Bódulat a mélyben

Opera tér, Temesvár, este fél 11, az első igazán hideg esték egyike, valamikor október közepén. A feleségemet várom, tízkor kellett volna találkoznunk, de nem sikerült időben végeznie. Körbesétálok, a kivilágított kirakatokat nézegetem, bár nem találok bennük semmi érdekfeszítőt. Egy egyetemista párocska halad el mellettem, vagy a jó meleg bentlakás, vagy valamelyik diákok által közkedvelt kocsma felé igyekeznek, vidáman – bár kicsit fázósan – csivitelve. Távolról látom, az ékszerbolt előtt már áll valaki, a ruhája szakadt, görnyedt háttal tapad szorosan az üveghez, mintha valamelyik darab csillogása végleg rabul ejtette volna. Egy perc után valamit óvatosan kiejt a kezéből és egy tétova mozdulattal a pinceablak rácsai közé rúgja, aztán elindul felém. Közelről már jól meg tudom nézni magamnak a kötött sapka és az állig felhúzott orkánkabát közül éppen csak kilátszó arcot: 15 év körüli lehet, a bajusza még éppen csak pelyhedzik, viszont a szemei opálosak. Lejjebb siklik a tekintetem, meg is találja, amit keres, az összekulcsolt kezek közül kikandikáló, hónaljhoz rejtett, erősen illékony folyadékkal töltött nejlonzacskót. Nem ritka kép ez Temesváron, de a felnőttekkel szemben – valljuk be – érzéketlenebb az ember. Itt mégiscsak egy gyerekről, pontosabban gyerekekről van szó. Elballagok a kirakatig, aztán egy kis tétovázás után kihorgászom a kicsi, szürke dobozt a rácsok közül. „Aluminiu lac” böngészem a feliratot, miközben még az üres flakon kipárolgásai is elbódítanak picit. Ekkor határozom el, utánajárok a dolognak, ki törődik ezekkel a srácokkal, és milyen lehetőségeik vannak, hogy kikerüljenek az ördögi körből. A kép árnyaltabb, s szerencsére egy fokkal kevésbé borús, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná.

Kétféle utcagyerek. Mihai Batky 1996-ban kezdett el másodmagával utcai szociális munkásként dolgozni egy észak-vesztfáliai székhelyű non-profit szervezetnek, mely Romániában többféle jószolgálati tevékenységet is felvállalt. Az ő csapatuk volt az első, amely szakszerűen kézbe vette az utcagyerekek ügyét. Mindenre kiterjedően felmérték az életkörülményeiket: hol alszanak, mit esznek, hogyan viselkednek, milyenek a családi körülményeik. Az egyik magyarok által látogatott kiskocsmában, egy barátom ismerőse révén találkozom vele, mint a téma avatott helyi szakértőjével. Kicsit megvárat, aztán a maga hosszú hajú, szakállas, fülbevalós, folyton vibráló valójában beviharzik, és még jó ideig a szomszéd asztaloknak köszöngetve leül végre mellénk. Első pillantásra elhiszem neki, hogy már az egyetem első évétől kezdve – ahol szociológiát és pedagógiát hallgatott – inkább terepen volt, mint az iskolapadban. Bár az alapítvány azóta beszüntette itteni tevékenységét, Mihai a mai napig az utcagyerekek ügyének szenteli az életét, bár most a terepről levonult kicsit, mint mondja, hogy erőt gyűjtsön, de most is a srácok közelében van, velük, értük dolgozik.

Már a beszélgetés elején rendet tesz a bennem laikusban kavargó sztereotípiák és tévedések között. Először is tisztázni kell az utcagyerek fogalmát. Ezen sokan a ténylegesen 24 órában az utcán élő, hajléktalan gyerekeket értik, pedig a csak napi néhány órában felügyelet nélkül csellengők is ebbe a kategóriába tartoznak. A mindenkinek szemet szúró, belvárosban kéregető gyerekek sokszor inkább a második csoportból kerülnek ki. Általában van családjuk, és otthonuk is, viszont étel nem gyakran kerül az asztalra, úgyhogy a gyerek igyekszik gondoskodni a betevőről. Egy-egy forgalmasabb helyen két-három óra alatt összekoldul egy kis kenyérre meg tejre valót, és hazaviszi az anyukájának. Rajtuk sokszor nehezebb segíteni, mint a teljesen magukra maradtakon, mert a család az esetek nagy többségében nem együttműködő.

Szentkép és akt a csatorna falán. A városba csak pár éve érkezettként a másik nagy tévedésem az volt, hogy súlyosnak ítéltem meg a helyzetet, amiről a tények birtokában már én is úgy vélem, javuló tendenciát mutat. Az igazi krízis a kilencvenes évek közepétől az ezredfordulóig tartott, amikor az ország elmaradottabb régióiból özönlöttek valamiféle csodaváró hangulatban a szegény családok és elkóborolt gyerekek Románia második leggazdagabb városába, a hármas határhoz, persze az új Eldorádót csak igen kis hányaduk találta meg. Sokszor a szülők inni kezdtek, elzüllöttek, a gyerekek pedig az utcára kerültek, az iskolából is kimaradtak. 1999-ben egy akkori felmérés szerint 85-90 temesvári kiskorú töltötte minden napjának összes óráját az utcán. Majdnem minden híd alatt és a mára felújított parkokban gyerekek és hajléktalan családok éltek, sőt egyes helyeken a csatornákban is. A legtöbb aknafedőt már lehegesztették, de a Decebal hídnál Mihai mutatott olyan részt, ahol a távhővezetékek mentén anno kétszobás lakásokat rendeztek be maguknak a hajléktalanok a föld alatt, mosdóhelyiséggel és hálószobával, amelynek falán az utcai élet szélsőségeinek eklektikus mementójaként a szentképek és a meztelen lányokat ábrázoló fotók jól megfértek egymás mellett.

A bódulat napirendje. Ebben az időben terjedt el errefelé, ki tudja, honnan importált szokásként, a drogozás legalantasabb formája, a szipuzás. Sokakat ejtett rabul a lehetőség, hogy a hétköznapok nyomorát a zacskóba öntött illékony kemikáliák bódító kipárolgásainak segítségével – ha csak időlegesen is – csodás illúziókra cseréljék: boldogan körbetekinthessenek a Csillagok-hegyének legtetejéről vagy tengeralattjáró nélkül is lemerülhessenek a sellők és más mesebeli lények lakta Óperenciás-tenger ezer titkot rejtő mélyére. Mindeközben – tartós használat esetén – súlyosan és visszavonhatatlanul károsították az agyukat, májukat, veséjüket. Mihai kénytelen volt végignézni, ahogy egy utcán élő fiú, minden segítséget elutasítva, 1996-tól 2003-ig a halálba szipuzta magát. A kevésbé tragikus esetek is megnehezítették a munkáját, mivel az anyag már egy szippantás után is olyan súlyosan lelassítja az agyműködést, hogy a legegyszerűbb kérdésre is csak 20-30 másodperces késéssel érkezik igencsak zavaros felelet. A tapasztalatok szerint a függő gyerekek napirendje viszonylag pontosan körülírható sémát követ: dél körül kerül sor az első adagra, annak délután 2-ig a hatása alatt vannak, azután alszanak egy picit, vagy valami alkalmi munkát végeznek, általában a piacon segítenek rakodni az árusoknak. Az igazán kemény időszak délután 5 óra felé kezdődik és éjjel 11-ig tart, általában permanens bódulatban telik, ami után a szervezet 8-10 órára kikapcsol. Ezért a szociális munkások, ha érdemben akartak kommunikálni a pártfogoltakkal, hajnali 6-7 óra felé járták be a terepet, amikor a gyerekek még álmosak ugyan, de legalább nem állnak a szer hatása alatt.

A szipuzás egyik legveszélyesebb tulajdonsága, hogy a szer a többi kábítószerfajtához képest nagyon olcsó. A Temesváron legnépszerűbb, alumínium alapú oldószerből 8-10 új lejbe kerül egy flakon, 12-15 lejből garantálható az egész napos bódulat. A havi költségek így is három-négyszáz lejre rúgnak. Ezt a summát a 10 év alattiak – akik közül sok fogyasztó kerül ki – könnyedén összekéregetik, az idősebbek inkább alkalmi munkákból teremtik elő. A nagyobb lányokat sok esetben könnyen elcsábítja a prostitúció kínálta, könnyűnek tűnő pénzszerzés lehetősége.

Rögök a visszaúton. A súlyos állapotokat felismerve az állam is igyekezett – egy nem éppen hatásosnak bizonyuló – törvénnyel reagálni: megtiltották, hogy a boltokban hallucinogén anyagokat tartalmazó háztartási szerekkel szolgáljanak ki kiskorúakat. A szabályozást az eladók nem vették túl komolyan, úgyhogy az idősebb gyerekek kimosdottak egy picit, néha egy-egy új ruhadarabot is beszereztek valamelyik turkálóból, és vígan vásároltak egyszerre tízflakonnyi mennyiségeket maguk és fiatalabb társaik számára.

Manapság – Mihai és társai munkájának köszönhetően – jobb a helyzet, a legújabb felmérés szerint „már csak” 20-25 kiskorú él magányosan a temesvári utcákon. Velük azért nehéz előre jutni, mert ők az első hullámmal a városba érkezett hajléktalanok gyerekei, akik mintaként is ezt az életmódot kapták, így nehezebb visszavezetni őket a társadalomba. Pedig az e célt szolgáló rendszer, ha nem is tökéletesen, de már egészen jól működik.

Van már egy segélyhívószám, amelyen értesíteni lehet az illetékes hatóságot, ha valaki hajléktalan vagy csellengő gyermeket lát, egy szociális munkás azonnal a helyszínre siet, és intézkedik a szükségleteknek megfelelően. Egyre többen élnek is a lehetőséggel. Létezik átmeneti otthon is a városban a fedél nélkül maradt kiskorúak számára, napi 24 órában működik, 15 férőhellyel, fiúkat és lányokat egyaránt befogad. Itt a gyerekek kaphatnak ételt, ruhát, és visszaterelik őket az iskolába. Ez csak az első lépcső, néhány hónapig tartó átmeneti megoldás, amíg a bíróság – a szociális munkások javaslatát figyelembe véve – a további intézkedésekről dönt. Ha sikerül megtalálni a családot, s az alkalmas arra, hogy a szülői feladatokat ellássa, akkor a gyermek visszakerül hozzájuk, ha nem, akkor próbálnak alkalmas rokonokat, barátokat keresni. Ha a baráti, rokoni körből senki sem jelentkezik, akkor jönnek szóba a hivatásos nevelőszülők, illetve a nevelőotthonban való elhelyezés. Viszont a drogprobléma szakszerű kezelése egyik esetben sincs biztosítva.

A rendszer hatékony működését a jogi háttér hiányossága nehezíti: a kiskorú önállóan is tehet olyan nyilatkozatot, hogy nem kíván a rehabilitációban részt venni. Egy tízéves gyermek is kijelentheti, hogy vissza akar menni az utcára, és ebben senki sem akadályozhatja meg. Ezért sokan a téli hidegek beköszöntével bevonulnak az otthonba, amennyire kell, részt is vesznek annak életében, viszont tavasszal újra visszatérnek a kötelezettségek nélküli utcai élethez, így az átmeneti otthon kihasználtsága igencsak ingadozó. A tavaszi és nyári időszakban sokszor csak öt-hat gyerek lézeng az épületben, a hideg téli napokon pedig olykor több mint húsz is jut a 15 férőhelyre. A törvény a másik oldalon viszont szigorú: tizennyolcadik életévét betöltött személy nem részesülhet ellátásban, mivel jogilag már felnőttnek minősül. A szakemberek viszont úgy vélik, hogy sok esetben a 19-20 éveseknek is a kiskorúak számára fenntartott ellátórendszerre lenne szükségük.

A fentiek legsúlyosabb következménye, hogy az oktatási rendszerbe csak keveseknek sikerül visszailleszkedniük. Hiába a speciális felzárkóztató program, hiába segítenek az átmeneti otthon dolgozói a leckeírásban, ha az érintettek a tanév jelentős részét az iskolától távol töltik. Így – tanulási szempontból – az egész iskolaköteles kor alatt egy, maximum két osztályt ismételgetve csak vegetálnak. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki négy évnél többet maradt ki az iskolából, akkor annak már nincs lehetősége a visszatérésre.

Mihai elmondása szerint a legnagyobb gond az, hogy a gyerekek nem tudnak beilleszkedni, a teljes mértékben eltérő életmód miatt nem találnak kapcsolódási pontot kortársaikkal. Mások az élményeik, másféle problémákkal kell szembesülniük, nem néznek filmeket, nem hallgatnak zenét, nem olvasnak könyveket, nincs miről beszélgetniük. Ezt a helyzetet – éjfekete utcahumorral – egy vicc is leképezi, mely az érintettek között terjed: A hajléktalan fiú elmegy egy „normális” lánnyal randevúzni. Zavartan üldögélnek a bárban, a fiú nem szól egy szót sem. A lány 10 kellemetlen perc elteltével kimegy a mosdóba, mire visszatértekor a fiú fellélegezve megkérdi: „Na, volt vér a székletedben?”

Sorsok a parkban. Az utca világa és a társadalom közt feszülő szakadékot csak lassan, sok türelemmel lehet áthidalni, és a siker mércéje is teljesen más, mint az átlagos körülmények között felnövő gyerekeknél. Áttörésnek számít, hogy egy 12 éves kisfiú, aki hétéves korától az utcán élt, abbahagyta a dohányzást (napi egy csomag), az ivást és a szipuzást, és nekivágott az általános iskola harmadik osztályának. Persze vannak kudarcok is, amikor minden igyekezet ellenére a befektetett energia veszélybe kerül.

A beszélgetés után Mihai felajánlotta, kerékpározzunk körbe a városban, nézzük meg, mi újság a terepen, de először be kell ugranunk a kórházba, mert az egyik védencét úgy megverték éjszaka egy bolt előtt, hogy ki kellett venni a lépét.

Aztán az északi pályaudvarhoz, majd a 700-as piachoz, végül a Parcul Poporuluihoz (Nép parkja) tekerünk. A szakadt ruhák, a sokak számára láthatatlan alakok – Mihai rövid narratíváinak hatására – hús-vér emberekké, lüktető sorsokká válnak: „Ez a lány 26 éves lehet, vagy 10 évet lehúzott az utcán, családja van és két gyereke, most már egészen rendben van, csak néha együtt lóg még a régi haverokkal… Az a másik viszont prostitúcióból él most is, és újra szipózni kezdett… Ezek a focizó fiúk itt a parkban mind utcagyerekek, nagyon rendesen edzenek, a minden évben Brazíliában megrendezett hajléktalan világbajnokságra szeretnének kijutni, igen, ilyen is van… Látod azt a pasast a pálya másik oldalán, aki ragasztót szív a kabátja alól, ő volt az a kisfiú a kutyával a képen, amit adtam neked. Büdösinek csúfolják a többiek, mert magyar, és hát nincsen túl jó szaga, neki nem sikerült kitörni.”