Bibarcfalva: meghalt a töltőde, éljen a töltőde!

Bezárhat az üzem, elbocsátanak mindenkit, kilátástalan a helyzet – cikkezett a sajtó a bibarcfalvi borvízpalackozóról múlt év végén. A háromszéki faluban 1871 óta hasznosítják a folyékony kincset. A ki nem fizetett munkásokkal és a cég képviselőivel Kustán Magyari Attila vette fel a kapcsolatot, s mint kiderült, nincs olyan kérdés, amire legalább két válasz ne adódna.

Nem tudnak hinni azoknak, akik számtalanszor becsapták őket, követelik az elmaradt fizetésüket, ételjegyüket – tették egyértelművé az üzem munkásai szeptember első hetében. A sztrájk során elpanaszolták, hogy a júniusi elszámolást megígérték nekik, de az ételjegyeket nem, márpedig így nem hajlandók felvenni a munkát. A vezetőség részéről elhangzott, hogy a kiesés miatt vevőket veszíthet a vállalat, végül azt ígérték, az első elmaradt bért kifizetik, a továbbiakat pedig kéthetente.
Októberig folytatódott a munka, akkor ismét leállt a járandóságok juttatása, ezért november közepén az alkalmazottak újra beszüntették a munkát, leállt egy részleg. Az üvegpalack-töltőben dolgozókat menesztették, a pillepalack-töltődétől pedig azok kerültek utcára, akik nem dolgoztak. A gyár harmincöt alkalmazottal folytatta a működését, végül decemberben teljesen leállt. Január hetedikén indult újra; néhány nappal előtte jártunk a faluban, érdeklődni a vezetőségtől és az alkalmazottaktól.

Séta a faluban Felkavaró élmény Sepsiszentgyörgyről Bibarcfalvára eljutni, szó szerint: az egyórás buszozás kirázza az utas lelkét, a rossz utakon és az éles kanyarokban csoda, hogy bárki meg akarja közelíteni Erdővidéket. Nem úri panasz ez, hiszen az infrastruktúra a vállalkozások egyik mankója, és később is hallom, hogy befolyásolhatta a bibarcfalvi gyár keresettségét.
Bibarcfalva – mai hivatalos nevén Biborþeni – közel nyolcszáz fős falu, közigazgatásilag Barót városához tartozik. A régió nem a gazdasági fellendülés mintapéldája, holott a régi szép időkben, de akár öt-tíz évvel ezelőtt is, zajlott az élet benne. Hogy számokkal is bizonyítsunk: Erdővidéken novemberben 234 személy maradt állás nélkül, 34 talált munkát, decemberben pedig mindössze négy állás volt meghirdetve.
Egy fiatalasszonnyal találkozom, rögtön szóba elegyedünk, ő mesél a környék helyzetéről, amíg végigsétálunk a falun. Itt áll a 14. században épített református templom, ott a kultúrotthon, amott pedig egy ablakaitól megfosztott ház, amelyről elmondja, hogy a sok csatározás ellenére ma sincs tulajdonosa, pedig igazán lenne mit kezdeni vele. Elhaladunk a régi borvíztöltőde mellett, a kapu nyitva áll, de egy lélek sem látható, aztán a főutcán levő üzlethez érkezünk. Az épület kétharmada üresen áll, pedig nem lehet drága a helybér. Még kocsmát sem nyitottak – ez komoly vészjel. Viszont a decemberi plakátok a kerítéseken még állják a sarat, máshol a baróti cirkuszt reklámozzák.
Én itt lekapcsolódom, mondja aztán az asszony, aki röviden felvázolta már a helyi problémákat: nincs munkahely, a töltőde körüli folyamatos változások pedig elriasztják a fiatalokat: jó esetben a szomszédos városokig, rossz esetben néhány országhatárral nyugatabbra mennek.

Mit mondanak az irodában? A falu másik végén található a gyár új épülete, ahol a pillepalackos termékeket készítik elő, és ahol az irodai alkalmazottak is dolgoznak. Itt már beindult az élet, az adminisztrációs előkészületekkel foglalkoznak. Varga Gizella személyzeti osztályvezetővel beszéltem meg találkozót. Szívélyesen fogad, rögtön belevágunk egy rövid történelmi áttekintésbe: korábban az Aqua-Nat cég alkalmazottai voltak, a vállalat azonban 2011 októbere után csődöt jelentett. A helyét májusban vette át a United Euro Distribution, ám tavaly ez is az elődéhez hasonlóan járt el. Már a cégváltáskor is sokak maradtak munka nélkül, a pillepalack-töltődét ugyanis korszerű, német felszereléssel látták el, amely kevesebb munkaerőt igényelt, decemberben pedig, az újabb cég csődjekor, tömeges elbocsátást jelentettek be. A mostani cég neve Global Aqua Invest, 104 munkaszerződéses alkalmazottja van – Varga Gizella elmondása szerint harminckét személy döntött úgy, hogy nem tér vissza a munkába, ők a munkanélküli-segélyre támaszkodhatnak.
Beszélgetünk a keresletcsökkenésről is. Ez valós jelenség, de nem csak a bibarcfalvi ásványvíz esetében; a tusnádi és a szentkirályi vállalatok is panaszkodhatnak. Arra odafigyelnek, mondja Varga Gizella, hogy a társadalmi rétegződésnek megfeleljenek, ezért is forgalmazzák az olcsóbb, üveges termékeket is. Talán a külföldi piaccal lehetne próbálkozni, a töltőde eddigi stratégiája azonban nem erre összpontosított. A továbbiakban célkitűzésük viszont, hogy az üveges termékeikkel erősödjenek meg, így a falu közepén működő üzemben fejlesztésekre lehet számítani.

Nincs név, nincs probléma Hogy a faluban jártamkor kikkel beszélgettem, név szerint nem tudom, de nem is tehetném közzé. Még annak is titokban kell maradnia, hogy ki dolgozik jelenleg is a cégnek, ki csak egykori alkalmazott, ki milyen beosztásban. Az emberek nem akarják, hogy egy újságcikk miatt veszélybe kerüljön az egzisztenciájuk, márpedig sokak szerint egy ilyen faluban a borvíznek is füle van.
Idős embert üdvözlök az úton, rögtön rákérdek, volt-e köze valaha a töltődéhez. Talált, süllyedt: a férfi már nyugdíjba vonult, és éppen a vállalattól. Elmondja, hogy a rendszerváltás után néhány évvel hagyta abba a munkát, amit egyébként meglehetősen szeretett. Sajnálatára a borvízüzem az ezredforduló előtt már mintha gyengülni kezdett volna, az elmúlt évek során pedig egyre kevesebb emberrel működött. Széttárja a karját: nincs sok lehetőség errefelé, ha ez is bezárná a kapuit…
Egy másik helyi lakos igazolja az elmondottakat: ma úgy naponta 25 ezer üveget palackoznak a központban levő töltődében, korábban viszont tízezerrel többről beszélhettünk. (E számokat érthetetlenné teszi, hogy több erdélyi, partiumi nagyáruházban hiánycikk a bibarcfalvi víz, több Real áruházban érdeklődésünkre azt felelték, hiába rendelnek, nem kapnak eleget e keresett márkából.)
Próbálok néhány fotót készíteni a régi üzemről, de a kapus felszólít, hogy engedély nélkül ne tegyem. Engedélyem viszont nincs. A kapu mellett csorog egy forrás, arról készítek felvételeket. A töltődébe nem tudok bemenni – igaz, néhány lézengő munkáson kívül semmit sem látnék még, mert a munka csak hetedikétől kezdődik újra.
Apropó, lézengő munkások: valaki elmondja, igaz a hír, hogy többen úgy is dolgoztak, ha nem fizették ki őket. Az emberek mindig reménykednek, magyarázza, még akkor is, amikor szinte reménytelen a helyzet. Mert ha nincs a töltőde sem, akkor mi marad?

Mennyi a disznó? Sokan azt állítják egyébként, hogy a csődeljárásnak csak az a célja, hogy az akár fél évig is elmaradt munkabéreket ne kelljen kifizetni. A pletykák alapján újságírói túlzás volt azt állítani a lapokban, hogy a palackozó bezárna, az viszont igaz, hogy többtucatnyi család megélhetése került veszélybe tavaly az év második felében.
Régen működött egy szénbánya is itt, de – a szokásos forgatókönyv szerint – a rendszerváltás után hanyatlani kezdett, úgy tíz évvel ezelőtt fokozatosan leépült, hat éve pedig az utolsó munkás lekapcsolta a villanyt. Fiatalabb nők még találhatnak állást a baróti vagy a sepsiszentgyörgyi nadrággyárakban, de az előbbi város szintén rossz helyzetben van, a saját lakossága sem talál magának állást. A fiatalok persze könnyen kirepülnek a családi fészekből, az idősebb, családos embereknek viszont csak a két disznó meg a tyúkok maradnak megélhetési lehetőségnek. Amíg egy falubelivel beszélgetek, csatlakozik hozzánk egy másik, és rögtön megkezdődik az üzletelés: mennyibe adod a disznót, lehetne-e baráti alapon olcsóbban stb.
Néhány nappal az újraindulás után Varga Gizella örömmel tudatja, hogy január hetedikén, hétfőn a munka beindult, a kalciumban, magnéziumban gazdag, 1871 óta forgalmazott bibarcfalvi ásványvíz újra a boltok polcaira kerülhet. Ennél is örömtelibb hír, hogy az ígéretek értelmében az októbertől elmaradt juttatásokat is megkapják a dolgozók. Csak nehogy minden újrakezdődjön, az ismert forgatókönyv szerint.