Bolygó hollandi két keréken

2011. 10. 30. 18:45Eredetileg kémikusnak tanultál. Hogyan lett belõled helikopterpilóta?

Miután oklevelet szereztem, akár doktorira is iratkozhattam volna, vagy elhelyezkedhettem volna a szakmában, de úgy gondoltam, 24 évesen még nem kellene megállni, inkább keresek egy újabb kihívást, és így került a pilótai hivatás. Úgy gondoltam: ha átmegyek a pszichológiai teszteken és a többi felmérésen, illetve a tanulmányaim finanszírozásához szükséges hitelt is sikerül elõteremtenem, akkor azt jelnek tekintem, és nekivágok.

Mennyi ideig tartott a képzés?

Négy évig. Mehetett volna gyorsabban is, de ahhoz, hogy el tudjam tartani magam, dolgoznom is kellett. Így heti három napot tanultam, a többi napokon pedig a megélhetésemrõl gondoskodtam.

Ez volt az elsõ motoros utad?

Motorral ez az elsõ hosszabb túrám, de amikor 18 éves voltam, mielõtt továbbtanultam volna, tíz hónapra elutaztam Ausztráliába csavarogni. Stoppal és olcsó buszokkal jártam körbe az országot, ha elfogyott a pénzem, megálltam dolgozni egy idõre. Egyszerû munkákat végeztem, egy banáncsomagoló üzemben is eltöltöttem pár hetet, aztán a végén két hónapra letáboroztam egy marhatenyésztõ farmon. Érdekes volt.

Sokáig tervezgetted a kelet-európai motoros túrát, vagy csak úgy hirtelen elhatároztad magad?

Már rég figyelemmel követem más motoros utazók kalandjait, vannak, akik igazán hosszú túrákra mennek, akár évekig is távol vannak otthonról, mindig lenyûgözött ez az életforma. Aztán olvastam egy holland magazinban egy fickóról, aki öt évig bolyongott a világ körül egy versenymotorral, és én is kedvet kaptam. Nem volt pénzem igazi túramotorra, viszont egy ideje már van egy gyorsasági gépem, ami nem kifejezetten erre való, de gondoltam, nekivágok. Nem is az számít, melyik motor mire való, hanem hogy melyik áll a szívedhez közelebb. Ha  egy versenygép, akkor indulj útnak azzal, nem feltétlenül kell ehhez egy chopper.

Miért Kelet-Európát választottad úti célnak?

Vannak nagyra törõ vágyaim, például elmotorozni Kanadától Mexikóig, vagy végigseperni Oroszországon, de most Kelet-Európa tûnt kézenfekvõnek. A pénztárcám is támasztott bizonyos korlátokat, de tény, hogy érdekeltek ezek az országok. Sokat voltam Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Skandináviában, de most valami másra vágytam. Így hát fogtam a spórolt pénzemet, kialkudtam a fõnökömnél négy hét szabadságot, és nekivágtam. Érdekelt, hogy milyen errefelé az élet, a gondolkodásmód. A nyugat-európai elõítéletek szerint Ukrajnában például nagyon vigyáznod kell magadra, meg a dolgaidra, az országban mindent áthat a korrupció. Kíváncsi voltam, hogy mi is a helyzet valójában, úgyhogy eljöttem megnézni.

Voltak kellemetlen élményeid az út során?

Az égadta világon semmi. Bár az is igaz, hogy viszonylag kevés dolgot élek meg negatívumként. A lényeg, hogy egyszer sem éreztem magam veszélyben.

Hogyan oldottad meg a szállást?

Nem terveztem elõre, és az internet adta lehetõségeket sem használtam. Úgy indultam el, hogy amint beesteledik, keresek egy alkalmas helyet, és ott alszom. Szerettem volna minél szabadabb maradni. Lengyelországban jórészt kempingeztem, máshol mindig belebotlottam valakibe, aki tudott egy „jó helyet”,  egy kis „pensiuná”-t vagy valami fizetõs szobácskát. Nekem csak az volt a fontos, hogy a motort valahol kerítés mögött tudhassam, esetleg valaki figyeljen is rá.

Kik segítettek szállásajánlattal? Kik mondták azt, hogy „tudok egy jó helyet…”?

Leginkább Ukrajnában és Romániában, fõleg a kisebb falvakban, a motor felkeltette az emberek érdeklõdését. Sokan le is fényképezték magukat vele. Szóval nem volt nehéz dolgom, csak leparkoltam valahová, vettem egy üveg vizet, pillanatokon belül elõkerült valaki, aki tudott angolul – mondjuk, egy tanár –, és a többi ment magától. Rajtad is múlik, hogy mennyire vagy nyitott. Ha kedves vagy az emberekkel, õk is azok lesznek veled. Például egyszer Ukrajnában egy benzinkútnál, ahova betértem, álldogált tíz marcona, terepszínû ruhát viselõ ember. Meg is ijedhettem volna, de inkább megálltam a csoport mellett, kezet ráztam az elsõ utamba akadóval, és utána õk vigyáztak a motorra, amíg bementem a boltba. Mûszaki problémám is akadt az egyik településen, ott is azonnal segítettek.

Akad olyan, aki meghívott magához?

Igen, a Kárpátokban voltam valahol Ukrajnában, egy keskeny, rossz úton, és egy völgyben, egy kis faluban megálltam a szokásos üdítõre a kisbolt elõtt.  Észrevettem, hogy három lány nevetgélve néz távolról. Elkezdtem velük beszélgetni, aztán az egyikük elhívott a családjához aludni. Egy kis faházban laknak, még vacsorát és reggelit is kaptam, sõt a ruháimat is kimosta. Erre mindig emlékezni fogok: igazi találkozás egy idegen helyen, az ottani emberekkel. Egész más, mint ha megnéznél egy újabb templomot, vagy barlangot, vagy más nevezetességet.

Mennyi idõt töltöttél Romániában?

Néhány napot, összesen öt éjszakát. Moldova felõl érkeztem, Huºi volt az elsõ állomás. Az igazi – kellemes – meglepetés az út minõsége volt. Tudom, hogy az emberek Romániában panaszkodnak az utakra, de amerre én jártam, rendben voltak az útviszonyok. Nekem külsõ szemlélõként úgy tûnik, hogy nagyon fejlõdik az infrastruktúra. Az utamon beszélgettem hollandokkal, akik évek óta Romániában élnek; sokat meséltek az országról, s tudom, hogy azért gondok vannak.

Ismerted már ezeket a hollandokat korábban is?

Távolról, az ismerõsöm ismerõsei. Pár éve elhagyták Hollandiát, hogy mezõgazdasági vállalkozásba kezdjenek Európában. Így kötöttek ki Romániában, mert terveiket otthon nehezen tudták volna megvalósítani. Túl sok nálunk az ember és a törvényi elõírás, a hely meg szûkös, kicsi ország vagyunk.

A hollandok Magyarországon is vásároltak földterületeket, a Balaton partján például egész holland kolóniák élnek…

Igen, ez így van, sokan keresik az álmaikat erre. Biztos, az is az oka, hogy könynyebb itt közel élni a természethez, de azt hiszem, az eltérõ életstílusnak is nagy a szerepe. Mifelénk mindenki el van foglalva a karrierjével és a hitelei törlesztésével. A legtöbb holland vagyonának legalább 60 százalékát a bank finanszírozta, és ez nem annyira vicces. Ahogy én látom, Romániában, fõleg vidéken, ez még másképp mûködik. Akkor vesz valaki házat, ha van rá pénze, vagy ha a családja tud segíteni. Itt az emberek sokkal inkább a mában élnek.

Az nem lehet, hogy sokaknak nincs is igazán más lehetõségük?

Persze az is lehet, de azt hiszem, mentalitás kérdése is. A hollandok igyekeznek elvinni az autójukat a szervizbe, még mielõtt bármi baja lenne, Romániában pedig, ahogy tapasztaltam, csak akkor, amikor elromlott. Én nagyon élveztem ezt az „itt és most” életérzést.

Mit osztottak meg veled a Romániában élõ ismerősök az országról?

Õk két részre osztják a romániai embereket. Azt mondják, az egyik részük nagyon is tudatában van annak, hogy ’90 után valami új kezdõdött, és megpróbálnak kihozni belõle valami értelmeset. A másik részük pedig azt mondja, Romániában úgysincsenek lehetõségek, úgyhogy – minden mindegy alapon – nem is igazán próbálják kézbe venni az életüket. Bár szerintem ilyen nincs: mindenki maga irányítja az életét.

Ha jól tudom, a hollandiai ismerõseiddel egy Marosvásárhely melletti faluban találkoztál. Merre mentél tovább?

Beljebb Erdélybe, majd át a Transzfogarason, ami az egyik fõ úti célom volt. Motorosszemmel a hegyeken keresztülfutó vékonyka aszfaltút külön élmény volt, olyan, mint egy természetes versenypálya. Sokkal szebb volt, mint vártam: a hegyek, a tavak, annyi gyönyörûség, amit elképzelni sem lehet. Aztán következett a Transzalpina, amit éppen most fejeztek be – azt hiszem, az a nap volt életem legjobb motoros élménye. Végül Nagyvárad mellett kötöttem ki, egy faluban, ahol szintén él egy holland ismerõsöm. Azt terveztem, hogy eltöltök nála egy estét, de aztán probléma akadt a motorral, és be kellett mennem a városba egy meglehetõsen ritka alkatrészért. Nem sok reményt fûztem hozzá, úgyhogy meg is lepett, amikor egy boltban ráakadtam. Elkezdtünk beszélgetni a tulajdonossal, akit nagyon érdekelt az utazásom története, meg megmutattam neki a képeket is. Kiderült, hogy nemrég Szírián motorozott keresztül, szóval volt közös témánk, így nála ragadtam még egy estére.

Mikor jön a következõ kaland?

A munkám kicsit megnehezíti a helyzetet, mert a pilótajogosítványom megtartásához bizonyos repülési óraszámot mindig teljesítenem kell, de szeretnék még utazni, és néhány hét mindig is bele fog férni az idõmbe. A barátaim is nagyon lelkesek voltak, amikor olvasták a neten az élménybeszámolóimat. Az a tervem, hogy legközelebb felteszek egy kamerát a kormányra, hogy visszaadhassak valamit abból, amit két keréken átélek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!