Medvék és farkasok nyomában

Már januárban bejárta az országos sajtót a hír: Kovászna megyei csapat élvezheti egy éven át a National Geographic támogatását. A Transylvanian Wildlife Project fő célja egy – az országos statisztikáktól független – adatbázis létrehozása a Kárpátokban élő nagyragadozók (medve, farkas, hiúz) populációiról. Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte a csapat tagjait.

Jóllehet a Transylvanian Wildlife Project (TWP) működése csak idén érte el a média ingerküszöbét, az egyesület már 2011-ben elindult, a helyi erők együttműködése pedig még korábbra datálható.
Mint Bereczki Barna, a csapat egyik fotósa, növényszakértője illetve logisztikai problémamegoldója elmondja, valamikor 2006-ban találkoztak először a programot elindító – és azóta azt egészségügyi okok miatt elhagyó – Paul White-tal, 2010-ben pedig egyszer már segítettek a washingtoni National Geographic stábnak egy dokumentumfilm forgatásánál a terepmunkában. Többek között az ő feladatuk volt a filmezendő állatok felkutatása, mivel a Kárpátokban igencsak kevés szakmai projekt zajlott akkoriban, és nem volt rendelkezésre álló szakember. „Paul javaslatára tömörültünk csapatba, és csináltuk ugyanazt, amit korábban is: jártuk az erdőt, próbáltunk figyelni, kiismerni a Kárpátok vadonjait. Tavaly már bejegyzett egyesületként vállaltuk ennek a tudományos projektnek a lebonyolítását, aztán kisebb csúszások miatt idén májusban fogtunk neki az érdemi munkának. Mivel jó ideje hegymászással, hegyi vezetéssel foglalkozom, az alpin régióban folytatott túrák, megfigyelések vezetőjeként kerültem be a csapatba, de azóta már szélesebb a tevékenységi köröm. Az túlzás, hogy – mint a honlapon szerepel – növényszakértő lennék, de az eddig már elég jól ismert alpesi növényzet után, most az erdők, mezők növényvilágát is lassan kitanulom. Az a helyzet, hogy Victoria kivételével mi csak lelkesek, de nem szakmabeliek vagyunk. Amióta Paul kilépett, ő vette át a projekt vezetését, nélküle ezt nem tudnánk ilyen profin csinálni” – osztja meg velem Barna az alapvető tudnivalókat.
A projekt már említett vezetője, Victoria Hillman, brit biológus és vadvédelmi szakember pillanatnyilag Nagy-Britanniában tartózkodik a TWP ügyes-bajos dolgait intézendő, így drótpostán faggattuk arról, hogy is keveredett bele a székelyföldi kalandba, illetve mi az, ami felkeltette a Kárpátok iránti érdeklődését. „Természetfotósként egyszer 2009-ben már volt szerencsém találkozni a csapat tagjaival, majd 2011-ben – biológiából és vadvédelemből abszolvált mesterim után – magamra vállaltam a csapat tudományos vezetését. Feladatom a szakszerű adatgyűjtés megszervezése, illetve a projektet dokumentáló cikkeket is én jegyzem.
Szakmai szemmel nézve a Kárpátok igazi paradicsom egy biológus számára, mivel még nem tanulmányozták igazán alaposan, így sok a feltáratlan terület.
Érdekes megfigyelni, hogy milyen egységesen fenn tudott maradni ez a hihetetlen fajgazdagság szinte sértetlenül, nem is beszélve arról, ahogy a helyi emberek nap mint nap együtt léteznek az itt élő nagyragadozókkal. Biológusként csodás feladat egy ilyen virágzó ökoszisztémát egészében tanulmányozni, fotósként pedig hihetetlen öröm ilyen mesés környezetben dolgozni.
Az külön szerencse, hogy a National Geographic Társaság ösztöndíja lehetővé teszi számunkra, hogy a környék biodiverzitását széleskörűen tanulmányozzuk, különös tekintettel a nagytestű húsevő állatokra. A támogatás nélkül nem engedhetnénk meg magunknak a munkánkhoz szükséges felszerelést, az egyéb költségekről nem is beszélve” – szól a fiatal biológusnő levele.
Bár a projekt célja a Kárpátok egészére vonatkozó kép kialakítása, a csapat a Csomád-Bálványosi területen dolgozik, mely jól reprezentálja az egész régiót. „Magánemberként járjuk a Kárpátokat széltében-hosszában, de az anyaggyűjtés szempontjából logikusabb egy behatárolt területen dolgozni, ott viszont mélységében. Szerencsés véletlen, hogy a csapattagok érdeklődési köre a teljes ökoszisztémát felöleli. Ennyi emberrel nem lehet túl nagy dolgokat művelni, viszont igyekszünk széleskörű felmérést végezni a mintaterületen. Victoria entomológus, magyarul bogarász, én magam a táj, élőhely és növényvilágban vagyok úgymond érdekelt, Gál Laci a nagyvadakban és madarakban, szóval tényleg lefedjük az egész helyi élővilágot” – mesél lelkesen tovább Barna.

Többet vágnak, mint ültetnek Akkor már nem cseng maradéktalanul vidáman a hangja, amikor arról kérdezem, mennyire érintetlen igazából az az érintetlen vadon: „Részben. A túlzott erdővágások, a mértéken felüli legeltetés, mindenféle szennyezés, a turizmus, és még sok más káros tényező hatása már érezhető, viszont összességében még mindig egészségesnek mondható. A vadállomány egyelőre kiegyensúlyozott, a probléma az élőhelyükkel van, egyre szűkül, egyre zajosabb. Az állatok jelenléte, a még háborítatlan erdőrészek, a tápláléklánc teljessége reményekre ad okot, viszont most már odafigyelést, gondozást és tanulmányozást igényel. Feladataink között szerepel, hogy vizsgáljuk a területen nem őshonos, úgynevezett invazív, azaz özönfajokat is. Állatfajok tekintetében ilyen szempontból nincs probléma, viszont a növényvilág már érintett, főként a mezőgazdasági tevékenységnek köszönhetően. Jelen projekt ezt a témát felületesen érinti, inkább az állatvilágra van kiélezve, és főként a ragadozókra, viszont ennek teljes felméréséhez szükséges a teljes tápláléklánc és élőhely felmérése, innen adódik a növényvilág megfigyelése is.”
Az is érdekel, hogy a helyiek, akik elsősorban tehetnek valamit a káros hatások kiszűréséért, mennyire érzékenyek, mennyi értik egyáltalán az ökoszisztéma, mint bonthatatlan egész fogalmát. „Sajnos szó sincs ilyesmiről. Az erdő- vagy legelőtulajdonosok csak a gyors hasznot látják. Fát kivágni és eladni, legelőt maximumig legeltetni. Sajnos a törvénykezés sem segít, ugyan papíron rendben vannak a dolgok, de például az erdőültetés csekély mértékű a vágásokhoz képest, nem követik az előírásokat, de nincs is miért, mert senki sem ellenőrzi a szabályok betartását. Kismértékben fellelhető a hagyományos pásztorkodás bölcsessége, eddigi tapasztalataink ilyen szempontból vegyesek. Néha erőteljes vadorzást, a pásztorkutyák elvadulását (már a turizmust is veszélyeztetve), egyes könnyen megközelíthető területek túlzott legeltetését látjuk, másrészt akadnak, akik lelkesen mutogatják hol és milyen vadakat láttak, visszafogják kutyáikat, segítenek a kamerák legideálisabb helyeken való felszerelésében. Sajnos a mérleg erősen az előzőek javára billen.”
A projekt részét képezi, hogy az eredményeket oktatóprogramok, erdei iskolák, a fenntartható turizmus beindítása keretében népszerűsítik, ami hozzájárulhat a környezetvédelem szempontjából káros mentalitás megváltoztatásához, de Paul White-al együtt az ezért felelős szakember, Peter Thacker is kilépett, az ő helyére éppen új embert keresnek, aki lendületet vihet az ez irányú erőfeszítésekbe. A helyi iskolákban már tartottak sikeres előadásokat, ami a legifjabbak körében elindíthatott valamit a szemléletváltás irányába.
Egyelőre a csapat teljes gőzzel az adatgyűjtésre koncentrál: „Infrakamerákkal figyeljük az erdőt, a vadak mozgását. Folyamatosan fényképezzük az élőhelyet, annak változásait. A növények, gombák meghatározása folyik, bogaraké, nagyjából mindené, amit találunk. Közben rendszeresen átküldjük az adatokat Victoriának és a National Geographic-nak. Eközben együtt dolgozunk a terület adminisztrációjával, ebben a sepsiszentgyörgyi Vinca Minor Egyesület a partnerünk. Velük is egy mindkét irányban működő információ- és adatcsere folyik. Szerencsére teljes mértékben támogatnak, hiszen mindenkinek előnyére válik az együttműködés. Mindez nem kevés időt igényel, főként, ha az adminisztrációs és logisztikai problémákat is figyelembe vesszük, no persze azt is, hogy mindezt szabadidőnkben végezzük, én például egy saját kisvállalkozással próbálok talpon maradni, plusz nyárontúrákat vezetek” – avat be végezetül a napi rutinba Barna, majd átadja a szót Gál Lászlónak, aki a projekt gerincét jelentő nagyvad-megfigyeléseket végzi.

Tisztelettel vegyes félelem László korábban is sok időt töltött a természetben, a projekt pedig rendszeresen napokra az erdőbe szólítja. Igyekszik jelenlétével minél kevésbé zavarni az állatokat. Olyannyira tiszteletben tartja az életterüket, hogy még fotózáshoz is etikátlannak tartja a kiépített vadlesek igénybevételét. „Mindenfajta vadászok használta létesítménynek kerülöm még a környékét is. Az arra járó, legtöbbször beetetett állatot fotózni abszolút nem jelent izgalmat számomra, köze sincs a vad igazi életéhez, az csak puszta dokumentáció. Én inkább becserkészem őket, vagy ha lesben állok, azt természet alkotta rejtekhelyeken teszem. Persze, ez a képeken is meglátszik, sosincs letisztult kompozíció, mindig belóg egy bokor, egy ág. Egyelőre a felmérés a fontosabb, hogy megtudjuk, merre mozog a vad, milyen az állomány, ehhez használjuk a fotócsapdákat is, aztán később az újság számára is kell anyagot készíteni, ahol az esztétikai szempontokat is jobban figyelembe kell venni” - ismertet meg a vadfotózás etikájának alapjaival.
Mindezen diszciplinák annak fényében még érdekesebbek, hogy a mélyen tiszteletben tartott állatok jelen esetben veszélyesnek kikiáltott ragadozók, medvék, farkasok, hiúzok, akikkel ha az átlagember összefut az erdőben, nem feltétlenül az az első gondolata, mennyire sértette meg a magánéletüket.
„Sokan kérdezik, nem félek-e, amikor ezekkel az állatokkal találkozom. Hát dehogynem. Aki azt mondja nem fél ilyen helyzetben, az vagy hazudik, vagy hülye. De ez az én esetemben tisztelettel vegyes félelem. Az ember kell tudja, hogy hol a helye a természetben. Arra pedig, hogy mit kell csinálni adott esetben, rá kell érezni. Sokat kell tapasztalni, és akkor már az állat mozdulataiból látszik, hogy lehet-e közeledni hozzá, vagy jobb elkerülni. Én is lassacskán, évek alatt jöttem rá sok mindenre. Mindig is szerettem tekeregni, de nem volt bátorságom, aztán tizennyolc évesen nekibátorodtam, pontosabban megtanultam kezelni a félelmem, és egyre mélyebbre merészkedtem. Aztán azon vettem észre magam, hogy többet vagyok az erdőben, mint az emberek közt, és ma már jobban is érzem ott magam.”

A fotókért köszönet Bereczki Barnának és a TWP csapatának.