Cremonai búcsú Lombardiától
2016. 12. 16. 14:13Nyár óta tartó lombardiai riportsorozata záró epizódjában Szilágyi Aladár – kultúrtörténeti időutazással és gasztroélménnyel tarkított – cremonai villámlátogatásra invitálja az olvasót.
A Campanile Itália második legmagasabb harangtornya
Napjaim apadtával, nemkülönben euróim riasztó fogytával azon töprengek, miként múlassam utolsó óráimat, miképpen mondjak nem feledhető istenhozzádot ennek a szívemhez nőtt kishazának. Feljegyzéseim között, a kipipálatlan városok élén CREMONA hívogat, csupa nagybetűvel. Persze, Cremona! A gépem felszállásáig édeskevés ez a kurta délelőtt, de már el is kapok egy, a reptérről délkeletnek tartó távolsági buszt, mely Brescia érintésével visz a hegedűkészítők városába.
Könyvfaló süvölvényként, aradi kisdiákként került kezembe Szántó György négy tételben megkomponált, nem csupán muzsikát árasztó, nem csak három évszázad kultúrpikantériáit felvillantó, hanem erotikát is bőven zubogtató regénye, a Stradivari. Faltam is szorgalmasan, és iskolába menet gyakran tettem egy kis kerülőt, hogy az író hajdani lakóháza előtt elhaladva, megkíséreljem felidézni annak a titokzatos szerzőnek szellemét, aki világtalanná válva, le kellett tennie ecsetét, és feleségének tollba mondva teremtett színes világot olvasótábora örömére. Lám, most pedig – hatvan évvel ezelőtti olvasmányélményeim alapján – Antonio Stradivari és Francesca Ferraboschi nyomába eredek, közös fészküket szándékozom meglátogatni, a contrada S. Luca 57. szám alatt, a házat, ahol az ifjú Antonio megnyitotta első önálló bottegáját, s ahol a fiai, Francesco és Omobono kezdték apjuk műhelyében elsajátítani a liutaia, a hangszerművesség titkait.
A lombard titok
Ahogy a gyorsbusz közeledik Cremonához, már jó távolosan hívogatólag integet felém a város sudár tornya, a Torazzo. Az emblematikus épület láttán azon töprengek: mi lehet a titka, a receptje annak, hogy ezek a lombardiai városok, melyeket javarészt még a római birodalom korában vagy még régebben alapítottak, nemcsak túlélték az évezredeket, hanem az évszázadról évszázadra kirobbanó vagy felújuló háborúságok, csaták, ostromok, uralomváltások ellenére – rövidebb megtorpanásokkal –folyamatosan fejlődtek, épültek, szépültek, kialakították a maguk sajátos, összetéveszthetetlen arcát, gyarapodtak, és értékeik, műremekeik nagy részét megőrizték a 21. századig.
Esetünkben Cremona, ez az Emilia Romagna régiójának ölelésében fekvő – a helyi legendárium szerint Herkules alapította –, Po melletti település, mely elnevezése után ítélve, gall gyökerű, Hannibál itáliai hadjárata idején vált a rómaiak egyik legjelentősebb véderődjévé. A köztársaság idején szerre emeltek amfiteátrumot, monumentális fórumot, számos termálfürdőt, forgalmas kikötőt. Az egyik legsúlyosabb ostromot Vespasianusnak az egyeduralomért való harcai idején, Krisztus után 69-ben kellett elszenvednie. S ha számításba vesszük, hogy Róma bukása utáni bizánci, longobárd, szász, frank impériumváltások követték egymást, majd a Római Szent Birodalom császárai uralták a középkor hajnalán, Cremonának legalább ötször kellett behódolnia, míg egyáltalán elkezdhette a küzdelmet az önállóságáért. A következő időszak, mely Canossai Matild nagyhercegnő szervezte katonai szövetség császárságellenes küzdelmével indult, a pápapárti guelfek és császárpárti ghibellinek közel három évszázadig tartó testvérharcának a kezdetét jelentette. Cremona lakói is derekasan kivették részüket a patríciusokat, a főnemeseket egyaránt megosztó pártharcokban. Kezdetben az óvárost a császárpártiak, az újvárost a pápa hívei uralták. Egy kurta egyensúlyi helyzet idején mind a két fél felemelte a maga közigazgatási központját, így Cremonában két „városháza”, két Palazzo Comunale épült… A guelfekhez általában a jómódú kereskedők, iparosok, a ghibellinekhez az arisztokrata családok tartoztak. A városokat, egy-egy település lakóit, akárcsak az előkelő családokat is megosztó polgárháború 1330 táján csillapodott, de jellemző, hogy még a 18. században is számon tartották: kinek az ősei, melyik párthoz tartoztak… Ezt a történelmi krónikát azért vázoltam fel, hogy érzékeltessem: Cremona – mint megannyi más lombard város – esetében is, óvatos becslés szerint, több mint százra tehető a város falain belül vagy kívül lezajlott fegyveres konfliktusok száma. A hajdani észak-olasz városállamok egyharmada guelf, egyharmada ghibellin, egyharmada változó pártállású volt. Majd a francia, a spanyol királyság, a Velencei köztársaság, illetve Ausztria a 19. század közepéig egymást váltva, egymást kiszorítva uralta a régiót. Mindezek ellenére „a lombard csoda” Cremonától Bresciáig, Arezzotól Bergamóig, Pisától Firenzéig, máig működik!
A két cremonai városháza, azaz Palazzo Comunale egyike
Luxemburgi Zsigmond nyomában
A távolsági busz végállomása a főtérre szolgáló egyik utcában van, így kapkodhatom a fejem: mit, hová rangsoroljak a bőséges kínálatból. Könnyíti a dolgomat, hogy szinte minden egymás tőszomszédságában található. A visszajárat pontosan három óra múlva indul a bergamói repülőtérre, így a fontosabb helyeken elidőzhetek egy-egy félórát. Magával a Torazzoval, a toronnyal kezdem, az itteni neve: Campanile. Ez a 111 méterre emelkedő harangtorony magasságára nézvést a második Itáliában. Igen közkedvelt jelképe Cremonának, nem véletlen, hogy errefelé az „amore di campanile” kifejezés a „szülőföld szeretete” jelentésnek is hordozója. Több fázisban emelték a 13. század folyamán, a néphit ennél korábbra, 754-re teszi az alapítását. Hét harang lakik benne, a negyedik szintjén egy 8,4 méter átmérőjű – a Big Ben órájánál másfél méterrel szélesebb –csillagóra követi az idő múlását, mutatja a Nap és a Hold állását, a zodiákusokat. Ez a Divizioli família (apa és fia) 1588 óta működő mesterműve annyira pontos, hogy jártomban-keltemben bízvást vethetek egy-egy pillantás bárhonnan látható számlapjára.
Bevallom, bőven vacillálok, mielőtt rászánnám magam: megbirkózzam-e a campanile ötszázvalahány lépcsőfokával. Cabrino Fondulo zsoldosvezér, Cremona ura, 1414-ben az akkori keresztény Európa két legmagasabb méltóságát, a tengeri kalózból egyházfővé emelkedett XXIII. János pápát, és a mi, német-római császárnak menendő Luxemburgi Zsigmondunkat kísérte fel a Torrone magasába, a város erődítményeit körbeszemlélni, csodát látni. A krónikák szerint Zsigmond elismeréssel szólt mindarról, amit odafentről megpillantott. A zsoldoskapitány is, a pápa is egyaránt keresték a konstanzi zsinatra készülő uralkodó kegyeit. Az előbbi azért, mert függetleníteni szerette volna Cremonát a milánói Visconti hercegektől, az utóbbi pedig az éppen „fungáló” három (!) önjelölt, illetve ellenpápa közül az egyetlen, az „igazi” óhajtott maradni… Korabeli feljegyzés szerint a toronyvizitet lukulluszi ebéddel fejezték be, melyre egy helybeli specialitás, a marubini in brodo tette fel a koronát. Ez az az étek, amelyik a cremonai nyelvjárásban megfogalmazott népi mondás szerint: „En piàt de marubéen el fa resusitàa àan i mòort”, azaz: „Egy tányér marubini még a holtakat is föltámasztja.”
Töredelmesen bevallom: első nekifutásra, Zsigmond lépteit követve, az ő felséges nyomdokán haladva, eljutottam a kb. 120. lépcsőfokot jelentő második szintig. Ott körbejárva, kinéztem a Torazzo ablakain, ás megállapítottam, innen már szinte Cremona minden csodája szemügyre vehető. Aztán magammal mélységesen egyet értve, lemondtam a továbbkapaszkodást kínáló, többi 400 lépcsőről. Viszont kárpótlásul eldöntöttem: a piazza szintjére visszaereszkedve, az első dolgom lesz meggyőződni arról, hogy tényleg holtakat is föltámasztó étek-e a krónikában emlegetett, kappan-, ökör-, és sertéshússal töltött, tízféle fűszerszámmal ízesített, kétféle borban remekelt marubini? – Valóban királyi fogás! – állapítom meg. A gesztenye méretű falatkák valóságos gasztroharmóniába olvadva szerenádoznak az emberfia ízlelőbimbói között… Viszont – nem lévén édesszájú – határozott fejrázással utasítom vissza az elbűvölő mosolyú pincérlány ajánlatát, egy másik cremonai specialitást, valami nugátfélét illetően. Pedig – mint később dokumentálódom – a torrone szintén históriai dimenziókkal bíró nyalánkság, hiszen egy történelmi frigy alkalmából született. Két, nemzedékek óta egymással kibékíthetetlen hercegi dinasztia tagjai: Bianca Maria Visconti és Francesco Sforza lakodalmára állította össze először – az Úr 1440. esztendejében – egy derék cremonai édességkomponista.
Stradivárinál, odahaza
Néhány értékes hangszer a Stradivari múzeumban
A Cremonai Dóm néven emlegetett Mária mennybemenetele katedrális építése a város második fénykorában, a 12. században kezdődött. Az egyik alapkő a letételének napját is megőrizte, az 1107. augusztus 26. dátum a mai napig kisilabizálható rajta. A szentegyház emelését rossz előjelek kísérték, alig 100 esztendő elteltével, az 1116 szilveszterét követő harmadik napon iszonyatos földrengés rázta meg a várost, a félig kész katedrális szinte teljesen összeomlott. De Cremona lakói nem estek kétségbe, máris hozzáláttak az újjáépítéshez. Az évszázadok során, „olasz építészeti recept” szerint, a román stílusú részeket gótikus elemek követték, majd reneszánsz, illetve barokk zsánerű bővítmények gazdagították. A dóm külcsínje nagyobb részt az én Campione d'Italia városából iderajzott barátaim szellemét és keze munkáját dicséri. Ami a belbecsét illeti, a háromhajós, két monumentális pilasztersorral megosztott belső tér annyira gazdag szobrokban, domborművekben és freskókban, hogy „Cappella Sistina della Pianura Padana”, azaz „a Po síkságának Sixtusi Kápolnája”-ként emlegetik. A több tucatnyi falfestmény közül a legkiemelkedőbbek a ferrarai születésű Bocaccio Boccacione munkái. Az élete utolsó két évtizedét Cremonában töltő piktornak nincs köze a Dekameron másfélszáz esztendővel korábban élt szerzőjéhez, viszont az egyik legtermékenyebb alkotó volt, akinek nevéhez több nagy festőiskola eredményeinek a szintézise kötődik.
A 16. században emelt Palazzo Affaitati nem annyira építészetileg, mint inkább a benne működő kulturális intézmények miatt érdekes, hiszen gazdag könyvtár, képtár mellett itt látogatható a Stradivari-múzeum. A Museo Stradivariano termeiben a Mester műhelyének szerszámai, hegedűsablonjai mellett 60 violino, viola, violoncello, contrabasso, illetve viola d’amore látható. A Museo Civico Ala Ponzone is az Affaitati palotában lakik, termeiben a jelentős, gitár-, lant- és mandolingyűjtemény, reneszánsz bútorok és porcelánok mellett, nem utolsó sorban Caravaggio, Bembo, Boccaccio festményei, valamint egy tősgyökeres cremonai festődinasztia négy tagja, Galeozzo Campi és három fia munkái gyönyörködtetnek. Maga a Palazzo Comunale a dísztermében tíz Andrea Amati, Giuseppe Guarneri és Antonio Stradivari zeneszerszámot sorakoztat fel csillogó vitrinjeiben.
Anastasiya Petryshak egy korábbi cremonai erkélyzenélése közben
Nincs érkezésem minden termet bejárni, de a szerencse fia vagyok: a közeli ház, ahol a Mester és családja közös életük első időszakát töltötte, pontosabban a ház udvara, éppen egy húsz perces, óránként ismétlődő performansz színtere: a Város újjászületése, 2016 program keretében az Antonia Stradivari alapította Teatro San Giorgio e il Drago (Szent György és a Sárkány Színház) három tagja jeleníti meg a sokadízigleni Stradivari-ivadék írta és rendezte, Antonia ősanyja, Francesca mítikus-rejtelmes alakját idéző darabot. A 25 férőhelyes udvartér pillanatok alatt a 17.-18. század fordulójára tereli a nézőket, a szerző-rendező-főszereplő és a művésznő ősapját-férjét alakító fia, meg egy szerzetes-színész triójának köszönhetően. Ami viszont végtelenül fájdalmas veszteség a számomra: nem lehetek részese ugyanitt annak a – hetek óta minden áldott este megismétlődő – varázslatnak, amikor a Stradivari-ház utcára néző erkélyén egy légies lányalak jelenik meg, hegedűvel a kezében. A világ jelenleg talán legtehetségesebb előadóművészeként számon tartott ukrán szólista, Anastasiya Petryshak ezen a balkonon tart szerenádot, estéről estére más-más mesterhegedűt szólaltatva meg. Natasa művészi rangjának nagyságát mi sem jelzi jobban, minthogy ő az egyetlen előadóművész a világon, akinek megadatott az a kiváltság, hogy a cremonai gyűjtemény valamennyi, rendkívül értékes zeneszerszámát megszólaltassa…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
