Dendermonde nagy napjai

2010. 10. 19. 08:53

Flamand vendégünk első, 2009 szeptemberében megejtett váradi látogatása alkalmával a szavunkat vette: jövő esztendei viszontvizitünket május végére, június elejére időzítjük, hogy részt vehessünk szülővárosa, Dendermonde legnagyobb szabású, tízévenként megtartott össznépi ünnepsége, a Ros Beiardommegang napján. Brüsszelben lakó Judit lányunk is, a párjának menendő Filipe is a tettek embere lévén, hazatértük másnapján meg is rendelték számunkra a nyolc hónap múlva felhasználandó repülőjegyet…

A belgák – különösképpen a flamandok – kedvelt ünneplő műfaja a valamilyen fesztivállal egybekötött körmenet. Egy ilyen processzió alkalmával, első brüsszeli forgolódásunk idején volt alkalmunk megismerkedhetni három tősgyökeres dendermondei férfiúval. A belga fővároshoz tartozó Etterbeek folklórfesztiválján vonult végig méltóságteljes tánclépésekben a három, négy méter magasságba tornyosuló óriásbábu: az Indián, a Mars és a Góliát. Akkor még nem sejtettük, hogy két esztendő elteltével ismét lesz szerencsénk találkozhatni ezekkel az urakkal.

 

Útközben, a Dender mentén. A főváros legkülső körgyűrűjéről leszakadva (három van belőle) térünk a Gentbe vezető autósztrádára. A szelíd dombok uralta, Bruegel vásznain megörökített Pajottenland érintésével, a híres lambic sörök hazája, Brüsszel éléskamrája peremén érkezünk utunk felének megtételével Aalst városába. A település a „mi” Dendermondénk örökös riválisa. Hajdanán a takácsok, a sörfőző céhek vetélkedtek egymással, az érdekellentétek akár fegyveres összecsapásokhoz is vezethettek, bár a Denderen felhajózó vikingek óta mindkét városnak bőven volt része harci eseményekben, sokszor cserélt gazdát, számos ostrom áldozata volt. Végül a versengés lokálpatrióta vetélkedéssé csillapodott, kulturális rendezvények, fesztiválok szintjére szelídült. Mint mesélik, gazdag hagyománya kerekedett a kölcsönös heccelődésnek, az egymást csúfoló rigmusoknak. Ezeknek a népi szövegeknek mindegyike összetéveszthetetlen helyi nyelvjárásban keletkezett, hiszen még a szomszédos települések lakói is jelentősen eltérő dialektusban beszélnek. Ez egész Flandriára jellemző: szinte alig van néhány olyan település, amelyik ugyanazt az idiómát használná, még a kívülálló számára is érzékelhetően, akár egy-egy város negyedei között is másképp jár a szó. Emiatt vált rendszeres gyakorlattá a flamand televíziókban, hogy a jobb megértés végett irodalmi nyelven feliratozzák a különböző nyelvjárásokban elhangzó szövegeket.

Flamandul Aalst lakóit Aalstenaarnak nevezik, de létezik egy másik, meglehetősen sértő gúnynév is: Ajuinen, azaz „hagymák”. Az elnevezés annyira elterjedt Flandriában, hogy szinte egyértelműen azonosítja a város lakóit, akik a jelek szerint nem is bánják azt. Eredete a 19. század elejére vezethető vissza, amikor a sörfőzés mellett Aalst a körülötte elterülő hagymaföldekről volt híres. A városban rendszeresen tartottak komló-, illetve hagymavásárokat. Aalst leginkább az évente megrendezett karneváljáról ismeretes, amely miatt állandó rivalizálásban áll a közeli Dendermondéval. A vita elsősorban arra vonatkozik, hogy kinek van joga a felvonulásban szerepeltetni a legendás lovat, Ros Beiaardot.

Filipe nem restelli, Aalst peremén áthaladtunkban letekeri az autó szélvédőjét, és elzengi szülővárosa himnusszá nemesedett szomszédcsúfoló nótáját, hamisítatlan helyi nyelvjárásban: „’t Ros Beyaert doet zyn ronde / In de Stadt van Dendermonde; / Die van Aalst die syn zoo quaet, / Omdat hier ’t Ros Beyaert gaet.” Azaz: „Ros Beyaert rója köreit / Dendermonde városában / az aalstiak oly irigyek, / mert itt halad Ros Beyaert.”

Mindketten kifogyhatatlanok az egymás megtréfálására kiötlött akciókban. A dendermondeiek legutóbb – a helybeli polgármester tudtával és beleegyezésével – az éjszaka leple alatt egy szállítmány hagymával lepték meg az aalstiakat. Derék szomszédaik arra ébredtek, hogy hagymaszőnyeg borítja a főteret a város jeles szülöttének, Németalföld első nyomdászának, Dirk Martensnek a szobra körül. Õk sem voltak restek: egy teherautónyi alkalmi bankót nyomtattak ezüstfóliára, a dendermondei ünnepi rendezvény támogatására szánt pénzeszsákokkal beállítottak az ottani városházára, és a lótenyésztésére büszke város minden bejáratához lópestissel riogató bannereket feszítettek ki.

 

A Roos Beiaard legendája. Történetünk Nagy Károly koráig, a 8. századig nyúlik vissza. A birodalomalapító frank uralkodó, akit szülőföldjén a vallonok Tchale li Grand, a szomszédos flamandok pedig Karel de Grote néven emlegetnek, a Liege melletti Herstal szülötte. A flandriai Dendermonde hűbérura, Aymon állandó viszályban volt a hatalmas császárral. Az uralkodó békülékenysége jeléül a húga kezét ajánlotta fel a rebellis férfiúnak. Aya négy fiút szült Aymonnak. Ahogy a legények lovaggá cseperedtek, egy-egy hátaslovat kaptak az apjuktól. Csakhogy a legkisebb, a legerősebb hercegfi, Reynout, erejét fitogtatva, egyetlen ökölcsapással agyonverte a neki ajándékozott paripákat. Végül a legvadabb, eddig betörhetetlennek hitt mén, Roos Beiaard bizonyult méltó társának: hosszas küzdelem után egymáshoz szelídültek, s együtt sok vitézi tettet hajtottak végre. Lajos, Nagy Károly fia elirigyelte unokaöccse lovát, s amikor a négy lovagfivér tiszteletét tette a császári udvarban, sakkpárbajra hívta ki őt, azzal a feltétellel, hogy a vesztesnek fővesztés legyen a jutalma… Reynout mattot adott, majd egyetlen nyisszantással levágta kihívója fejét. Aymon és Aya fiainak menekülniük kellett. Mind a négyen felpattantak Beiaard hátára, üldözőik elől előbb spanyol, majd francia földre menekültek. Bezárkóztak Montauban várába, ahonnan végül sikerült kiszökniük az ostromló császári sereg elől. Újabb eszeveszett vágta következett. A vallóniai Dinant közelében a Meuse (Mosel) partjára érve a derék hátas nagyot rugaszkodva átugrott a folyó túlsó partjára. Patája nyomán egy jókora szikladarab lepattant az Ardennek oldaláról. A dinantiak le Rocher Baiardnak nevezik a magányos sziklát a mai napig. Mire az ifjak szerencsésen hazaértek Dendermondéba, a császár megelőzve őket, az apjukat vetette tömlöcbe. Károly a húga könyörgésének engedve megkegyelmezett sógorának, Aymonnak, cserébe viszont a Roos Beiaardot követelte. A halálra ítélt lovat gazdája szeme láttára bekényszerítették a Dender vizébe, a hátára két malomkövet kötöztek. Roos Beiaard kétszer is kivergődött a partra. Harmadízben már a leghatalmasabb malomkövek terhe alatt vergődött. A tehetetlen Reynout képtelen volt tovább nézni szeretett lova halálküzdelmét, és elfordította a fejét. Roos Beiard ekkor adta fel, és elnyelték a megáradt folyó haragos hullámai. A csodatevő paripa legendája számos változatban terjedt el Charlemagne birodalmának országaiban, de legelevenebben Dendermonde polgárai őrzik. Immár hagyománnyá vált, hogy tízévente nagyszabású, százezreket a kisvárosba csábító, történelmi fesztivállal egybekötött búcsújáráson ünnepeljék meg az emlékét.

 

Város zászlódíszben. Északra fordulva most már végig a Denderre felfűzött településeken haladunk keresztül, egész a folyó torkolatáig. Megért volna egy portyát Aalst vonzáskörzete is, hiszen minden település, ha nem egyébbel, legalább egy-egy hat-hét évszázados városházával, nyolc-kilencszáz esztendős román stílusú vagy korai gótikus templommal dicsekedhet.

Utunkra készültömben a világhálón néhány klattyintással előkerítem Dendermonde műholdas, kinagyítható látképét. Elidőzök a középkori városmag látványán, a rendezvény fontosabb színterein, a főtéren, ahol a városháza gótikus csipkeoromzatának árnyéka a lemenő nap háttérfényében a térre vetül. Továbbkémlelve pásztázom végig a Scheldébe torkolló Dender nyomvonalát. A városközponttól távolodva mind elszórtabb házcsoportok bukkannak elő, gondosan megművelt földek, terjedelmes rétek, berkek, erdőfoltok zöldje tárul elém, megannyi morotva, tavacska kékjével tarkítottan. A pontos cím ismeretében valahol a két folyó találkozásánál megkísérlek ráfókuszálni a Baert-portára, Filipe öcsém családi otthonára is. Próbálkozásom sikertelennek bizonyul, hiszen – mint a helyszínen kiderül – Baerték házát fák és bokrok dzsungele rejti a kíváncsi tekintetetek elől.

Jozefa Baert a hátsó kert hűvösében fogad bennünket. Fia szerint lehet, hogy megtaláljuk a közös nyelvet, „mert anyám azt hiszi, hogy tud angolul meg németül”. Franciául meg nem szólalna – különben a fia se titkolja, hogy bár jól ismeri, nem szívesen használja a vallonok nyelvét. Csatlakozott ahhoz a spontán civil mozgalomhoz, amelynek tagjai a főváros üzleteiben, vendéglőiben csak flamandul hajlandók megszólalni, s elvárják a kiszolgáló személyzettől, hogy ugyanezen a nyelven válaszoljanak. Egyébként kéthetes belgiumi időzésünk alatt többször meggyőződhetünk arról, hogy az itteni kétnyelvűség mítosza csak a vegyes lakosságú vidékeken, főleg a „Brüsszel Fővárosi Régió” területén érvényesül. Itt, Flandria közepén a lakosság többsége nem beszéli, vagy csak nehezen töri a másik, „odaáti” hivatalos nyelvet, a franciát – akár nálunk a székely falvak öregjei a románt…

Nos, végül főleg a két asszony, a feleségem és Jozefa között talál a szó, előkerülnek a családi fényképalbumok. A ház úrnője – becenevén, röviden: Fa – hét gyermeket szült a nemzetnek, egyet korán elvesztett. Nem volt könnyű az élete, hiszen egymaga működtetett egy édességboltot, férje hirtelen halála miatt hat növekedő fiát-lányát előbb egyedül, majd jelenlegi párja, Etienne támogatásával nevelte fel. A mi, immár „közös” Filipénk a család benjáminja. Csak ötesztendős volt, amikor az apját elvesztette, és legidősebb bátyja elvesztésekor vált felnőtté. A 35 éves korában baleset – áramütés – áldozatául esett Johann húsz esztendeje tagja volt a Pijnders-csapatnak, ama tiszteletre méltó férfiak testületének, akik egymást váltva, háromszor tizenketten hordozták végig Ros Beiaardot a városon. Most, 2010-ben, a fia, Ignac lép az örökébe, Pijndersék kitűzték korán elhalálozott cimborájuk fényképét az egyesület tanyájának falára.

Jozefa csupa derű, mindig is szerette a vidámságot. Fiatal korában afféle szelíd hippikként járták a világot, mostani párjával, Etienne-nel is minden évben felkerekednek, hetekig-hónapokig lakókocsival kóborolnak a spanyol, portugál, francia tengerparton. Ma este koncertre készül. Ifjúságának egyik énekes bálványa lép fel egy közeli városban. Egy újabb fényképalbum is előkerül, az énekes sztár dedikált fotográfiáival. Fa számos körútjára elkísérte őt, többször fényképezkedett vele, s az imádott és az imádó – szemlátomást – együtt érte meg a tisztes kort…

Amíg az asszonyok kölcsönös családi tájékoztatót tartanak, nyakamba veszem a környéket. Ahogy felkapaszkodom Baerték háza fölött a Schelde töltésére, a Sint Onolfsdijk magasába, elibém tárul a vendéglátóink otthonát környező, természetvédelmi területnek minősített zöldövezet. Már Nagyváradon megejtett műholdas „kémkedésem” távlatából is idilli környezetnek bizonyult, s így, érintésközelből szemlélődve, a békésen legelésző brabanti lovak, fríz tehenek, dúsgyapjú bárányok láttán elhiszem Filipének, hogy gyermekkori csatangolásainak színterét nem cserélné fel az Európa fővárosává duzzasztott Brüsszellel.

Félfutamatnyi séta után „megállék a kanyargó Scheldénél, ott, ahol a kis Dender siet beléje, mint a gyermek anyja kebelére”. Az anyafolyó itt már annyira terebélyes, hogy kényelmesen elférnek benne a torkolatától, az antwerpeni kikötő dokkjaiból felfelé igyekvő uszálykonvojok, kirándulóhajók, luxusjachtok. A „gyermek” sem annyira „kicsi”, hogy ne volna hajózható. Nem tudom, miként csinálják ezek a belgák, de legtöbb folyóvizük alig hagyja el a forrásvidékét, rögtön alkalmassá válik vízi forgalom lebonyolítására. A Dender mindössze 65 kilométernyire ered a torkolatától Vallóniában, Aat városka mellett. A folyó szabályozása és a csatornarendszer kiépítése után 300 tonnás teherhajók számára is hajózható, de leginkább rekreációs célból veszik igénybe. A kirándulóhajók és a lakóbárkák, a Kanaal Blaton Aat és a Kanaal Nimy-Blaton-Péronnes igénybevételével, akár Tournai vagy Mons városáig is elhajózhatnak. A partja is kedvelt kirándulócélpont, amit a folyó mentén futó kerékpárút-hálózat, a Het Denderpad is elősegít. Bár az Északi-tengerbe ömlő Scheldébe torkollik, nincs kitéve az árapállyal együtt járó vízszintingadozásnak, hiszen a Scheldétől csatornák és zsilipek hálózata választja el, ezért a folyó szintje meglehetősen állandó.

Bár még egy hét van hátra, Dendermonde ünneplő ruháját felöltve várakozik. A zászlókon, bannereken, kirakatokban, a lakások ablakaiban mindenütt az ünnepség logója, a pávatollal ékes stilizált lófej fogadja a látogatót. A főteret uraló, a 14. században textilkereskedők csarnokának épült városháza tornyában lakó félszáz harang hosszan zengő, vidám harangjátékba kezd. A Grote Markt egyik oldalán félkörívben, a másikon derékszögben váll váll mellett sorakozó árkádos reneszánsz kori kereskedőházak előtere szerinszerte hangulatos kiüldékkel csábít sörözésre. A városháza gótikus csipkehomlokzatát zászlóerdő borítja. A főbejárat fölött szép rendben sorakozik az Európai Unió, Belgium, a három régió – Flandria, Vallónia, Brüsszel – és a város lobogója, az épület bal szárnyán a flamand, jobb szárnyán a vallon tartományok zászlóit csattogtatja a feltámadt szél. Megférnek egymás mellett, békésen, errefelé nyoma sincs a választások közeledtével mind magasabbra csapó, a két államalkotó nemzet közötti kenyértöréssel fenyegető indulatoknak.

 

Az ommegangok krónikája. A város népessége a hozzá csatolt hét településsel együtt 43 ezer lélek, de magáé a közigazgatási központé nem haladja meg a 13 ezer lakost. Bár Dendermondét nem kímélte a történelem, hisz alapítása óta huszonkétszer ostromolták, háromszor – legutóbb az első világháború idején – nagyrészt lerombolták, de mindig volt ereje újraéledni. 1233-ban kapott szabad városi státust, s a szövőipar egyik legjelentősebb központjává fejlődött. A mai városháza, a textilkereskedők 14. században épült csarnoka, a hozzá csatlakozó harangtoronnyal, a benne lakó félszáz harang zengő játékával a világörökség része lett. De az UNESCO világörökséggé nyilvánította magát a tízévente sorra kerülő Ros Beiaard ünnepséget is, mely résztvevők ezreit, turisták tíz- és százezreit csábítja a városba.

Eredetileg templombúcsúkor, a 13. században épült katedrális védőszentjének ünnepén tartottak körmenetet, s ez hamarosan újabb és újabb világi elemekkel bővült. Vallásos jellege a profán motívumok gyarapodásával elhalványodott, a város céhei és a Dendermondéval rivalizáló települések küldöttei egymással versengve, újabb és újabb ötletekkel gazdagították a karneváli menetet, melyhez komédiás truppok, utcai zenészek, fúvószenekarok is csatlakoztak Flandria minden tartományából. A 15. században már megépült a hatalmas méretű, közel öt méter magas, öt és fél méter hosszú Roos Beiaard. A ló napjainkban is használatos fejét egy részegeskedésért bebörtönzött szobrász faragta ki, Aalst városából. Talán innen ered a derék aalstiak – szerintük jogos – Beiaard-igénye… A legendás paripa vált az ünnepi felvonulások fénypontjává, s már a következő században a négy „városfiával” parádézott két méter széles hátán. A nyolcszáz kiló súlyú Beiaardot cipelni nagy erőmutatvány és nagy megtiszteltetés volt, apáról fiúra szállt a tisztség, de még nagyobb, szigorú szabályokhoz kötött kiváltság lett a megülése. Mire kialakult a tízévente megtartandó fesztivál hagyománya, az arannyal kihímezett bordó bársonyba öltöztetett paripa páncélos lovagjait a következő kritériumok alapján válogatták ki a parádé szervezői: Aymon fiai, a „Heemskinder”-ek tisztségére csak négy, egymás után következő fivér pályázhatott, egyetlen leányzó sem keveredhetett közéjük születésileg. A minimum 7, maximum 21 éves legényeknek – akár a szüleiknek – tősgyökeres helybélieknek kellett lenniük, állandó dendermondei lakhellyel. Jellemző a vidéki flamand gyermekvállalási kedvre, hogy ez nem okozott gondot, minden alkalommal – 2010-ben is – több família ivadékai közül válogathattak az illetékes városatyák.

Mielőtt a tízéves ciklusok kialakultak volna, a város vagy Flandria történetének jeles napjain tartottak fesztív felvonulásokat. 1807-ben például – francia megszállás alatt – Napóleon császár születésnapját „lovagolták meg”, de ekkor ünnepelték a helybeli törvényszék és szépművészeti akadémia fennállásának ötszázadik évfordulóját is. 1878-ban az új zsilipek felállítása a Denderen, 1888-ban London helybeli születésű főpolgármesterének, Polydoor de Keyzer lordnak a hazalátogatása, újabb évtized elteltével pedig a Schelde új kikötőjének a felavatása volt az ünnepelnivaló.

 

Nagy Károly korától a reneszánszig. Szerencsénkre, mire Brüsszelből kikeveredünk, eláll az eső, és megérkezésünk után az ég is kiderül. „Az Úristen is velünk ünnepel!” – állapítja meg családi ciceronénk, s mivel a főtéri tribünöket a kiváltságosoknak és a helyjegyekért hónapokkal ezelőtt sorba álló kitartóknak tartják fel, nekünk meg kell elégednünk a Grote Markt mögötti egyik utcával. Jó helyet választottunk, hiszen a nyílegyenes Oude Vest hosszan kínál majd rálátást a parádés menetre. Egyelőre a város lakosságát egyes becslések szerint megtízszerező, százhúszezres vendégsereg szállja meg a véges-végig sokemeletes széksorokkal kibélelt útvonal sörözőit, kávéházait. Körülöttünk is kialakul egy – Judit és Filipe barátaiból, lányunk „eurokrata” kollégáiból toborzódó – soknyelvű társaság.

Némi késedelemmel a Dijkstraat kanyarulatából előbukkan a gólyalábon járó, fehérre meszelt bohócok és tündérek csapata, a zászlóhajigáló, zászlókat pörgető akrobaták előőrsét egy vásári kikiáltó követi, aki „hivatalosan” is bejelenti az Ommegang kezdetét. A menetet gyönyörű fehér lovakon ülő harsonások nyitják meg, majd allegorikus kocsik következnek. A pompás brabanti paripák vontatta hatalmas társzekereken fél évezred történelme vonul fel Nagy Károly korától a reneszánszig. Az élőképek megjelenítői – hivatásos színészek, amatőrök egyaránt – korhű öltözetben pompáznak, akár a felvonulást muzsikával fűszerező dudások, kobzosok, csimpolyások csapatai, avagy a profi menettáncosok, a különböző lovas és gyalogos fegyvernemek képviselői. Egy rezesbanda után tűzoltóosztag, majd „Flandria lóválogatottja” következik, a bandérium után lovas akrobaták, ki brabanti óriásménen, ki törpelovon kelt ámulatot. A legszimpatikusabb élmény: a különböző „céhek”, egyesületek, egyletek képviselői – a hétéves kisfiútól a hetvenesztendős hölgyig – szemlátomást mindannyian nagyon komolyan veszik a szerepüket, hetek, hónapok óta készültek a nagy alkalomra. Az álló-, illetve a menőképességük is csodálni való, hiszen a várost keresztül-kasul szelő útvonal egy-egy pontján megtorpanva újból és újból elő kell adniuk a produkciójukat. A királyi, a hercegi udvarok, a lovagi tornák hangulatát idéző allegorikus csoportok mellett az egyszerű falusi emberek, a farmerek, a halászok, a pásztorok hétköznapjait bemutató jeleneteknek is részesei vagyunk. Egy „csobán” jókora juhnyájat terelget füttyögetve, a kutyája segítségével, egy libapásztor is hasonló mutatványt produkál. Minden csoportot egy szintén korhű öltözetben baktató utcaseprő követ, aki taligába szedi az állatok elpottyantott „végtermékét”.

A felvonulásnak vannak rémisztőbb fejezetei is, boszorkányok, varázslók, inkvizítorok, hóhérok „végzik a dolgukat”. A legnagyobb riadalmat a Knaptandenek okozzák, hatalmas farkasfejükkel, csattogó fogaikkal. Az újabb keletű allegorikus csoportok, a Schelde és a Dender egybefolyását jelképező jelenet, a Poepekas népi bábosai, s a Kopvlees (erősen fűszerezett disznófősajt) konyhamesterei ismét felvidítják a sokadalmat.

A legnépesebb, legalább százfős helybeli rezesbanda elhaladtával alabárdosok és muskétások hada vezeti fel régi ismerőseinket, a három óriást. Végül a várva várt pillanat: a Beiaard-himnusz hangjaira méltóságteljesen előbukkanó, hatalmas paripát, a nap hősét, egy hegedűs, a De Vedelaar és egy bohóc, a Kalleke Step vezeti fel. A széles tomporú lovat már két órája keményen megülő páncélos vitézeket nagy ováció, tapsvihar fogadja. Integetnek, a fegyverükkel tisztelegnek. A muskéták ropogásától „megriadt” Ros Beiaard fel-felágaskodva visíttatja meg a fehérnépeket. Nem leplezett reklámozás céljából minden olyan cég, kereskedés, vendéglő vagy bank előtt két lábra állítják a bársonylepel alatt megbúvó válogatott férfiak, ahol a tulajdonosok hozzájárultak az Ommegang költségeihez.

A főtér díszvendégei fogadásra vonulnak a hétszáz éves városháza termeibe, a nép pedig, a megpihenő Beiaard, az Indián, a Mars és a Góliát asszisztenciája mellett, reggelig tartó utcabálba kezd.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!