Civil gerillák Váradon

Néhány nappal a Szent László Napok (június 26-29.) kezdete előtt a Partiumi Keresztény Egyetem PR-irodája igazán kreatív ötlettel állt elő: gerillakertész akciót hirdetett Nagyvárad egyes pontjainak kicsinosítására. Tasnádi-Sáhy Péter tenyerét nem kímélve járt utána, hogy mi lett a remek kezdeményezésből.

A gerillakertészet nem új keletű szóalkotás, hanem egy – a ’90-es évek második felében Nagy-Britanniában létrejött – erősen anti-globalista mozgalom, mely során civilek egy csoportja, jellemzően az éj leple alatt, sok esetben valamilyen konkrét intézkedés elleni tiltakozásul, virágokat, fákat ültet nyilvános helyen, hatósági engedély nélkül, szerencsés esetben ott, ahol erre egyébként is szükség van.
A Partiumosok akciójából első ránézésre egyébként pont az eredeti definíció szerinti két legmarkánsabb elem hiányzik: a protest jelleg, illetve az illegalitás.
„A Szent László Napok szervezői azzal az ötlettel álltak elő, hogy a rendezvénysorozat kezdete előtt szeretnék kicsit megtisztítani a várost, ezért szemétszedő akciót hirdetnek, amit mi társszervezőkként a gerillakertészkedéssel egészítettünk ki. Annyi volt az elképzelés, hogy keressünk egy helyszínt, és csinosítsuk ki a szokványostól némileg eltérő módon. A választás végül a Bihari Napló szerkesztősége előtti kis térre esett, ahol a Szent László Napok logóját szeretnénk kialakítani virágokból. Először azt terveztük, hogy nem egyeztetünk erről senkivel, de mivel a Városháza korábban is nyitott volt az ilyen ötleteinkre, inkább kértünk tőlük engedélyt, hogy zökkenőmentesen dolgozhassunk. A kezdeményezés annyiban gerilla, hogy nem hivatalos szerv kezdeményezte, hanem teljesen alulról épül” – avat be a reggeli gyülekező alatt a részletekbe Sipos Emőke, a Partium PR-referense.
Az egyetem kertjébe meghirdetett 9.15-ös találkozón öten gyűlünk össze, négy ifjú hölgy és én, de Emőke azzal biztat, hogy a Szent László téren gyülekező szemétszedők mellett bizonyára lesz még pár eltévedt kertész is, jóllehet abban egyetértünk, hogy a szombat reggel nem a legalkalmasabb időpont a javarészt egyetemistákból álló célcsoport mozgósítására.
Miközben a kiosztott Partiumos pólókat magunkra öltve a szerszámokkal komótosan átballagunk a másik találkahelyre, a minden, ami nem fentről indul az rögtön gerilla megállapítás igazságtartalmán morfondírozom. A romániai viszonyokat némileg ismerve, pesszimistább hangulatban még egyet is lehet vele érteni: mifelénk az az állampolgár, aki a közösségi tereket – azokat sajátjának is érezve – óvni és formálni kívánja (a boldogabb vidékeken használatos, nálunk szinte ismeretlen civil jelző híján) mi más lehetne, mint gerilla?

Virágkirály Mint a Sas Palota előtt kiderül a szemétszedők sincsenek sokkal többen, pedig nagy munkára vállalkoznak: végig akarnak menni a Körös mentén a központi hídtól a Dacia hídig, illetve a Pece-patak egy szakaszán.
A biztonság kedvéért 10-ig várunk, hátha a sajtóban közölt program alapján akadt valami félreértés, bár mint megállapítjuk, ez sem sokat számít, hisz mi is mindenbe automatikusan belekalkulálunk 20-30 perc csúszást, el sem tudjuk képzelni, hogy bármi időben elkezdődhet, szóval inkább, aki bújt, aki nem.
Végül csak-csak elindulunk, a szemétszedők készségesen felajánlják: szerszámostól átvisznek autóval az akció helyszínére, ahová a szükséges virágmennyiséget már leszállították, ott vár felügyelet alatt. Mint nagy örömömre kiderül, a felügyeletet egy Levente névre hallgató fiatalember képezi, így a nehezebb földmunkán megosztozhatunk.
Hogy mennyire nehéz a nehéz, az csak később derül ki, mivel a csapat (én ekkor csak szemlélő vagyok), a művészetisek terve alapján igyekszik elrendezni a virágokat (alul zöldek, aztán piros, a vállrésznél narancs-, a fej pedig citromsárga), hogy lássuk: miképpen is fog nagyjából kinézni a tervezett Szent László alak.
Amikor ez kész, a zöldeket ügyesen elpakolják, mi fiúk (na jó, egy fiú és egy hozzá képest majdnem bácsi) nekiállhatunk ásni, pontosabban ásóval, kapával, gereblyével szerencsétlenkedni. Merthogy a föld kemény, tele van kavicsokkal és szeméttel, a tetején pedig acél szilárdságú hálót szőtt a gaz. Az is tény, hogy ez csak az egyik oka a kudarcnak, mivel láthatóan egyikünk sem profi földmunkás…
Kiderül, a szervezők eredetileg nem is ezt a placcot nézték ki az akcióra, hanem a körforgalom másik oldalán fekvő rézsűt a szökőkút mellett. Könnyű belátni, sokkal ideálisabb terep lett volna, mivel onnan minden arra járó (köztük minden Magyarországról érkező autós) látná a nagy művet, illetve a talaj is jobbnak tűnik. Csakhogy az a rész a Vízműveké, ők meg nem adták, állítólag féltik a csöveket. Biztos azt gondolták, mamutfenyőket szeretnénk odatelepíteni.
A lényeg, hogy már az első etappal nehezen birkózunk, és a java még csak ez után jön: mint kiderül, feljebb rosszabb a helyzet, még fél méter az épület felé és légkalapácsra, de minimum egy csákányra lenne szükség.
Időközben érkeznek az újságíró kollégák is. Van, aki csak egy csoportképre terel össze bennünket, és már megy is tovább. Bizonyára belemenős terepriport lesz belőle.

Bántó közöny Miközben a lányok ültetik a zöldeket, ezeket még eléggé ad hoc módon, kicsit foghíjasra is sikeredik, én a járókelőket figyelem. Többen, főleg az idősebbek gyanakodva néznek, de nem kérdezősködnek. Pontosabban egy valaki igen: egy elhasznált küllemű harmincas ipse masszív alkoholbuborékkal a feje körül közli velem, hogy most jött haza Németországból, és megkérdi, nem adnék-e neki 5 lejt. Még mondják, hogy ott jobb az élet.
Egyébként őszintén örülnék valamivel több érdeklődésnek, hisz látszik, nem városi alkalmazottak vagyunk, már csak a póló is mutatja. Igazán megkérdezhetnék, miért és hogy. Esetleg valaki be akarhatna szállni, vagy legalább a szemben lévő házból lenéző néni letotyoghatna egy tányér pogácsával, hogy egyetek csak, aranyoskáim, jaj, de szép kertecske lesz ez itt. Felfoghatatlan a közöny.
Szerencsére nincs alkalmam belelovallni magam a sötét gondolatokba, meg kell ásnunk a piros virágok helyét, mint már jeleztem, ez még nehezebb, mint az előző. Felvetem, hogy esetleg válthatnánk koncepciót, átállhatnánk Szent Lászlóról Hunyadi Lászlóra, mert akkor legalább a fejet megspórolnánk, de a fiatalok nem elég rugalmasak. Nem baj, amíg a lányok ültetnek – most már sokkal precízebben beosztva a tövek helyét – lehet pihenni.
Azaz lehetne, mert először szirénázó rendőrautó riaszt fel az éber szunyókálásból (hangosbemondón helyet követelve) azután pedig egy hosszú, motoros konvoj bőgeti a vasparipákat, egy HELL feliratú (energiaitalt reklámozó) autó platóján pedig lengeöltözetű lányok üvöltöznek. Hiszek a szubkultúrák békés egymás mellett élésében, de ez most éppen nem esik jól. Örök keserűségem, hogy lecsúsztam a flower powerről, és most a kis utóérzetbe is beleberregnek.

Bármit belelátni Közben ugorhatunk neki a narancssárga virágokból megálmodott vállrésznek, illetve a sárgavirágos fejnek – szó, mi szó – itt érzékelhetően több teret engedek Leventének az ásóval végezhető önmegvalósításra. A koronáról viszont már egyöntetű szavazással lemondunk. Szép, egy Hunyadiért nem adtuk a szentet, de II. Józsefért (az a kalapos Habsburg) könnyedén.
Ezzel már viszonylag jól haladunk, bár utólag kiderül, a váll némi rekonstrukcióra szorul, a híresen nagytermetű lovagkirály első verzióban úgy néz ki, mint egy csapott vállú hegedűművész. Ezen szerencsére könnyű segíteni, pár narancssárga tővel kitömjük a páncélját.
A végén fellelkesedem, én állok elő a javaslattal, ha már korona nincs, legalább a tervrajzon szereplő pallost hozzuk össze pár virággal, aztán három óvatos ásócsapás után beismerem, jobb, ha pacifistát csinálunk a Horvátországot a Magyar Királysághoz csapó uralkodóból.
Ekkorra megérkeznek a szemétszedők is, hogy segítsenek elvinni a maradék virágokat és a szerszámokat.
A kis létszám ellenére is teljesítették az előirányzatot, szép számmal tömték degeszre a 240 literes zsákokat. Állításuk szerint a Neumarkt sörös pillepalack a váradiak slágerszemete, ezektől válnak meg a legboldogabban a természet lágy ölén. Mondjuk felesleges is elvinni a kukáig, hisz alig 450 év alatt lebomlik. Ükunokáink is fogják még látni, ha mást nem is.
Optimista hangulatban búcsúzunk: mindenki teljesítette tulajdonképpen a feladatot, ha nem is oly hatalmasat, de valahol el kell kezdeni. Hátha lesz folytatás, és egyre több embert sikerül bevonni hasonló mókákba, egyre több lesz a gerilla Váradon. A kétméteres, terepbeolvadó Szent László logónk nem fogja megváltoztatni a várost, legalább öt ilyen csapat kéne, hogy valami igazán meghökkentőt lehessen végrehajtani.
Sőt, így még egyszer végignézve a nagy művön, azt hiszem, sem Szent László, sem a róla elnevezett rendezvénysorozat nem jut majd eszébe az arra járóknak (én vagy egy rakétaformájú Apollo-1 emlékhelyre vagy valami sokkal illetlenebbre gondolnék), de talán ez sem baj, így legalább mindenki azt láthat bele, ami éppen jól esik, és tökéletesen magáénak érezheti. Akár annyira is, hogy – ha arra járván kókadozni látja a virágokat – a szökőkútból csent vízzel enyhít a szomjukon.