Quo vadis, 2013?

A világ válsággócai ez évben is adnak elég munkát a diplomatáknak, elemzőknek, stratégáknak, kipróbált régi és új konfliktusokra bizton számíthatunk. Ady András a nemzetközi színtér négy, nem sok demokráciával büszkélkedhető államának várható idei történéseit vázolta fel.

Szíria: véres végjáték „Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: »Én más vagyok, mint a tenger.« Vagy a szikra: »Rajtam nem fog a tűz.« De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak.” Maradok e Márai-töredéknél a jelen előrejelzésben arra vonatkozóan, hogy 2013-ban, a már évek óta lázongó világban, ki, mi fog még lázba hozni, és hogyan teszi azt.
Kezdem kedvenc Közel-Keletemmel és annak két olyan hatalmával, amelyek közül az egyik ebben az évben minden bizonnyal megszűnik az eddig ismert államnak maradni, a másik pedig, ha el is kerül egy háborút, tovább hanyatlik. Bassár al-Aszád rezsimje minden józan megfontolás szerint zátonyra fut ebben az évben, a már 22 hónapja dúló polgárháború inerciója követeli ezt, mindkét oldal áldozatszáma, idő, pénz, hadianyag az ellen dolgozik, ami egykor a Közel-Kelet egyik leginstabilabb országa volt, majd az Aszádok markában igencsak hatalmi jelenlétté vált a regionális és világpolitikában. De milyen áron? A rezsim egyre nagyobb területrészeket veszít, s bár országszerte vannak még katonai helyőrségei, a felkelők már körülzárták ezeket, illetve bírják a török határvidéket (Tall Abyad, Suluk), s a harcok dandárja épp Damaszkusz kerületeiben zajlik, és támadás alatt vannak katonai és civil repülőterek.
Két lehetséges forgatókönyv bontakozik ki erre az évre: az egyik szerint orosz segítséggel (ha ők is nem fordítanak végképp hátat kedvencüknek) jogi rejtekhelyet lelhet, akár Rosszíjában is, Bassár al-Aszád. Ám az, hogy egy ilyen „száműzetésnek” milyen nemzetközi jogi bonyodalmai volnának, illetve ettől mennyire támadható lenne, éppen ezen szcenárium ellen szól… Bassár pszicho- és szociopata, de korántsem bolond. Kadhafi sorsára sem akar jutni, így valószínűbb, hogy maradék hadseregével visszavonul a hozzá hű alavita vidékre, Szíria északnyugati partjára, s ott próbál valamilyen mikro-államot alakítani, megtartani. A Nyugattól és a Közel-Kelet szunnita hatalmaitól, valamint – ha Szíria nem esik szét a különböző harcos és felekezeti frakciók között – a kialakuló szír szunni uralomtól fog függni, hogy elszigetelik, de megtűrik, vagy felszámolják ezt az árnyállamot: az egyik rövid távon kevésbé véres, de hosszú távon veszélyes, a másik erőszakos, de legalább lezáró jellegű megoldás.

Irán: bezáruló folyosó A Bassár-rezsim patrónus-állama, Irán sincs rózsás helyzetben, hisz szembe kell néznie azzal, hogy miután az amerikaiak (akaratlanul) hatalommá tették az afgán tálibok gyengítésével és Teherán Kabulba juttatásával, a szunni Szaddám Huszein kiiktatásával és az iraki síita oldal megerősítésével, a szíriai folyosó bezárulásával nem tudja majd ellátni kedves fegyverhordozóját, a libanoni Hezbollahot. Ez azt is jelentheti (nem az „ez évi terv” része), hogy a régiót visszaszerzik a Szaúd-Arábia, Törökország és Katar által képviselt vahabita és szunni erők, ahogy az afgán kivonulásukat megkezdő amerikaiak is feljebb emelik így a tálibokkal tömött, nem Irán-barát Pakisztánt (ez a felemelés 2014-ben csúcsoz). Így az égvilágon semmi gondja nem lesz Mahmud Ahmadinezsádnak, hisz addig véget ér a törvény által biztosított újrázott mandátuma és elméletileg tertium non datur, mehet boldogan előre, hogy nem kellett végignéznie, mi történik mögötte. Ha Ahmadenizsád nem próbál meg semmiféle alkotmányos illegalitást hatalmának harmadik meghosszabbítására, ha egy ilyes próbálkozásban megállítja Khamenei és a vele elégedetlenebb Forradalmi Gárda is… Teherán fura ura mehet nyugdíjba, a probléma csak az, hogy ő nem a nyugodt „nyuggertípus”.

Észak-Korea: a nyitás vágyálma Amerikát idegesíti, és így jobbára mindenkit a glóbuszon, hogy sorra dőlnek meg az utolsó igazi kő-kommunista fellegvárral és annak vadonatúj-régies urával, Észak-Korea Kim Dzsong Unjával kapcsolatos hiú reményei. Nyitás helyett fegyverek mögé zárja magát, ahogy apja is tette. Dél-Koreával és stratégiai partnereivel kapcsolatban olyan fenegyerek retorikát enged meg magának, mint elődje, interkontinentális-ballisztikus rakéták iránti vonzódása is Kim Dzsong Il-es, eddigi egyetlen nyugatias gesztusa az volt, hogy megengedte az államnak, amely megengedte neki, hogy felfedje a First Lady kilétét és másállapotát, valamint az, hogy jobban kihasználja a népéhez szólás sugárzott médiás lehetőségeit, mint az apja. Azonban ez utóbbiakon elindulni a megbízhatósága felé tabloid-bornírtság lenne. Sokak számára felszusszanást jelentett – a legutóbbi rakétaválság hisztériás hangulatához képest – a szeretett kondukátor január elsejei beszéde, amelyben erős utalásokat tett az ország gazdasági felvirágoztatására és a Dél-Koreával való viszony valós javítására, még olyasmi is elhangzott, hogy Kim egy országként tekint Koreára. A felkapott és kiragadott szavak végigszáguldták a glóbuszt, sokan máris valamiféle 2013-ra vonatkozó tervezetet látnak benne. Szerintem kár többet vágyálmodni bele, mint ami volt: a fiatalabb Kim Dzsong Il egykoron gyakoribb néphez szólásainak újramelegített tálalása, a kínai mezőgazdasági-boom másolásának mendemondái ellenére gazdasági-gazdagsági szép szavak éhezőknek, s talán politikailag valamivel nagyobb súlyú verbális békejobb a leendő dél-koreai elnöknőnek (Pak Kun Hje): hisz februártól már tőle függnek az élelmiszersegélyek, amelyek Lee Myung-baktól nem nagyon jöttek.

Venezuela: igazolt hiányzás Bár a köz-venezuelaiak szerint Hugo Chávez egy cseppet sem diktátor, hisz tény, hogy az ország olajbevételeinek szép hányadát fordította szociális, közegészségügyi és oktatási célokra, azzal, ahogyan karhatalmi struktúrái segítségével hatalmát szinte a végtelenségig hosszabbította, illetve a vélemény- és szólásszabadság bilincsbe verésével, pályázhat erre a titulusra. Venezuela sorsa késélen táncol, hisz miután a chávezi fura „bolivári forradalom” újra győzött az inkább nyitásorientált elnökjelöltön, úgy tűnt, mindenki feldolgozta a tényállást, minden folytatódik a régiek szerint: fegyverek Oroszországból, olajbaráti-szankcióelkerülő gazdasági jobb Iránból, baráti jobb Belorussziából, mind „nyugatfurcsa dolgok”, de Chávez halálosan beteg. Beiktatásának dátuma január 10., de a negyedik kubai műtétet már nehezen viselő elnökjelölt, orvosi tanácsra, távol marad a beiktatástól. Igaz, az alkotmány lehetővé tesz két, összesen 180 napos beiktatási halasztást is, ha a leendő elnök időlegesen gátolt volna kötelességének teljesítésében. Halála vagy távolmaradása esetén az általa kijelölt alelnök veheti át a funkcióját, de a zavaros alkotmányos képletben az is benne van, hogy 30 nappal az elnökbeiktatás elmaradása után új elnökválasztásokat kell kiírni. A „boliváristák” újabb győzelméhez ebben az esetben az is kellene, hogy Nicolas Maduro alelnököt ne csak Chávez akarja-hagyatékolja, de kellően sokaknak kelljen ahhoz, hogy az ellenzék ne használja ki a lehetőséget.
Chávezzel csak halasztást nyer a latin-amerikai szocializmus ügye, időt kap, de az már kétséges, hogy túléli legmarkánsabb védelmezőjét, annak ellenére, hogy a vezér szándéka szerint a mozgalom jó kezekben maradna. Ez esetben még csak nem is hasonlít a helyzet a Castro-fivérek önfenntartó hatalmi pingpongozásához, bár a hatalmi szerkezet és ideológiai leple tisztára kubai eredetű. Chávez nélkül akár arra is lehet számítani, hogy az érdek-, katonai és ideológiai körét képviselő Manduro-erők, a Nemzetgyűlés elnöke – Diosdado Cabello –, aki a „trón” alkotmányjog szerinti várományosa, és az ellenzék egymásnak feszülnek, beindulhat a halott elnök politikai végakaratának véres firtatása, a jelenlegi hatalmat szilárdító alkotmány támadása, a módosításáért vagy a teljes átírásáért folyó küzdelem.
A latin-amerikai alkotmányozó folyamatok forradalomszerűek, s a forradalmak arrafelé ritkán bársonyosak. Addig is a rezsim legitimitást kereshet egy „virtuális beiktatás” keretében a szomszédos országok vezetőinél: Kuba támogatása már rég az övék, de meghívott-támogató Cristina Fernandez (Argentína) és José Mujica (Uruguay) is.