Mentális falakat döntöttek le

Martonyi János külügyminiszter válaszából, melyet a magyar–román közös kormányülés elmaradásának okát firtató parlamenti interpellációra adott, az derült ki, hogy a kormány nem kívánja eredeti formájában folytatni ezt a típusú együttműködést. A román kormány megtette a szükséges lépéseket az esemény előkészítésére, amit az RMDSZ is szorgalmaz. Budapest azonban túl költségesnek, túl széleskörűnek tartja az értékelése szerint inkább szimbolikus rendezvényt. Ön a kezdetektől, 2005-től koordinálta a közös kormányüléseket. Milyen céllal indították el ezt a folyamatot?

Félrevezető tud lenni, ha egy kormányközi vagy államközi eseményt pusztán a költsége alapján ítélünk meg, ha annak alapján próbáljuk eldönteni, hogy sikeres volt-e vagy sem, hogy mennyire gondoljuk olcsónak vagy drágának. Ilyen megközelítésből azt kellene mondanunk, hogy a 22 milliárdba kerülő magyar uniós elnökség nem volt sikeres, mert úgymond sokba került. Holott az ilyen eseményeket abból a szempontból érdemes megítélni, hogy milyen mértékben járultak hozzá azokhoz a szakmai-politikai célkitűzésekhez, amelyeket az adott kormány megfogalmazott. Számunkra az volt a cél, hogy a magyar–román együttműködés egész rendszerét emeljük ki abból a közegből, ami korábban jellemezte, és próbáljuk meg európai logikájú és tartalmú viszonnyá tenni. 2005-ben a kormány átfogó stratégiát fogadott el Délkelet-Európa vonatkozásában, ez tartalmában máig vállalható. Ennek egyik fontos eleme az volt, hogyan tudna Magyarország regionális stabilizáló szerepet játszani, olyan együttműködéseket generálni, amelyek által ez a térség markánsabb európai szereplővé válik. Akkor még csak tanulgattuk az uniós lét szabályait, és reménykedtünk Románia és Bulgária mielőbbi csatlakozásában. De a kormányülés nem „uniós megrendelés” volt, amit letudandónak gondolt volna akár a román, akár a magyar fél. Már a Medgyessy-kormány idején megfogalmazódott a szándék, hogy a magyar–román viszonyrendszer hullámzását megszüntetve az együttműködést stabil bázisra építsük. Ez a folyamat ért be 2005-re.

Tagadhatatlan, hogy szimbolikus jelentősége volt az első közös kormányülésnek. Mivé nőtte ki magát a folyamat, mi volt a szimbólumokon túl?

Fanyalgó kommentárokban az ülések után is sokszor vetették a kormányok szemére, hogy ezekkel a találkozókkal mintegy „letudják” az érdemi együttműködést. Nem így történt. Nemzeti-kisebbségi szempontból voltak szimbolikus jelentőségű, de komoly tartalmú döntések. Hosszas előkészítés után az első közös kormányülés mondta rá az áment a csíkszeredai magyar főkonzulátus létrehozására, vagy arra, hogy a bukaresti magyar kulturális intézet a Székelyföldön is nyithasson irodát. Ugyanígy nyílt meg a gyulai román főkonzulátus és a szegedi román kulturális fiókintézet. A kolozsvári Mátyás-szobor esetében is az együttes kormányülésen született döntés a rekonstrukció közös finanszírozású kormányzati projektként való elindulásáról és a források biztosításáról. Ha pusztán szimbolikusnak értékeljük, akkor is jelentős, korábbi években-évtizedekben csak álmodott eredményeket láthatunk, amelyek túlmutatnak a konkrét ügyeken. Olyan mentális falakat bontottak le ezek a döntések, amelyek korábban erősnek látszottak a magyar–román viszonyban. Románia volt az első, amellyel Magyarország összehangolt térségfejlesztést dolgozott ki, s ennek kerete a kormányülés volt. Így sikerült elérni, hogy a fejlesztési elképzelések és a konkrét projektek nem álltak meg a határoknál. A kormányülések a két ország szakapparátusainak állandó szakmai együttműködését kívánták meg. Folyamatos és érdemi munkára volt szükség minden szakmai területen.

Milyen tematikára épültek a közös kormányülések?

Minden esetben részletesen megvitatták a kormányok, hogyan lehet összehangolt területfejlesztést megvalósítani, miként lehet a korábbi elmaradott infrastruktúrát újrateremteni uniós források felhasználásával. A magyar–horvát kormányülések egyik nagy eredménye, hogy Budapestről autópályán lehet eljutni a horvát tengerpartra, és ez a legkevésbé sem csak szimbolikus dolog. Mint ahogyan nem szimbolikus az sem, hogy magyar–román viszonylatban azok a határt átszelő kisebb-nagyobb utak, amelyek a 20. század elején még integráns részei voltak a térségbeli közlekedési infrastruktúrának, most újrateremtődnek, ha van rájuk valós igény. Ezt mutatja a sok projekt, amelyet a magyar és román határ menti települések uniós forrásokból sikerrel valósítottak meg. A másik hangsúlyos elem a térség energetikai kiszolgáltatottságának a csökkentése volt. A kormányülések adtak lehetőséget arra, hogy a közép-európai energetikai hálózatok összekapcsolásáról szóló magyar elképzelés testet öltsön. Magyar–román viszonylatban az elmúlt években meg is történt a földgáz- és a villamosenergia-vezetékek összekapcsolása. De sok oktatási, kulturális, kisebbségi témában is sikerült előrelépni: létrejött a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport, és modernizálódott a bukaresti Ady Endre vagy a marosvásárhelyi Bolyai Farkas líceum. Lehet vitatkozni azon, hogy elegendő eredmény született-e vagy sem, de senki nem tudta azóta sem megfogalmazni, hogy miben és hogyan lehetett volna többet elérni.

Volt-e a magyar–román kormányüléseknek az általánosan érvényes kereteken túlmenő speciális elemük?

Magyar–román viszonylatban a kormányülések megvalósításának egyik motorja az RMDSZ volt. Az, hogy a Szövetség ebben az időszakban kormányon volt, nagyon komolyan segítette a magyar–román együttműködést. Ez nem azt jelentette, hogy valamiféle magyar összeesküvés zajlott volna a román érdekek ellen. Sikerült közösen egy olyan keretet létrehozni, amelyben az RMDSZ politikusai részint a saját programjukban foglalt ígéreteiket államközi szinten tudták megfogalmazni és képviselni, részint azokat a szakpolitikai kérdéseket is meg tudták jeleníteni, amelyeket Románia mint állam az összes állampolgára számára fontosnak tartott, például a közlekedés, az energetika, az egészségügy, a környezetvédelem szakkérdését.

Románia nem is értékelte ezt összeesküvésként, sőt kedvet kapott erre a műfajra. Ma már létezik ez az együttműködési forma a bolgár, az olasz és az izraeli relációban is. Nyilvánvalóan lát benne valamit a román fél, és már az is nyilvános, hogy a következő magyar–románt is szeretné mielőbb megrendezni. Megteheti Budapest, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a kérést?

Egyetlen konkrét, nyilvános állásfoglalást ismerünk ebben a kérdésben: azt a választ, amelyet Martonyi János külügyminiszter egy képviselői kérdésre adott. Abból egyrészt az derül ki, hogy fontolgatják, milyen formában, milyen terjedelemben folytatódjanak a közös kormányülések, másrészt az, hogy nem a meglévő keretre gondolnak. Szuverén joga azt mondani a magyar kormánynak, hogy nem akarja folytatni ezt a fajta együttműködést, és más formát keres. De azt gondolom, érdemes volna ennek az öt évnek tartalmi értékelés alapján megvonni a mérlegét, és ezután eldönteni, érdemes-e ezt az együttműködési formát folytatni vagy inkább mást kell keresni.