem úgynevezett nemzetpolitikai célokat is kell szolgálnia, a magyar–magyar kulturális viszonyokban is rendet kell tennie, vagy ha úgy tetszik, előrelépést kell biztosítania. A Bukarestből távozó Bretter E. Zoltán elmondta, számára a legnagyobb gondot azt jelentette, hogy a magyar kormányzat a kulturális reprezentációt várta el az intézményvezetéstől, és nem a kortárs, élő kapcsolatok kialakítását, megerősítését szorgalmazta.
Az ICR sorsa vélhetően nem dőlt még el, annak ellenére, hogy az intézményvezető távozott hivatalából. A bukaresti Magyar Kulturális Intézet új fejezete szeptemberben kezdődik; nyitott kérdés, mit hoz a jövő. A jelek szerint kampányidőszakban a kultúrpolitikára is sokszoros teher nehezedik, a pártfüggetlen szakmai érdekképviselet alig kivitelezhető, a Patapievici-történet tanulsága, hogy a kulturális stratégiák több oldalról megerősíthetők, a művészeti, tudományos hálózatok pedig messzebbre érnek, mint az aktuálisan működő (vagy éppen működésképtelen) hatalmi gépezetek.

Erdélyi magyar szempontból az a kérdés, hogy román és magyar kormányok között, román és magyar kulturális intézetek között mi hol vagyunk. Van-e erdélyi magyar kulturális stratégia, és ha van, az hol csatlakozik a fenti rendszerekhez? Milyen mértékben van kiszolgáltatva a „rendszerhibáknak”, hogyan tudja használni a meglévő infrastruktúrát?
Az ICR-vel kapcsolatban ellentmondásosak az információk. Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójaként és az Alter-Native filmfesztivál vezetőjeként korábban azt nyilatkozta, hogy nagyon nehéz csatlakozni az intézmény programjaihoz, őt arra figyelmeztették az illetékesek, hogy az ICR a román, és nem a romániai magyar kultúrát képviseli. Varga Andrea Bukarestben élő történész Sorok között: 1956 visszhangja Romániában című kiállítását néhány éve azonban nagyvonalúan felkarolta Patapievici intézménye. Példa és ellenpélda is található arra, milyen mértékű az együttműködési készség és a felelősségvállalás. Nagyon valószínű, hogy mindeddig nem a stratégiákon, a jogszabályokban rögzített feltételeken, hanem a személyes ambíciókon és összeköttetéseken múlt, hogy mennyi jut az erdélyi magyar kultúrának. Ha – az utóbbi hetekben tapasztalható káosz után – struktúraváltásra, átrendezésre kerül sor a kulturális diplomáciákban, nem kellene a véletlenre bízni, hogy hol is a helyünk itthon és a nagyvilágban.