Volt még benne potenciál

Alföldi színháza címmel megjelent kötetével emlékezik Csáki Judit a budapesti Nemzeti Színház elmúlt öt évére. Megújult a színházi térhasználat, új formákat-témákat keresett a kortárs dráma, színészgenerációk találtak egymásra, de a program befejezetlen maradt. Mi a szerepe ma a Nemzeti Színháznak a magyar kultúrában? A szerzőt Parászka Boróka kérdezte.

Rendkívül éles viták és konfliktusok után zárul az Alföldi-korszak a budapesti Nemzeti Színházban. Könyvet írt az elmúlt öt évről, határozott módja ez a búcsúnak.

A könyv ötlete egy éve született, amikor már majdnem biztosnak látszott, hogy nem lesz még egy ciklusa Alföldinek a színház élén. Ezt már régóta lehetett sejteni, de sokáig élt a remény, hogy talán valamiféle józanság eluralkodik a politikai döntéshozókon. Amikor világos lett, hogy nincs még öt év, akkor kezdtem el gondolkodni azon, le lehet-e írni, milyen volt ez a színház, vizuális tényt lehet-e szavakkal körbeírni. Megkerestem Alföldit és megkérdeztem, segítene-e abban, hogy megírjuk, megörökítsük ezt a bizonyos öt évet.

Mi volt ennek a vállalkozásnak a tétje? Az tette fontossá, ahogyan Alföldi mandátuma véget ért, vagy sokkal bonyolultabb a történet, és a Nemzeti Színház utóbbi öt éve olyan hagyaték, amit érdemes áttekinteni?

Azért, mert ez az időszak olyan színházról adott egy képet, ami szakmailag, művészileg, esztétikailag nagyon jelentősnek látszik. Volt benne még tartalék is. A Nemzeti Színház mindig egy neuralgikus ügy Magyarországon, ehhez képest most – legalábbis az én emlékezetem szerint – először sikerült érdekes, friss, nagyon jelenkori Nemzeti Színházat csinálnia Alföldinek. Nincs kész a munkával, mert nem lehetett kész.

Miért neuralgikus pont a Nemzeti Színház?

Mert mindig terhelték bizonyos elvárások. Rendszerint nem az esztétika, hanem a politika felől. Ezek nem színházi igények. Régen, a színház születése körül az alapvető elvárás az volt, hogy a magyar nyelvű színjátszást meghonosítsa, megerősítse. Ez természetesen a múlté, mert ma már nyilvánvaló, hogy magyar nyelven játszunk színházat. Később is tartotta magát az igény, hogy erősítse a magyar identitást, tartsa elevenen a magyar klasszikus drámakincset. Ez is kényes fejezet, mert a nemzeti drámakincs nem lelki probléma a franciáknál, az angoloknál, a németeknél sem. Nálunk ugye van a három klasszikus magyar dráma. Ennyi a drámakincs, ráadásul nagyon nehéz drámákról van szó. Terhelik a Nemzeti Színházat továbbá olyan elvárások, hogy a magyar dráma fellendítésében járjon az élen. Hogyan lehet fellendíteni a magyar drámát? Nehéz kérdés. Erre Alföldi talált egy külön utat az úgynevezett Biblia projektjével, amikor néhány magyar írót megkért, hogy a tízparancsolat egy-egy parancsához írjanak drámát. Összegezve, az előbbi elvárások tehertételként csüggnek a Nemzeti Színházon. Mindenki beleírja a pályázatába, hogy a fiatalokat színházra neveli, de a konkrét megvalósítás általában csődöt mond. Alföldinek ez is sikerült. A színháznak új, fiatal közönsége lett. Vicces volt, hogy egy-egy előadáson, méghozzá Az ember tragédiáján, vagy Katona Bánk bánján úgy csápoltak a kamaszok, mint egy rockkoncerten.

Mit vett át Alföldi, amikor hivatalba lépett?

Jordán Tamás munka közben adta át a mandátumát, nagy különbség, hogy ő nem akart tovább pályázni. Jordánnak nagyon sok érdeme van: hídember, konfliktuskerülő, sőt konfliktus oldó személyiség. Helyes, rendes népszínházszerű intézményt csinált a Nemzetiből. Sok szórakoztató előadással, néhány kísérleti darabbal ez összeállt. Nem volt tudatos a társulatépítésben, az évekre előre való repertoár választásban. Alföldinek bőven nyílt lehetőség ezeken a területeken. Jordán békés, embereket, pártokat összehozó természetével szemben a következő igazgató robbanékony természet. Belépett, mint egy tornádó, Jordánnal kellemesen dolgoztak egy fél évig. Ez a bizonyos átadás-átvétel konfliktusmentes volt, s baráti. Jordán azóta is játszott a Nemzetiben. Alföldi azonban elküldött 18 színészt, a következő évben még hetet. Fiatalokat, markáns embereket és ötleteket hozott. Azonnal látszott, hogy másfajta színház lesz az övé.

Mitől volt ez más színház?

Jelenkori, kérdező, provokatív volt. Ez a provokatív elátkozott szóvá vált, csakúgy mint a liberális Magyarországon. Én mind a kettőt megpróbálom visszaperelni ettől a rontott szóhasználattól. Ragaszkodom hozzá, hogy ezek a szavak jelentenek valamit. Szóval Alföldi színháza első perctől provokatívnak nézett ki, amelyik minden előadásban rákérdez arra, kik vagyunk, miben élünk, hogyan gondolkodunk, helyesen gondolkodunk-e? Párbeszédet épített a közönségével, a színpadról veszi a nézőtér jeleit.

A kezdetekkor mennyire látszott megvalósíthatónak az új program? A közönség mennyire bizonyult érettnek mindehhez?

Megvalósíthatónak megvalósítható volt. Azzal kezdte Alföldi, hogy Mundruczó egyik rendezését, Szorokin A jég című darabjának előadását bevitte a Nemzetibe. Ez a szeretet diktatúrájáról szólt, az előadásban meztelenül játszottak: a hagyományos nézői reflexeket is provokálták. Aztán sorra mutattak be mainstream darabokat, és olyanokat is, amelyeket itthon még nem láttunk. Volt, ami sikerült, volt, ami nem. Mindenesetre normális színházként működött. Akár siker volt, akár nem: izgalmas volt.

Melyek voltak a legfontosabb produkciók?

A könyvben mind az öt évadról van egy portré. Ezekben írok az előadásokról, nagy részükről írtam kritikát a Magyar Narancsban is. De nem ezeket bővítettem, hanem egy átfogó kritikai visszhang felől közelítve írom újra az előadásokat. Ezek mellett szerepelnek az alkotókkal készített interjúk. Egy olyan előadás van, amiről külön fejezet szó, a harmadik évadban bemutatott Egyszer élünk című, amit Mohácsi János írt és rendezett. Ez már egy kisebbfajta botrány apropóján keletkezett. Kacsóh Pongrác János vitézéből lett fura, ostoba vita a parlamentben. A tisztelt képviselők összekeverték Kacsóh Pongrácot Petőfivel. Nem csak ők, hanem a Nemzeti Színház jelenlegi, új igazgatója is. És számon kérték, hogy a mennyországban miért nincs happy end. Kacsóhnál egyrészt nincs, másrészt az a kérdés, hogy hol van a tündérország ma, az mégiscsak rendezői értelmezés kérdése. Ennek apropóján írt Mohácsi egy múlttal szembenézős előadást, sok embert mozgat benne, és arról szól, hogy semmit nem beszéltünk meg a múltunkból ahhoz, hogy békében éljünk itt és ma. Nem mondja meg, hogy mit kellene gondolnunk a Gulágról, a holokausztról, az úgynevezett szocializmusról, csak elénk rakja ezeket a helyzeteket, és beleüti az orrunkat, hogy ez bizony nincs földolgozva. Egyébként is Magyarország nagy deficitje a múltfeldolgozás. Ez volt az egyik előadás, amit nagyon szerettem. Nagyon fontos volt az utolsó évadban bemutatott, Alföldi rendezte Sirály, szerettem a Gothár rendezte Esterházy darabot, az Én vagyok a te előadást. Ez is a harmadik évadban, a Biblia projekt keretében került színre. Nagyon érdekes anti-dráma. Bőven van mire emlékezni, azt remélem, hogy az olvasók, akik látták, és azok az olvasók is, akik nem látták, valamilyen képet nyerhetnek erről az időszakról.

Esztétikai szempontból milyen ívet lehet rajzolni az Alföldi öt éve alapján? Melyek azok a kísérletek, amelyek megerősödtek, vagy épp sikertelenek voltak, eltűntek?

A színházi tér használatában nagyon nagyokat lépett előre, ami annál is nagyobb eredmény, mert ez az épület, amit a 21. század elején adtak át, vastagon 19. századi. A Fellner–Helmer korszak előttről való. Nagyon konzervatív épület, fix nézőtérrel és színpaddal. Ez a mai színházművészetben maga az anakronizmus. Egyszer jártam egy japán csoporttal a szomszédos Művészetek Palotájában, és ők azt hitték, hogy kétszáz éve épült ez az épület, csak most felgyönyörűzték. Túl az építészeti, és belsőépítészeti abszurditásán, ízléstelenségén, Alföldi megpróbált új játszási helyeket teremteni a színházban, ami nagyon fontos. Ezek nem formai ügyek, hanem tartalmi döntések. Arról szólnak, hogyan van kapcsolatban egymással az előadás és a néző. Vitt egy előadást az úgynevezett festőterembe, ahol a díszletelemeket festik, ami egy rettenetes belmagasságú hodály. Ott játszották a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadást. A Hazafit nekünk! című Osborne-drámát, ami a Redl ezredes egyik adaptációja, a színpad alá tette be. A frenetikus színpadtechnika szerint a színpad minden elemét egy-egy oszlop tartja, és így egy oszlopcsarnok jött létre. Ide is vitt előadást. A Hamletnél megfordította a színpadot és a nézőteret. Ez is nagyon fontos volt, megpróbált lépést tartani a színpadi térhasználat kortárs elvárásaival. Nagyon sok fiatalt szerződtetett, jó készséggel vegyítette a generációkat. A fiataloknak nagyon jót tesz, ha Törőcsik Marival, Sinkó Lászlóval játszanak együtt. És fordítva, az időseknek is jót tesz, ahogy Blaskó Péter mondja az interjúban, hogy egyáltalán nem áll el a lélegzetük, ha egy Molière-darabot próbálnak. Szemtelenek, frissek, elementárisak a fiatalok. Csupa olyan előadás került színpadra, amit se tegnap, se holnap nem lehet eljátszani, csak ma, mert a mához szól. Ebből a szempontból is nagyon kellett volna még öt év.

Merre lehetett volna tovább lépni?

Elindult már a folyamat, de tovább kellett volna becsatornázni a Nemzeti Színházat a nemzetközi vérkeringésbe. Ahogy a kolozsvári színház evidensen benne van: a társulat is utazik, Kolozsvárra is utaznak. Ez lett volna a következő lépés. Itt láthattunk fontos külföldi színházakat, a meghívásokig már eljutottak. A társulat is utazott egyszer-egyszer, de a fontos előadásokat nem tudták kivinni az országból. Bátrabb kísérletezés felé is lehetett volna nyitni. Ne felejtsük el, hogy az utóbbi egy-két évadban Alföldi ugyan a tartalmi bátorságából nem veszített, de ráfért volna a színházra az, hogy a színészekhez hasonlóan fiatal rendezőket próbáljon ki a Nemzeti. Magyarországon fájón hiányzik a következő rendezőgeneráció.

Mi lesz most, hogy megtörtént és így történt meg a vezetőváltás?

Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy példátlan dolog történt az igazgatóváltással. Eddig ugyanis a Nemzeti Színház kétszáz éves történetét nézve soha nem fordult még elő, hogy egy igazgatóváltás révén a korábbi színházat teljesen leradírozzák.

Mit jelent a „leradírozás”?

Minden előadást levesznek, minden megy a kukába. Most először történik meg, hogy az utolsó szögig le van radírozva a múlt. Bizonyos értelemben összevág ez azzal, amiben mi Magyarországon most élünk. Színházilag azonban ez lélegzetelállító. Nem lehet ezen átlépni. Mi lesz? Valami, ami eddig ott nem volt. Nincs repertoár, tehát az új igazgató saját előadásait, illetve vidéki színházi barátainak az előadásait fogja meghívni, ameddig nem lesz ott saját repertoár. Ezt majd valami ideológia is alátámasztja, nyilván nem az, hogy nincs mit játszani, hanem valami kenetteljes hazugság. Hogy mit lehetne másképp tenni? Például elindítani egy újabb kortárs drama projektet.

Vidnyánszky Attiláról el kell mondani, hogy markáns szereplője a magyar színházi életnek. Mennyiben lehet azt mondani, hogy itt versengő koncepciók, ízlések vannak? Tényleg kétpólusú a magyar színházi világ?

Politikai értelemben mindenképpen, menthetetlenül kétpólusú.

Tisztán esztétikai szempontok szerint is?

Nincsenek ilyenek. Egy gramm esztétika sincs ebben. Amikor a Magyar Színházi Társasággal szemben Vidnyánszky létrehozta a Magyar Teátrumi Társaságot, akkor ahhoz azok csatlakoztak, akik elnyomottnak érezték magukat egzisztenciális, művészi szempontból. Én nem tudok semmiféle markáns színházi stratégiát felfedezni sem Balázs Péternél, se Blaskó Balázsnál, sem Fekete Péternél. Most a Magyar Teátrumi Társaság meghatározó figuráiról beszélek. Sokkal inkább fel tudom fedezni a kontraszelekciót. Olyanok szövetkeztek, akik úgy gondolták, hogy az a bizonyos, feltételezett nagy budapesti színházi klán (amelyet Csurka István Ascher-cafénak nevezett ennek minden fura konnotációjával) nem fogadta be őket. És elhatározták, hogy bosszút állnak úgy, hogy maguk mögött tudják a politikai hatalmat. Ennek állt az élére Vidnyánszky, akiről viszont a többiekkel ellentétben el lehet mondani, hogy van markáns rendezői nyelve. Vagy legalábbi eddig volt.

Esztétikai szempontból milyen viszonyt lehet ezzel a helyzettel kialakítani?

Van még néhány színház, kevés, amely teszi a dolgát. A színháznak dolga tudni, hogy 2013-ban vagyunk Magyarországon, azon a Magyarországon, ahol négymillió ember él létminimum alatt, ahol akut probléma a roma kérdés, az oktatás, az egészségügy. Van egy-két színház, amely minderről nem feledkezik meg, makacsul foglalkozik ezekkel a problémákkal.

Milyen feladat vár az erdélyi színházakra?

Természetes kellene legyen Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy stb. vendégjátéka a Nemzetiben, természetes kellene legyen, hogy alkotók csereberélődnek – és ez eddig megvalósult. A román színházi kultúra közvetítésére is szükség volna. Lehet, hogy ez megvalósul. Benne van a pakliban, hogy Vidnyánszky színházat kezd csinálni, és fölülkerekedik a színházi énje. Kevés esélyt adok ennek, de teljesen nem zárom ki.

A színházon kívüli politikai botrányokat hogyan lehet és kell-e dokumentálni?

Valamennyire kell, mert a gyerekeink és unokáink nem hiszik majd el, hogy a Nemzeti mellett a villamosmegállóban egy szélsőjobboldali párt aktivistái térképet osztogattak a leszállóknak, hogy hol lehet a színházigazgató ellen tüntetni. Ezek abszurd, teátrális történetek, ha színházban látnám, azt mondanám, ez már sok. Mindezzel együtt a politikai cirkuszok nagyon mellékesek ahhoz képest, ami a színházon belül történt. Dokumentálni kell a történteket és át kell lépni a homofób, műveletlen percemberkéken.

Fotó: Németh Dániel