Elsősorban a lelkemből dolgozom

Boldog embernek tartja magát, ami ritkaság napjainkban. Sikeres művész, feleség, anya, és amire nagyon büszke: nagymama. Nívódíj, Kiválósági Díj, Életműdíj, Poór Lili-díj: művészetének elismerései. A tapsot, a közönség szeretetét a szívében, lelkében, agyában, zsigereiben őrzi.

Halasi Erzsébet fél évszázada kezdte pályáját, s bár hívták, soha nem lett hűtlen Nagyváradhoz.

Hack Erzsébet Ilona Szegeden született, de alig néhány hónaposan a Körös-parti város lakosa. Édesapja, Halasi Gyula színművész ugyanis Nagyváradra szerződött, és hozta a családját: feleségét, kislányát, s apósát, Döme Lajos főkellékest a kelléktárával együtt.

Édesapja nem veszi fel művésznevét, az iratokban Hack marad, Halasi Erzsébet színművésznő személyijében, hivatalos okmányaiban mindmáig ez a név szerepel.

Átvészelik a háborút, majd édesapját a Szovjetunióba hurcolják, öt évig marad fogságban. Nem könnyű az életük, édesanya dolgozik, Erzsébet iskolába jár, balettet tanul, kisgyerekként már fellép a színházban. Az egyik előadásban nem más a partnere, mint Kovács György érdemes művész.

Édesapja a visszatérte és a rehabilitációja után a nagyváradi színház vezető színésze, majd hirtelen nyugdíjba küldik. Nagyváradon ma utca viseli a nevét.

„Ha tehetségtelen, rúgjátok ki!” Erzsébet, noha sportolói karrier vár rá, orvosnak készül. Dr. Hack majd gyógyít, istápol és ápol. Csakhogy egy rossz vegytantanár miatt eláll a szándékától, és szinte egyik napról a másikra eldönti: színésznő lesz.

Édesapja nem lelkesedik, segít neki felkészülni, de protezsálni nem hajlandó. „Ha tehetséges, vegyétek fel, ha nem, rúgjátok ki!” – szólítja fel a vásárhelyi Színművészeti Akadémián vizsgáztató kollégákat.

Felvették, de ez sem volt egyszerű: túljut a rosták többségén, amikor kiderül, hogy nem folytathatja a felvételit, mert idegen állampolgár. Történik ez 1957-ben. A család piros személyivel rendelkezik, magyar állampolgárok, akik idegen állam polgáraiként élnek Romániában. „Dauer András, a váradi színház akkori igazgatója lépett közbe, nem tudom, milyen összeköttetésekkel, valamint a főiskola, így végül minisztériumi engedéllyel, idegen állampolgárként felvételizhettem Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány Szentgyörgyi István nevét viselő színművészeti főiskolájára.” Tizennyolc éves, amikor felszólítják az édesapját: vagy felveszik a román állampolgárságot, vagy kirúgják Erzsébetet a főiskoláról. Felvették az állampolgárságot.

Húszévesen végez. Noha hívják Kolozsvárra, marasztalják Marosvásárhelyen, Erzsébet hazajön Váradra.

Tudja: ha Nagyváradon kezdi a pályát, itt találja a legszigorúbb és legőszintébb kritikust: az édesapját. Halasi Gyula elismert, vezető színésze a váradi színháznak, az a sokoldalú művész, a tragédiában és drámában, komédiában és operettben magas művészi színvonalon alakítja szerepeit. Tehetséges színész és igényes művész. Igényes, elsősorban önmagával, de másokkal is. Lányával különösképpen.

„Az én művészi pályámat édesapám határozta meg. Tudtam, miért jövök haza, tudtam, hogy egy olyan ember mellé kerülök, aki biztosan keményen, szigorúan, rengeteg kritikával arra az útra terel, amely számomra a legjobb.”

Halasi Gyula 1989-ben távozik az égi társulathoz. Erzsébet nem tudja visszaidézni a beszélgetéseket, de emlékszik az érzésekre, módszerekre, ahogy édesapja gyermekkorától kezdve rávezette a tanulásra, olvasásra. „Apámtól egy életre megtanultam: ha kapok egy szerepet, nézzek utána, ki az író, mikor és miért írta a darabot, miről szól a darab, és milyen embert kell eljátszani. Utána kell olvasni mindennek. Most már könnyű, hiszen mindent meg lehet találni az interneten, de akkor bizony rengeteget kellett olvasni. Ez volt a legnagyobb segítség részéről. Persze figyelmeztetett a mozgásra, a beszédtechnikára. A mesterséget ugyanis a gyakorlatban, színpadon lehet megtanulni. Apámtól tanultam meg, mit csináljak a kezeimmel, hogyan mozogjak a színpadon. A szakmát apámtól tanultam és ellestem az akkori művészektől, akik Váradon játszottak.”

A színház társas játék. Erzsébet mindent és mindenkit megfigyel maga körül. Szüksége van erre a szerepeihez. Nem ösztönös színész, végiggondolja, elemzi a szerepét, a darabot. Tanulmányozza a figurát, a kort, a társadalmi, történelmi pillanatot, amikor a darab játszódik. „Az agyam lefényképezi, akit és amit látok. Bizony egy-egy szerep felépítésénél előfordult, hogy beugrott egy mozdulat, egy gesztus, egy hanghordozás. Beépítettem a szerepembe, és mindig nagyszerűen hatott. Nem vagyok ösztönös színész. Elsősorban a lelkemből dolgozom. Utána elkezd munkálkodni az ész, majd mindennek utánaolvasok, kicsit belemélyülök a korba, melyben a darab játszódik. Megnézem, milyen ruhákat, milyen frizurát viseltek akkoriban, hogyan beszéltek, mozogtak az emberek. A mai napig így dolgozom. Mondok egy példát. Legutóbbi nagy szerepem Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabjában Juanita, a majomlány volt. Anca Bradu fiatal rendező kért fel a szerepre. Elvállaltam, s kiderült, hogy főszerepet alkottunk közösen a rendezővel. Sokat gondolkodtam, hiszen ez a majomlány művelt, nyelveket beszél, a sors viszont embertelen külsővel verte meg. Ugyanakkor a mutatványosok között elállatiasodott, majommá vált. Bekapcsoltam a tévét, az Animal Planet csatornán elkezdtem figyelni a majmokat. Megfejtettem a szerencsétlen, elfajult, lelkileg nyomorék lényt, aztán hozzáadtam a látott gesztusrendszert, hogy alátámasszam a szerep lényegét. Ha a lelkembe tudom fogadni a figurát, akit játszom, akkor jó alakítás lesz. Pályám folyamán találkoztam olyan szereppel, melyet semmi szín alatt nem tudtam befogadni a lelkembe. Nem szerettem a figurát. Az ember a lelkével szeret, ésszel nem lehet. Az agyam dolgozott rajta, megoldottam, de nem szerettem, nem a lelkemből jött. Ellenben ha olyan szerepet játszok, amit szívvel-lélekkel szeretek, és elkezdtek keményen dolgozni, akkor mindig elvártam a partnertől, hogy a szemembe nézzen, s ugyanúgy dolgozzon, mint én. Legyen türelme kivárni, a próbán, hogy addig mondjam a szöveget, gyakoroljam a játékot, ameddig úgy érzem, rendben van az a jelenet. A színész tízszer, hússzor elismétli a jelenetet. Legyen türelme kivárni, ameddig kikínlódom a monológot vagy a három szót. Nekem ugyanis van türelmem várni. Mi több, számtalanszor én mondtam, hogy menjünk vissza, mert nem éreztem a partner kisugárzását, nem éreztem, hogy ő is megfogta a szerepének azt a pillanatát, amit én már éreztem. Ki kellett várni, ameddig ő is megérzi. Ha nekem nincs hozzá türelmem, akkor az egész nem ér egy puttony szelet. Ha a partnerem nem érez rá, akkor én sem tudok tökéleteset alkotni. Ha neki nincs türelme engem megvárni, akkor ő sem képes tökéletes alkotásra. A színház társas játék. Aki nem társas játéknak képzeli, az játsszon csak monodrámákat. A többszereplős előadás viszont az, hiszen egymással beszélünk, egymásból táplálkozunk a színpadon.”

Erzsébet szerint a közönség éppen úgy partner egy előadásban, mint a színésztárs a színpadon. Nincs kinek játszani, ha nincs közönség. „Az ezerfejű cézár nélkül nincs értelme. Azért készül az előadás, hogy megnézzék, hogy legyen kinek elmondani azt, amit a szerep által közölni szeretnék. Amikor a színész megfogja a közönséget, amikor a néző már partnerré válik, vele sír és vele nevet, akkor megtörténik a csoda. Az leírhatatlan érzés. Azonban ha nem fogja meg a közönséget, akkor semmit sem ér a produkció. Érzem a közönségben, hogy sírni vagy nevetni akar. Többször játszottam stúdiószínházban, és akkor láttam a közönséget. Láttam, hogy a nézők arcára rá van írva az érzelem, amit közvetítek. Izgalmas tapasztalat egy méterre a közönségtől játszani. Mindig féltem a stúdiószínházban dolgozni. Monodrámát egyszer vállaltam el, és soha többet. Nekem szükségem van partnerekre, játszótársakra.” Hiszi és vallja: a színészethez szerencse is, tudás is szükséges. De tehetség nélkül nem válhat művésszé.

Nem volt negyedik fal. Egymást követik a főszerepek a pályáján, a szép és kevésbé szép események a magánéletében. Halasi Erzsébet viszont csak a szépre emlékezik. Arra, ahogyan meghódította őt első férje, Ion Delorean, a sármos, művelt főrendező. Az első fia, Gyula születésére, gyermekkorára.

A békés, mondhatni szép elválásra első társától. A nagy, lobogó szerelemre Boross Lajos zeneművésszel, a színház karmesterével, akitől csak a halál választotta el.

S közben szinte észrevétlen múlt az idő. Színészi pályájának 35. évfordulóját a Szókimondó asszonysággal ünnepli. A zeneszerző: Boross Lajos. „Boldogság volt együtt dolgozni.” A siker ezúttal sem maradt el. Majd a 40. évforduló. A fiatal Tóth Tünde színész-rendező kéri, hogy szerepeljen az Orfeum című produkcióban, amely a Nagy Endre-féle kabarét eleveníti fel a színház páholyfolyosóján. Énekel, táncol, prózai szöveget ad elő. „Ez vad volt, mert a közönség között járkáltam, és beültem egy jóképű pasas ölébe. Ebben az előadásban teljes mértékben játszótárs volt a közönség. Nem emelkedett fel a negyedik fal.”

Ekkor már első unokája, Gyula kislánya, az akkor négyéves, ma már nagy kamasz Vivien visz neki virágot. Mialatt az Erzsébetről szóló könyv készült, világra jött a másik unoka, Tamás kisfia, Péter.

Most ismét jubileumra készül: az 50.-re. Nagyszabású előadással ünnepli a színház a Nagyasszonyt. Vidám műsorral, mert Erzsébet a vidámságot szereti. A róla készült könyv bemutatóján megkérdezték a művésznőt: boldog ember ő? A válasz rövid volt: igen.

Fél évszázada szolgálja a színházművészetet és a közönséget. Hetvenévesen derűs, szép, boldog asszony. „Kisvárdán, a díj átvételekor a következőket mondtam: Nagyon boldog, de egyben szomorú is vagyok ennek a díjnak átvételekor. Boldog vagyok azért, mert itt lehetek és átvehetem. Szomorú pedig azért, mert nem kezdhetem elölről a pályámat, azt az ötven évet, melyet a színpadon töltöttem. Folytatni viszont lehet. Ha erőm, egészségem és a Jóisten is megengedi, ugyanazzal az odaadással szolgálom tovább Thalia oltárát.”