Bölények pedig léteznek

Feltehetően sok olvasónk számára nóvum – bár régebben hírét keltették a helyi lapok –, hogy néhány esztendeje a fogyatkozó bihari szlovák náció kishazájának új, Amerikából ide származott lakói vannak. Szilágyi Aladár riportja, D. Mészáros Elek fotóival.

Úgy ismerem ezt az általam „Kis-Szlovákia” névvel illetett tájat a Réz-hegység két oldalán, mint a tenyeremet, hiszen – ha jól számolom – öt alkalommal forgolódtam tölgyek-bükkök-gyertyánok övezte falvaiban. Most nem „etnoszügyben” érkezem Sólyomkővár/ªinteu (szlovák megülői szerint: Nova Huta) hegyi tanyavilágába. Ugyanis egy osztrák meg egy német vállalkozó errefelé ismeretlen, messziről érkezett populációt telepített a Bánffyak hajdani uradalmába: a tülkösszarvúak családjába (Bovidae) tartozó amerikai bölény (Bison bison) félszáz robosztus példányát.
Hogy szövegemnek némi történelmi zamatot kölcsönözzek: ezen a vidéken – akár Erdély-szerte – bő kétszáz évvel ezelőtti kiirtásáig volt honos mostani riportalanyaim közeli rokona, az európai bölény alfaja, a kárpáti bölény (Bison bonanus hungarorum). Utolsó példányát 1790-ben ejtették el. A 11. században a közeli, Berettyó menti Bölény-mezőnél fekvő Szilágyborzás a Napkor-Meszte nemzetség tulajdona volt. Mindezt egy Szent László kori oklevélből tudjuk, a birtokosoknak dézsmamentességgel kapcsolatos kiváltságaiért valamilyen különleges szolgálatot kellett teljesíteniük. A Bölény-mező arra utal, hogy a nemzetség feladatai közé tartozott a királyi ház, közelebbről a Biharon székelő hercegség vadásztermékekkel való ellátása. A Bölény-mező alsó végén, Ipp faluban is, a korabeli adatok szerint királyi bölényvadászok laktak.

A plébános-polgármester Élesdtől fölfelé haladtunkban a vártnál mostohább körülmények között vergődünk fölfelé a szerpentinen. Főleg a feketeerdői útról Solyómkővár felé letérő elágazás teszi próbára járgányunk tűrőképességét. Véges-végig – egy-egy pihentető szakasz kivételével – hengereletlen zúzottkő borította, az útépítő gépek miatt gyakran egy nyomvonalúra szűkült úton haladunk.
„Én nagyon reméltem, hogy ebben az évben kész lesz legalább ez a 15 kilométernyi bekötő út – mondja Augustin Albert plébános, Nova Huta PDL-színekben újraválasztott polgármestere. Valahogy nehezen megy, pedig európai pénzekből finanszírozzák. Számomra úgy tűnik, mintha nem akarnák felvenni azt a pénzt. A munkálatok lassan haladnak, mint láthatták, rendkívül megnehezítik a községközpont megközelítését. Mi két nagyobb pályázatot nyertünk a településen belüli úthálózat korszerűsítésére, illetve egy művelődési ház és a gyermekeink délutáni foglalkoztatását biztosító afterschool-központ felépítésére. Sokkal kevesebb támogatást kapunk kilométerenként a projekt finanszírozására, mint a nagy nemzetközi cég, amely pályázati úton kapott megbizatást az Élesdet Zilahhal összekötő országút modernizálására. A kivitelezők nekem nem prezentáltak semmiféle tervet, hogy lássam, mit, hogyan akarnak csinálni. Nagy a lemaradásuk, nem fogják a 2013 januári határidőt betartani. Az út jelenlegi állapota nem csak a lakosság életét keseríti meg, hanem a bölényfarmra kíváncsi látogatókat is elriasztja.”
Sólyomkővárról hazatérve magam is meggyőződtem arról, hogy az útépítők nem csak a polgármester előtt titkolóznak. Megtudtam, hogy a munkálatok megrendelője, az Országos Autósztráda és Útügyi Társaság egyenesen megtiltotta az építkezés műszaki felügyelőjének, hogy tájékoztassa a sajtót a dolgok jelenlegi állásáról.
A községháza s a templom utcáját balról végeláthatatlan drótkerítés szegélyezi, áramütés veszélyére figyelmeztető táblákkal. Innen már jól látni a szemközti, körbe kerített dombhátakon legelésző állatokat. A bölényfarmhoz vezető, balra leágazó sikátor nem épp turistacsalogató, talán érdemesebb volna gyalogszerrel meglátogatni a busa fejű, bozontos bundájú jövevényeket.

Merész, talán túl merész álom Regénybe illő történet Románia első, az előkelő Royal Village névre keresztelt amerikai bölény farmjának létrejötte. Egy osztrák bútorgyáros, Cristian Friedl előbb Brassó környékén medvéket lőtt ki, majd Ion Þiriac bályoki vadisznóvadászatainak résztvevőjeként vetődött Sólyomkővárra. Megkedvelte a vidéket, s miután többször visszatért ide, német vadászcimborájával, Hans Kilgerrel összefogva, nagyszabású tervbe vágta a fejszéjét. „Szerelem volt első látásra – nyilatkozta annak idején a tiroli üzletember –, előbb egy hétvégi házat szándékoztam építeni ide, de megéreztem a hely kínálta lehetőségeket, s a lakosok számára munkahelyeket teremtő, a falu számára fellendülést hozó vállalkozásba fogtam.”
Három esztendeje avatták fel ünnepélyesen a hangzatos Indian Summer Bison Ranch nevet viselő farmot, indulásból 400 ezer euró befektetéssel és 19 borjúval. A 16,5 hektáros bölénytenyészet mellett egy kilenc hektáros vaddisznótelepet és egy szarvasokat, őzeket, muflonokat nevelő vadaskertet terveztek létrehozni. Azóta ez a két létesítmény is működik, s a bölények száma is félszáznyira nőtt. Cristian Friedl már induláskor felvázolta, hogy a turizmus fellendítése érdekében panziókat, vendéglőt és egy vakációs falut szándékoznak létrehozni. A vállalkozás egyik tartóoszlopa a helybeli ökogazdálkodás lenne. A novahutaiaktól vásárolnák fel a marhahúst, a csirkehúst, a tejet, a tojást, a terményeiket, a gombát, az erdei gyümölcsöket a panziók éttermeinek ellátása érdekében, s a termékek feldolgozását is biztosítanák. Vadászatokat szerveznének a környéken, mountainbike körutakat és gyalogtúrákat. Terveznek egy pisztrángtelepet, vizaneveldét, egy vadászati múzeumot, egy fürdő-kezelőközpontot és egy oktatási centrumot, ahol a környék fiataljait idegenforgalmi ágazatokban akarják képezni.
Menet közben Friedléknek tényleg megnőtt az étvágyuk, az első, sólyomkővári farm megnyitása óta. További, bölényekhez kötődő ambíciójuk kiélése érdekében a Kolozs megyei, mezőségi Cegén tavaly indítottak be egy 120 „férőhelyes” farmot, de az is szűknek bizonyult, ezért szeptemberben a közeli Récekeresztúron nyitottak meg egy újabbat, nagyobb területen. 500 hektáron szafariparkot, vadászterületet fognak működtetni, s autóbusszal szállítják majd a kolozsvári repülőtérről a helyszínre a küföldi turistákat. Az élőállatok egy részét, ha felnőnek, exportálni szándékoznak, mint ahogy a levágott állatok húsát is. Nyugaton nagy keletje van a bölényhúsnak. A nálunk még ritka ínyencségnek számító különlegesség ára kilónként eléri akár a 80 eurót is. A Dél-dakotai Egyetem kutatói megállapították, hogy 75 százalékkal kevesebbb zsiradékot, 40 százalékkal több proteint tartalmaz, mint a marhahús. Ásványi sókban, vasban gazdag, alacsony a koleszterol tartalma, kevesebb kalóriát kínál, mint a csirkehús. Vérnyomáscsökkentő antioxidánsokban is gazdag, puhább és ízletesebb, mint a borjú húsa.

A lehangoló valóság „Én nagy várakozással fogadtam a munkahelyekkel kecsegtető befektést, hiszen amióta a környék ipara nagyobb részt leállt, kilátástalanná vált Nova Huta és a hozzá tartozó falvak helyzete. Hajdanában hat busz szállította a bányavidékre, az élesdi cementgyárba, az esküllői hőállótáglagyárba, a feketerdői üveggyárba az embereket. A szlovák nép szorgalmas, de egyetlen megélhetési lehetősége a mezőgadaság maradt. A mi sovány, hegyvidéki földjeinken jobbára csak burgonyát érdemes termeszteni, hála Istennek, az idei termés elég bőséges volt. A lakosság lélekszáma a 2011-es népszámlálásra mintegy ezer főre csökkent, háromszázzal kevesebben vagyunk, mint 2002-ben. Falvaink kiöregednek, ami a jövőt illeti, az itt maradt vagy hazatért közel száz fiatal házaspárban reménykedünk, akiknek köszönhetően mégsem veszélyeztet bennünket a teljes elnéptelenedés. Ezért is tartottam, tartom fontosnak a befektetők megjelenését. Amikor Cristian Friedl kiteregette nagyszabású elképzeléseit, magam is szebb jövőt álmodtam falusfeleimnek. Sokan bizalmatlanul fogadták, nem mintha kételkedtek volna a szavahihetőségében, de mindenféle kifogással éltek. Például azzal, hogy a bölénycsorda »be fogja büdösíteni a község központját«. Persze, egy ilyen tág területen mindez nem igazolódott be, mi több, végül is hasznosíthattuk a farm számára kibérelt, elhanyagolt, bogáncs meg páfrány ellepte legelőket. Friedl megvásárolt volna 350 hektárnyi erdőt is a további fejlesztés, egy vadászterület kialakítása céljából, de sajnos, a községi tanácsosok leszavazták a javaslatot. A befektető fogta magát, és Kolozs megyében keresett újabb spáciumot.”
Jókora csalódottságot érzek a plébános-polgármester hangjában. Hiába készítették el és nyújtották be az ivóvízhálózat megvalósíthatósági tervét is, választ sem kaptak rá az illetékesektől, pedig a Royal Village felszentelése idején mindenki itt volt a megyétől, aki számít, és megígérték, hogy mindenben támogatják őket.
Az infrastuktúra hiányosságai mellett az is megtorpanást okozott, hogy 2011-ben leégett Friedlék kacsalábon forgó székháza, modern adminisztratív épülete.Szó szót követ, és kiderül, a nagy álomból helyben mindössze a két farm valósult meg, s összesen hat ember számára adnak munkát. Ráadásul az is szóbeszéd tárgya a faluban, hogy a két tulajdonos között viszály támadt, ami kihat a további fejlesztésre.
Ráfordulunk az amerikai prérin hajdanában – amíg az indiánokat „civilizáló-térítő” fehér emberek ki nem irtották őket – millió számra rohangáló bölények leszármazottaihoz vezető útra. Pár száz méternyire néhány rögtönzöttnek tűnő raktárépület, egy őrház meg egy, a legelőbe benyúló karám árválkodik. Jöttünkre két álmatag férfiú kászálódik elő, úgy tűnik, nincsenek túlzottan turistafogadó hangulatban. Amikor kiderül, hogy nem egyszerű látogatók, hanem újságírók volnánk, végképp lehervadnak. Megengedik ugyan, hogy lefotózzuk várva várt „riportalanyainkat”, de őket nem. Még a nevüket sem hajlandóak elárulni. Az egyébként elérhetetlennek bizonyuló farmfőnököt emlegetik, egyedül ő jogosult a sajtóval „szóba állni”. Előzetes tájékozódásom alapján sejtem, hogy honnan ez a médiaellenes szigor: olvastam az interneten néhány nem éppen hízelgő, sőt egyenesen gyalázkodó anyagot román kollégák tollából.
Balszerencsénkre, bison bisonék jó messzire, a villanydróttal elkerített legelő kellős közepén találnak maguknak harapnivalót. Gondozóik arra sem hajlandóak, hogy közelebb csalogassák őket, pedig annyit kiszedtem szófukarékból, hogy a nagy szárazság miatt szénával pótolják a táplálékukat. Egy fürgébb növendék talán abban reménykedik, hogy vetünk neki egy ölnyi takarmányt, közelebb merészkedik, de az is elképzelhető, hogy a kíváncsiság irányítja, ahogy mi sem láttunk még eleven bölényt, ő sem látott még eleven újságírót. Egy kőhajításnyira cövekel le előttünk, egy tapodtat sem lép közelebb. Be kell érnünk ennyivel…

Majd Nagyszalontán! Bölényileg kielégítetlenül térünk haza, de témaszegénységemet pótolandó egykori kollégámhoz, Török László szalontai polgármesterhez fordulok, hiszen eszembe jut, hogy a Csonkatorony városában is készül valami hasonló. László megerősíti az információimat: valóban, egy másik, a nevét titkoló osztrák vállalkozó – állítólag Ausztria ötödik legvagyonosabb polgára – a tavaszon 800 hektárt vett ki haszonbérbe a városi legelőkből, további területeket vásárolt melléje, ugyanis 5000 (!) jószággal Európa legnagyobb bölényfarmját akarja beindítani. Az 50 millió eurós nagyberuházás nem csupán idegenforgalmi célokat szolgál, egy vágóhidat is épít, s innen fogja kielégíteni a kontinens növekvő bölényhús igényét. Az osztrák úr készségesen fogadta el a vesrenykiírásnak azon feltételeit is, hogy egy kisebb állatkertet, pontosabban egy állatsimogatót létesít, lovardát is, és errefelé „őshonos” szürkemarhákat is fog tenyészteni. „Ha pásztorköltőnk, Sinka István, aki Nagyszalonta határában legeltette a nyáját, megtudná, hogy több ezernyi »tájidegen« jószágot eresztünk ide, forogna a sírjában – mentegetőzik a polgármester –, de a bölények legalább hasznot hoznak, és nem teszik tönkre a határt, mint az eddig gátlástalanul garázdálkodó szebeni csobánok birkái…”