Bádogversek. Rafi Lajos nyomában

Rafi Lajos június végén, tragikus körülmények között hunyt el. A gyergyószárhegyi Gábor-cigány költőnek két magyar nyelvű verseskötete jelent meg. Az első, a Földhöz vert csoda 2007-ben, a L'Harmattan kiadónál, a második, Az élet számlája magánkiadásban, 2012-ben. Kortárs művész volt. És ebben minden feszültség, tragédia és felszabadulás benne van. Parászka Boróka riportja.

Gyergyóban alámerül az ember vagy csúcsra jut, perzsel vagy fagyos itt a levegő. Így készülök az útra, aminek nem is tudom, milyen nevet adjak. Rafi Lajos nyomát keresem. Már arról is vita van, hogy kicsoda ez az ember, akit utol nem fogok érni. Cigány költő, mondom én barátaimnak, Papp Attila Zsolt – szintén költő – azonnal rám szól, hogy magyar költő. Mert magyarul írta a verseit. Vitáznék vele, de a vitát sok minden megakasztja. Leginkább a halál. Rafi Lajos júniusban meghalt. Elütötte a vonat? Vagy vonat alá ugrott? A kérdést eldönteni nem kell, a vonat a magyar irodalomban menetrendszerűen érkezik. Az unos untig ismételt, cigány-magyar kérdések mind a halál mögé rendelődnek. Cigánymagyar, magyarcigány egyeznék ki, ha adna bármit is ehhez a történethez a kiegyezés.
Elindulok a fagyosan perzselő gyergyói medencébe, mondjuk úgy akkor, hogy Rafi Lajos nyomában. Azzal a biztos tudással, hogy nem fogom utolérni. Túl későn indultam el. Kísért a gondolat, hogy ha hamarabb jut eszembe, hogy keressem, ha nem a tragédia ér el hozzám, és kelti fel a kíváncsiságomat, ha a költőt és nem a halott költőt akarnám kutatni, akkor tán találkozhatnánk is. Õt faggathatnám, és nem a hiányát.
Elkéstem, és mégis, azok, akik várnak, akik még várnak, örömmel várnak. Kézről kézre adnak, megtervezik az utam, elmondják, hova és kihez kell mennem. Megbocsájtják a kései érkezést, mert valami fontos dolgot lehet még így is megmutatni, megérteni. Farkas Wellmann Endrét hívom fel. Szintén költő. (Erdélyben sok a költő, Gyergyóban pláne sok. Azt hiszem, az időjárási viszontagságokkal egyenesen arányos a költők magas száma. A forró Várad, a fagyos Székelyföld csakúgy löki ki magából ezeket a szavakba pácolt-meredt embereket.) Farkas Wellmann nem késett el. Õ Rafi Lajost már életében tanította, tanítványai dolgozatokat írtak a gyergyószárhegyi költőről, akinek kötetét a legjobb kiadók egyike, a L'Harmattan adta ki, aki eljutott Svédországig, s költői karrierjének szüneteiben bádogos munkából tartotta fel magát, és népes családját, mint megannyi pléhcsatornával a vállán megbízást kereső Gábor-cigány férfi. „Naccsága, nincs valami javítani való” – így szól át egy magyar költő a kerítésen, hátha jut ebédre is valami.
Endre alfalvi otthonából Bajna Györgyhöz indulunk tovább Gyergyószentmiklós felé. Újabb költő, és a költők (útitársaim) menet közben is egyeztetnek, a napi programról, hogy kikhez kell feltétlenül ellátogatni. Van itt valami titkos költő köztársaság, ezen morfondírozok magamban, ahogy kézről kézre adnak, finoman, az én lépéseimet, a sajátjaikat is óvva, de leginkább Rafi Lajos nyomát vigyázva.
„Mezsgyén élő ember” – ezt már Bajna György mondja Rafiról, miután Farkas Wellmantól átvesz, szakszerű kegyelettel sorolja, mi az, ami tudható, és mi az, ami csak a beavatottak számára érthető ebből a halál felé való életből. A magyarok tisztelték, de cigányként tartották számon, mondja Bajna a költőről (Cigány, vagy magyar? Költő, csak úgy, lehet-e?) és ő maga is küzdött ezzel a miséggel. A fia már (Rúben) nem akarta viselni a széles karimájú büszkén viselt stigmát, a Gábor-kalapot. Ez bántotta Lajost, a nagy bajuszú cigányembert, aki legtöbbet – mondja Bajna – az „öreg cigánnyal”, saját apjával küzdött. Nem akarta, hogy tovább tanuljon, közös udvarukon vasszigorral betartatta a „törzsi” szabályokat – meséli a Gyergyói-medence ismerője, aki minden udvarra úgy megy be, mint aki sajátjaihoz tér haza. Katolikus pap akart lenni és nem költő a költő, tudom meg, de hamar kiderült: cigányember nem kaphat reverendát. Ez egy olyan mondat, amelyre egészen biztosan – legalábbis remélem, hogy biztosan – sokan fel fogják kapni a fejüket. És azt mondják majd, hogy bizonyítsuk. Nem tudjuk bizonyítani. A tény az, hogy Rafi Lajosról úgy hírlik: valamikor katolikus pap akart lenni, és ezt a vágyát nem valósíthatta meg. Vagy azért, mert valóban nem tehette ezt, vagy azért, mert úgy érezte, nem teheti. A tényeken nem változtat, nem lett pap. És a kudarc után következett be első összeomlása, amelyet sok kudarc és összeomlás, több, a tölgyesi idegszanatóriumig vezető út követett.
Az élettörténet itt megszakad, mert Bajna kis időre újabb költőnek ad át, visszatérünk Csomafalvára, Ferenczi Attila vár, szárhegyi író, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Elméleti Líceum aligazgatója, aki kedvesen szorongó mosollyal, kutató tekintettel vár. Rafi Lajos legjobb, gyerekkori barátja – ezt mondják róla – halkan beszél, szemében, hangjában valóban ott a mély, nehezen oldódó gyász. „Az utóbbi időben sokat beszélt a halálról” – idézi fel Ferenczi Attila. Szilágyi Domokos lelkes olvasója, sokszor ivott (költősors), sokszor veszítette el a türelmét, reményét. Nagyon várta a második kötetét, a L'Harmattan féle kiadás után, meséli Ferenczi Attila – meg akart a költészetéből élni, ami azt is jelentette, hogy meg akart a bádogosságtól, a kerítésen átkiabálástól szabadulni. Nem volt türelme (tűrelme – hosszú ű-vel mondják a költők itt Gyergyóban, a szavak zenéje nem pihen) megvárni, hogy a mindig lassú kiadók lépjenek, pályázzanak. Magánkiadásban adta ki a verseit, és ez nem olyan lett, amilyennek lennie kellett volna. Hiányzott mögüle a pontos műhelymunka. Adósságokkal is járt ez a nagy, második próbálkozás, annak ellenére, hogy a kiadási költségekhez több helyi támogató hozzájárult. (Itt a költő mégiscsak, mindennel együtt: közkincs). Rafi maga árulta könyveit, de a várt megkönnyebbülés, az egzisztenciális szabadulás elmaradt. Nehezen beszél Ferenczi ezekről az utolsó hetekről, akkor derül fel az arca, amikor a közös költői kóborlásokról, a kamaszkori közös versmondásokról mesél, arról, hogyan szippantották be a szövegek-szavak ezt a két egymásba kapaszkodó fiút, a magyar-cigány barátokat. A szárhegyi művésztelep sok mindenben segítséget, ösztönzést jelentett, itt ismerkedett meg Rafi Kemény Istvánnal, aki a L`Harmattan-nál megjelent kiadásért nagyon sokat tett. És itt, Szárhegyen vált a versírás és olvasás mindennapos, fontos feladattá. Ami valahogy átrajzolta a megváltoztathatatlannak hitt hétköznapokat. „Jöttünk haza este, toltuk a biciklit és mondtuk a verseket. És akkor megállított a rendőr, mert látta, hogy megy két cigány egy biciklivel. Nem vette észre, hogy én magyar vagyok. És azt hitte, ha cigányok tolják a biciklit, akkor biztosan lopták” – hát így állnak össze errefelé a líra történetei. Mély barátság ez, választ kapok arra a nem szeretett kérdésre is, hogy cigány vagy magyar a költő, aki költő. A magyar verseit átfordította cigányra, majd vissza, és ezek a szövegek mindig valahogy „keményebbek” lettek – magyarázza Ferenczi Attila. Szikrázó, jól vasalt ingében guggolva ül és mesél a gyergyóalfalvi ház lépcsőjén. Lassan és halkan mesél. Háttérben lekvárt főznek az asszonyok, hangosan koccannak a befőttes üvegek. Apósa azzal az öblös, mellkasból jövő hanggal beszélget mögöttünk, amelyet itt, a hegy alatt lakók olyan erővel használnak. Nehezen állok fel Attila mellől (Attila nevű költőket hogy meg lehet szeretni), hallgatnám még a történeteit Rafi Lajosról, meg magáról, a cigány barátjáról. De vár Bajna György, megyünk tovább, ezúttal nem egy költőhöz indulunk, hanem egy szobrászhoz, Gyergyószárhegyre.
A szépség művelése itt főállás – ringatom magam, amíg vezetőm ki nem zökkent. A katolikus karrier megfeneklett, folytatja az általa elmondható élettörténetet, és a Rafi család az Adventista gyülekezethez kezdett el járni. A Gyergyói-medencében két adventista közösség működik. Egy Gyergyószentmiklóson a magyaroknak és egy külön, Tekerőpatakon a cigányoknak. Ez a kötődés volt az oka annak, hogy a család szigorúan vette a vallási szabályokat, nem ittak, nem káromkodtak, fegyelmezett szabálykövetőkké lettek. A költő, mivel költő, ezt sem abszolválta a családi elvárásoknak megfelelően, neki az ital maradt, és ebből is sok-sok, belső konfliktus, feszültség született.
Ferenczi Zoltánt hiába keressük otthon, a szárhegyi kocsmába irányítanak. Nem egyszerű kocsma ez, a művésztelep alatt amolyan megkerülhetetlen pihenő. A kocsmárosnénak is van mondanivalója Rafiról, hogy milyen szeretni való ember volt. Az volt, erősíti meg az újabb vendéglátó, Ferenczi Zoltán műtermébe gyakorta bejárt a költő, „filozofált” sokat. Nem is a verseiről beszélt, hanem merengett, emésztette magát. „Amikor nagyon elszállt a ló” – mondja az alkotótárs – akkor mondtam neki, hogy most menj sétálj egyet, menj el, írjál verset, és ő ment.” Sokat sétált, s írta a verseit, ahol érte, egy darab papírra, bármire, ami a kezébe akadt, és rögtön el is ajándékozta ezeket, nagyon sok helybelinél lehetnek még ismeretlen versei. Ezt még Ferenczi Attila mesélte Alfaluban, szavai itt, Gyergyószárhegyen nyernek megerősítést.
Tovább megyünk a „könyvtáros nénihez”, Bartis Edithez, akinek udvarán sokáig várunk, messziről tér vissza, hogy beszélgethessünk. A „néni” vékony, légiesen mozgó, csupa mosoly nő, pirulva meséli, hogy diákkori szerelem kötötte hozzá Rafi Lajost. Várta a busznál a kamaszfiú, és néhány lépésnyire mentek egymástól, a táskáját is vitte volna, emlékszik Magdolna, de azt már mégse lehetett, hogy egy magyar lánynak egy cigány fiú tegyen ilyen szívességet. A barátság viszont megmaradt, évtizedekkel később a „könyvtáros néni” gépelte be a második kötet verseit, rajongással beszél erről a szerte szétszórt, hányódó cetlikre írt életműről. Meg a könyvtáráról, ahova a cigánygyerekek sokan és örömmel járnak ma is. Lesz-e itt még Rafi Lajos? – kérdezem. Kedvesen rázza a fejét, ritkán születik ekkora tehetség.
Gyergyószárhegyről újabb kitérő Tekerőpatakra, az adventista imaházhoz. Ott keressük a Rafi családot, útközben megint kettesben beszélgetünk Bajna Györggyel arról, milyen nehéz munka összeszedni a fennmaradt, kiadatlan verseket. Hogy milyen viták lehetnek még itt. És hány szöveg veszhetett el azért, mert „az öreg”, idősebb Rafi Lajos maga is betűszerető emberként, hogy haragudott, mert fia nem olyan verseket írt, mint Petőfi.
Tekerőpatakon úttalan utak visznek a cigány adventista imaházhoz. Viseletbe öltözött rokolyás Gábor-asszonyok, bő nadrágos-kalapos férfiak fogadnak. Rögtön tudják, kérdés nélkül, hogy ki miatt, mi miatt érkeztünk. Elől jön „az öreg”, tekintélyes, nagybajuszú férfi. Gyorsan kiegyezünk, hogy inkább otthon, szűk családi körben beszélgessünk, nem a közösség szeme előtt. Újabb kört teszünk a gyergyói medencében, megkeressük a Rafi udvart.
Hamarabb érkezünk vissza, mint a hetednapot ünneplők, csak Rafi Lajos gyermekeit találjuk otthon. Gyönyörű lányok, húszas éveik elején járó tünemények. Egy kivétellel mind „eladta”, férjhez adta őket az öreg, ez volt Rafi Lajos legnagyobb bánata: hogy nem taníthatta tovább gyermekeit. Egyik lányát a törzsi szabály Nagyváradig űzte, kiskamaszként vált anyává, alig töltötte be a húsz évet, és három gyermekes anyaként gyászolja most az apját, akit hét évig nem is láthatott. Csak a temetésre jöhetett haza. Gyorsan beszélünk a gyászolóval, fogai között szűri a panaszt az „öregre”, inkább csak fejtartásából értem a történetét. Vigyázón mellette áll a fiatal férj, Máté. Nem szól egy szót sem, csak figyel.
Megérkezik a család többi része, az „öreg” válogatott szavakkal, fegyelmezett, jól komponált megrendüléssel emlékezik fiára, és köszön mindenkinek mindent, akik Rafi Lajos emlékét ápolják, különösen a polgármesteri hivatalnak. Aztán sorra jönnek a gyermekek, mind a hat, Rúben, aki nem akart Gábor kalapot venni (most van rajta), és Gyöngyike, a legkisebb leány, akit még nem adtak el. Elsírja magát, nincs még 15 éves, hiányzik neki az apja, ezt mondja a költőről. Zsuzsanna, az özvegy: szemében még ott a szerelem. Ujjai zavartan, gyorsan járnak a kötényén: rokolyavarrásból él, és tartja a családját, kezével érez. A költő anyja pedig azt üzeni, hogy jobban össze kéne tartsanak a költők, mert lám, milyen nagy szegénység van itt. (Rózsaszínre festett falakon szentképek, egy ágy, egy szekrény vesz körül, egyéb semmi, csak a rend, több mint tisztaság. Ez hát a cigányköltő otthona). Mihály, a hátramaradt testvér is sír, és köszön, nem is érteni, hogy mit, hálával van mindenkinek, aki tudja, hogy volt neki egy ilyen fivére.
Nehezen ereszkedünk le a sűrű lombokkal körbenőtt házból, a forró nyári napon is hűvös itt a levegő. A ház előtt gyorsfolyású ér. Júliusban is tudom, hogy télen hogy megdermed a fürge víz, micsoda páncél fagyhatja körül ezt az otthont, itt a huzatos gyergyószárhegyi faluvégen.
A polgármesterhez, Gábor Lászlóhoz megyünk még. Arról beszélünk, milyen kár, hogy nem itt temették el Rafi Lajost. Megint a szokás győzött, hazavitte a holttestet a család a Nyárád-mentére, ott él a rokonság. Ez volt a fontos, és nem az élet, amit Gyergyóban leélt. Arról is szó esik, hogy kell majd egy gyűjteményes kötet (Bajna György gondozhatja ezt, ő tudja, hol, merre nyílnak az ajtók), meg arról is, hogy várta a segítséget Rafi. Volt, hogy pénzt kért, de inkább anyagot vett neki a polgármester – meséli – mert abból dolgozhatott, a bádogot nem nyelte le a kocsma.
Nézem a szárhegyi utcákat. Itt ment végig a költő. „Naccsága, valami foltozni való?” – hallom a kérdést, ez hát a nyom, ami visszhangzik, ami fellelhető. Meg néhány vers, sublótokban, imitt-amott a faluban szerte-szét. Ha tűzre nem dobták őket. A Gyergyói-medencében nagy hidegek vannak.

A költő portréi Gergely Tamás (Stockholm) felvételei.