Balkáni komédia az angyalok kikötőjében

„Pár hete meghívást kaptam a Diván Film- és Kóstoló Fesztiválra, a Cetate Kulturális Kikötőbe. Szándékkal mondtam Cetate-t, és nem várat, úgy gondolom, ebben a kontextusban ezt a nevet nem szükséges lefordítani. A fesztivál utolsó két napjára mentem le Temesvárról, és a le jelen esetben azt jelenti, hogy Délre. Háromszáz kilométeres autókázás után érkeztem egy elképesztő hangulatú helyre.” Mátyás Zsolt Imre színművész írása.

A hely sajátossága, az ottlét élménye az, amiről mesélni szeretnék, nem a filmek. A fesztivál egyébként olyan, mint akármelyik seregszemle: nagyjából kortárs, elég széles – főleg a Balkánra kihegyezett – nemzetiségi palettájú filmmustra, amely albán, görög, szerb, bolgár és román filmrendezők alkotásait vonultatta föl. Ebben az évben a balkáni komédia volt a fesztivál jellegét meghatározó tematika. Ami azonban egyedivé teszi ezt a fesztivált, az, hogy a műélvezetet összeköti a kulináris élvezetekkel. Minden este, a vetítések után a ház előrukkolt egy-egy új költői konyhai alkotással is, amit nem elfogyasztani kellett, hanem: élvezni. Mindehhez hozzátartozott a Mircea Dinescu által termelt borok bő kínálata.
Mint egy jó bort, úgy ízlelgetem még most is, néhány hét után azt a két napot, a beléjük sűrűsödött élményáradatot, még mindig elő tud bukkanni egy-egy újabb és újabb íz, aroma, ami a nyálkahártyámon megtapadt.
A hely már önmagában varázslatos; valami olyasmit hordoz, ami az első pillanattól megfogott.
Cetate hosszú időkön keresztül forgalmas és fontos kikötő volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején vám- és katonai megfigyelőpontként is működött. Akkoriban épült az a Brâncoveanu-stílusú épületegyüttes, ami helyet ad a fesztiválnak. Ezek az épületek száz éve is elegánsak, impozánsak lehettek. Majd jött az aranykor, amikor tudomásom szerint, lepusztultan, elhagyatottan várták a jobb időket.
A mostani felújított állapotuk az utóbbi tizenvalahány évnek köszönhető, amikor az ismert költő, a román celebvilág érdekes figurája felfedezte a hely varázsát.
Az épületek körül az évszázados, telepített fák mellett természetesen él a vidékre jellemző növényzet is: minden, ami a Duna partján honos lehet, fantasztikusan gazdag állatvilággal. De ezek „csak” a hely természeti adottságai.

Angyalok a Duna-parton. Ami rám hatott, az a természeti világ „felett” helyezkedett el. Amikor beértem a birtokra, mágnesként kezdett vonzani a Duna. A kikötőben habzsolni kezdtem a látványt és az érzést, mint egy sivatagi vándor, aki napok óta nem ivott friss vizet. Kis idő után, mintha mégsem egyedül lettem volna a parton, pedig rajtam kívül egyetlen ember sem nézte a folyót. Délidőben a fesztiválozó emberek általában az éjszaka fáradalmait igyekeznek kipihenni. Fákat láttam, s mégis úgy éreztem, figyelnek. Ez a figyelem nem volt nyomasztó, mint a Nagy Testvér tekintete, inkább olyan, mint amikor az ember hóna alá nyúlnak és megemelik, úgy tíz centire a föld fölé. Mondhatnám: lebegtem. Kitartó fürkészésem eredményeképpen a sok régiség, antik jármű, cserépedény, gulyáságyú, hordó meg miegymás között tőlem pár méterre furcsa szerkezetet fedeztem fel: egy szobor, ami egy angyalt formáz. Távolabb megláttam még egy angyalt, majd még egyet, úgy nyolcat-tízet, kőbe, fémbe, fába álmodva. A különleges érzés forrásai. A természeti adottságok fantasztikus kisugárzásán túl ezek az angyalok, mintha megszentelték volna a földet.
Később beúszom a folyóba, a Dunából nézve lélegzetelállító látványt nyújt ez az angyalokkal teli hely. Aurája van ennek a birtoknak. Nem vagyok sokkal misztikusabb, mint a művészek általában, de határozottan éreztem, hogy ez az angyal-sereg nem véletlenül van itt, általuk ez a hely áldottabbá lett. A nyár végi alacsony vízállás idején a Duna, túlzás nélkül szinte kristálytiszta volt. Látni engedte a köveket, növényeket, halakat. Amikor a közepén lubickoltam, úgy éreztem: ez a Folyam a nyolc fővárosnak, és számtalan kisebb városnak, amelyeken keresztül hömpölyög, nem a szennyét, inkább energiáit hozza ide, erre a tájra, az emberekhez. Nem koszt láttam, hanem fényt. Valahogy ehhez a megszentelt állapothoz inkább ez illik.

Költői replika. Amikor az éppen regnáló román kormány kitalálta a hírhedt Drakula-park elnevezésű brendet, Mircea Dinescu költő, a tőle teljesen megszokott Caþavencu-i „iróniamentességgel” mintegy replikaként meghirdetett egy Angyal-park nevű alkotói programot. A témára rezonáló képzőművészeknek köszönhetően rövid időn belül angyalok sokasága igényelt kikötési- és letelepedési engedélyt Cetate kikötő-parancsnokságán. Háromtól tíz méter magasságig terjedő alkotások, köztéri szobrok lehetnének, ha nem éppen Dinescu úr magánbirtokát őriznék. Kérdés, vajon miért volt annak idején nagyobb hírértéke a Drakula-parknak, mint ennek a angyali leszállópályának. Videant consules...
Ezen a helyen, a faragott angyalok felségterületén, bizony élő angyalok is léteznek. Ez a magánbirtok, amely vendégfogadóként is működik, egész évben a kulturális programok sokaságának ad helyet: a többféle fesztiváltól kezdve, a zenei, képzőművészeti, színházi és írói alkotótáboron keresztül, a legkülönfélébb workshopokig.
A személyzet, mely ezt az egészet működteti és ellátja, olyan, mint egy láthatatlan angyal-sereg. Nem lehet tudni, hogy tulajdonképpen ki is a személyzet. Ezek az emberek rejtőzködők: nem hivalkodnak pincérruhában, nem pöffeszkednek elegáns libériákban, vagy nem tudom milyen különleges, a státuszukat mutató egyenruhákban, nem hordanak tornyos szakácsfejfedőt, hanem teljesen hétköznapi módon vannak felöltözve. Nem viselkednek – hanem vendégfogadó házigazdaként élnek. Megjelennek a szomjazó, éhező vándor asztalánál, meghallgatják vagy megérzik a kívánságát, aztán eltűnnek, majd újra megjelennek a kulináris csodával. Úgy mozognak, hogy különösebb figyelmet nem követelnek maguknak. Nem látható, érezhető a jelenlétük: étel, ital, szoba, ágynemű, pohár víz, vagy akár frissen vágott sózott, pörkölt disznóbőr, könyv, tea, s még mi minden formájában. Nem várnak baksist, s nem vágnak savanyú pofákat, ha esetleg nem jön a jatt. A konyhán tisztaság van, az ételek kitűnőek. Mindenki úgy viselkedik, mintha a saját házában lenne, saját magának készítené az ebédet. Ennek az élő-mozgó-láthatatlan angyalseregnek van egy főangyala: egy Erdélyből elszármazott, Zudor Ferenc nevű ember, aki hihetetlen ügyességgel, leleménnyel, odaadással, lélekkel képes mozgatni, működtetni ezt a kart és ezt a vendégfogadót, aminek a látszó, nyilvános arca Mircea Dinescu.

Búcsújárás taraffal, borral. Számos elegáns részvevője volt a fesztiválnak, de furcsa, hogy e két napon csupán egyetlen színésznővel találkoztam és alig pár rendezővel. Hogy a többiek kik voltak, azt nem tudom, de elegánsak voltak, legalábbis korhűek: nevettek az éppen vetített balkáni komédián, tereferéltek fontos dolgokról koradélután, és „dongták körül, mint húst a légy” a terített asztalt, amikor kóstolásról volt szó. Ropták a balkáni kállai kettőst a Mambosiria nevezetű helyi erőkből verbuvált taraf-zenekar muzsikájára, akik Dinescu-verseket zenésítettek meg és adtak elő eredeti módon, friss ciberével és leostyánnal fűszerezve, nyakon öntve a legfinomabb zájberrel. Ez a rezesbanda is az angyal-sereg része volt, vezetőjét – mondhatnánk stílusosan – neá Márinnak hívták, aki koránál fogva alig állt a lábán, hangja is alig volt, de nagyon jól csinálta. És amikor a Duna-menti eredetit arányaiban már elnyomta a fővárosi majmoltság, úgy döntöttem, kilépek ennek az estének a bűvköréből, lesétálva a folyó partjára, perspektívát váltva, szemlélni kezdtem az új szellemi elit diszkrét báját.
Fölöttem a csillagos ég, és bennem a kiváló Dinescu-bor laza erkölcse, néhány sziporkázó meteorit és kívánság: milyen jó lenne, ha erre a helyre más erdélyi ember is eljutna. Mennyivel közelebb kerülnénk így egymáshoz olyan pillanatokban, amikor a trenden lévő társadalmi tendenciák megpróbálnak eltávolítani minket.
Ezt a helyet – sok más ismert és ismeretlen fesztiválszervező hellyel ellentétben – nem az esemény teszi hellyé. Fesztivállal vagy anélkül ez a hely egy, a szó értékfilozófiai értelmében létező és érvényes. Géniusza van. A fesztivál vagy bármiféle más „nyüzsgés” talán zavarja is kicsit a helyet. Ezen a csillagos éjszakán, miközben a parton állva „élveztem” a zenének nevezett hangzavart, mintha a mellettem magasodó angyalok is fázósan húzódtak volna össze, mintha azt üzenték volna halkan és szerényen: talán ez a hét nap most már elég volt, és jó volna, ha újra minden elcsendesedne. Mintha kiadták volna az erejüket, és szükségük lenne egy kis feltöltődésre nekik is ahhoz, hogy felkészülhessenek a következő – nem csak lelki értelemben – kiéhezett emberkavalkád fogadására. Mert, tudatosan vagy tudatlanul, az, aki ide érkezik, és akár egy kevés ideig is elmerül a hely és a konyha által kínált varázsban, kicsit másként távozik, mint ahogy jött. Éhező lélek számára a Cetate-n eltöltött idő, bármilyen rövid legyen is, meg merem kockáztatni, felér egy búcsújárás értékével, El Camino-tól Canossa-n át Csíksomlyóig. Talál itt az embernek a fia feloldozást, energiát, áldást, csendet, feltöltődést szellemi, lelki és testi értelemben egyaránt, anélkül, hogy sanyargatnia kellene önmagát. Az itteni angyalok nem a vezekelés ellenértékeként fejtik ki jótékony hatásukat, hanem a finom ételek, italok, rezdülések, a költészet és a csend rafinált és áldásos útján.
Mielőtt beültem a volán mögé, még egyszer lesétáltam a Duna-partra. A folyó fölött enyhe derengést észleltem: angyalok lelke lebegett a vizek felett.