Azriel rabbi utódai

Egy sikertelen temetőlátogatás késztette arra munkatársunkat, hogy a ma hatszáz fős temesvári zsidóság múltjáról és jelenéről írjon. „Egyetlen lehetőségünk a túlélésre, ha aktívak maradunk” – vallja a közösség fiatal vezetőnője, LUCIANA FRIEDMANN, akivel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/14. számában.

Ha jól emlékszem, még valamikor január tájékán, egy spontán pálinkakóstolónak álcázott magasröptű kávéházi beszélgetés során hallottam először a temesvári zsidó temetőről. Persze, mivel naponta járok el a gyárvárosi zsinagóga előtt, és kísérem figyelemmel a több mint 120 éves falak lassú enyészetét, tisztában voltam azzal, hogy a városban hajdan meghatározó zsidó közösség élt, de mégis ekkor döntöttem el, utánajárok Temesvár izraelita múltjának és jelenének. Újabb bizonyíték, hogy az újságíró is érző ember: ha a málló tégla nem is, de a porladó csontok már mindenképpen tettekre sarkallják. A tavasz közeledtével többször terveztem, hogy ellátogatok az Aradi úti katolikus temető mögött található sírkertbe, de az elhúzódó tél mindig meggátolt, így legalább lehetőségem nyílt felkészülni, felépíteni egy történetet a töredékesen fellelhető adatokból.

Konstantinápolyon át Temesvárra Annyi bizonyos, hogy a temesvári hitközség alapítói Spanyolországból származnak, ahonnan Tomás de Torquemada főinkvizítor „egy ország, egy nép, egy vallás” mantrája jegyében az utóbb – százezer ember halálához és vagy másik százezer földönfutóvá válásához vezető – kis holokausztnak is nevezett esemény keretében elűzték őket. Az is erősen valószínűsíthető, hogy Spanyolhonból először Konstantinápolyba mentek, de mivel ott nem sikerült új egzisztenciát teremteniük, tovább vándoroltak Erdélybe. Arról, hogy milyen körülmények között, milyen ellenszolgáltatások fejében telepedtek, telepedhettek le, a krónikák nem szólnak. A több évszázados múlt legkorábbi bizonyítéka a temető legrégebbinek vélt sírköve, amelybe az 1636-ban elhunyt Assael Azriel kirurgus és rabbi nevét vésték; ez arra enged következtetni, hogy a letelepedettek ekkor már mindenképpen szervezett hitéletet éltek. Az első hivatalos okirat, melyben a temesvári izraelita hitközség szerepel, az 1716-os keltezésű elismervény, melyben a törökök átadták a várat Savoyai Jenő hercegnek. A közösség a 19. század első felében, Oppenheimer Dávid rabbi, Európa-szerte elismert Talmud-tudós vezetése alatt indul igazán komoly fejlődésnek, s ez a virágzás a múlt század elejéig, sőt a két világháború közötti időszakig töretlenül folytatódott, amikorra is a zsidók lélekszáma 13 ezer főig duzzadt, ami az akkor alig százezer lakosú, soketnikumú Temesvárnak több mint tíz százalékát tette ki. Hát eddig a történet, amit sikerül önerőből összecsipegetnem, a második világháború utáni időszakból magának a hitközségnek az életéről és az itt élők sorsáról már nem sok mindent találtam, a 2004-ben elhunyt Neumann Ernőnek, Erdély utolsó magyar anyanyelvű rabbijának csodálatos életútja kivételével. Õ felbecsülhetetlenül sokat tett az erdélyi (javarészt magyar) zsidó közösség megtartásáért, a zsidó–keresztény párbeszéd megerősítéséért, illetve a magyar–román–zsidó kapcsolatok javításáért. Halála után nem érkezett újabb rabbi Temesvárra.

Sikertelen sírkertvizit Szerencsére mire a kis kutatómunkával végzek, kitavaszodik, így a témára a figyelmemet felhívó kedves barátommal, aki ismervén egy-egy névhez, családi kriptához kapcsolódó történeteket, megígérte, hogy elkísér, taxiba pattanunk, hogy végre megejtsük a temetőlátogatást. Sofőrünk természetesen eltéved – vagy elsiklik az evreiesc jelző mellett, vagy nem akarja beismerni, hogy nem tudja, merre van –, egy kis eldugott ortodox temetőhöz visz minket, szerencsére gyalogtávolságra célunktól, így inkább elbúcsúzunk tőle. A kapunál kellemetlen meglepetés fogad: a még hónapokkal ezelőtt is a falra kifüggesztett nyitvatartási rendnek hűlt helye, egy újnak tűnő lakat és három hatalmas és mindenre elszánt kutya jelzi, hogy pillanatnyilag nem fogadnak látogatókat. Pedig már beleéltem magam, hogy a ránézésre is hatalmas kertben a már említett Assael Azriel és az olvasmányaim során megismert, 1736-ban letelepedési engedély kapott Meir Amigo rabbi nyughelye után kutathatok, és a kerítés felett itt-ott átkukkantva is látható, magyar neveket, magyar nyelvű feliratokat tartalmazó sírkövek is felkeltik az érdeklődésemet. Nincs mit tenni, csak kívülről járjuk körbe a területet – mivel a hitközség fellelhető telefonszámain ekkor még senkit sem sikerül elérni – masinámmal a kerítés felett áthajolva kattintok párat. Kívülről nézve is jól elkülönül egymástól a régi és az új rész. A terület déli felén a sírok nagyobb része ápolt, és a növényzet sem vette át teljesen a hatalmat, míg az északkeli részen, a régi sírok körül mindent elborít a gaz és sajnos a szemét is. Először talány számomra, hogy mit keres itt ennyi pillepalack és egyéb háztartási hulladék, de tovább sétálva ez a rejtély is megoldódik: a szomszédos lakótelep felőli oldalon, az egyik kis utcában „gondos kezek” megbontották a kerítést, és illegális szemétlerakót létesítettek a régi kőtáblák között. Pár méternyit besétálok a luktól induló, jól kitaposott ösvényen, hogy felmérjem a helyzetet, de a napon sütkérező kóborkutya-falka utamat állja. Remélem, a következő nejlonzsákot cipelő emberrel is kellően szigorúak lesznek. Nincs mit tenni, még egy pár percet ácsorgunk a bejárathoz visszatérve, majd feladjuk a próbálkozást, vert hadakként hazaballagunk.

Alternatívák identitásra Mint aztán kiderül, a helyzet korántsem annyira rossz, mint első ránézésre tűnik, Temesvár izraelita múltja nem tűnt el hírmondó nélkül. Amikor másnap munkaidőben telefonálok a közösség székhelyére, kedvesen fogadják érdeklődésemet, méghozzá magyarul. Merthogy a telefont felvevő úriember és a titkárság vezetője is tökéletesen bírja a nyelvet, lévén anyanyelvük, sőt, amikor – kedves invitálásukra – másnap elmegyek a közösség székházába, az ünnep előtti (április 6. a hétnapos peszah kezdete) előkészületek miatt hívekkel teli irodában is (melynek ajtaján kiplakátozva a magyar színház áprilisi programja fogad) legalább annyi magyar szót hallok a beszélgető csoportocskák mellett elhaladva, mint románt. Ekkor tudom meg egy idősebb bácsitól, hogy a temető is már a közelgő ünnep miatt tart zárva, csak április 25. után lesz ismét látogatható. Az irodában szerzett jó tapasztalataimat a közösség meglepően fiatal vezetője, Luciana Friedmann is gyarapítja, mivel mikor bejutok hozzá, ő is kedvesen, magyarul üdvözöl. Így először ennek a kellemes meglepetésnek az okairól faggatom, mire megerősíti a síremlékek tanúságát: „A temesvári zsidóság nagy része – több száz évig Magyarország területén élvén – magyar anyanyelvű volt, mint ahogy az én családom is, csak az én tudásom kopott már meg. Mondjuk nálunk erre az is rásegített, hogy anyukám ága Nagyváradról származik. A Bécsből származó apai ági dédszüleim viszont inkább a jiddist beszélték, de onnan lefele már a család azon részében is mindenki magyarul beszélt. Ilyen volt a környezet.” Mindezen elgondolkodom picit, mivel kutakodás közben rábukkantam egy dolgozatra, mely a romániai zsidóság Trianon utáni identitáskérdéseit taglalta, s e szerint területenként eltérően hol az újonnan született magyar kisebbség részének, hol pedig önálló kisebbségnek vallották magukat, egyesek pedig a román társadalomba való beilleszkedést tartották követendő útnak. A hallottak alapján nehéz lenne eldönteni, hogy Temesváron melyik irányzat volt a népszerűbb, és beszélgetőtársam sem tud erre egyértelmű választ adni. „Ezt nem tudom, mert az én generációmnál ez már nem igazán aktuális. Ahogy az öregektől hallottam, a probléma ebben a formában abban az időben sem merült fel, mivel a zsidó identitás nem volt kérdéses, a három nagy és két kisebb zsinagóga, illetve a többi környékbeli imaház léte is segített eligazodni.”

Az elvándorlás tizedelt Viszont adódik a kérdés, hogy a hajdan 13 ezer fős közösség hogyan apadt a jelenlegi 600 főre. Persze könnyedén magyarázhatnánk a jelenséget a második világháború szörnyűségeivel, de ha lehet ilyet mondani, a dél-erdélyi zsidóság viszonylag szerencsésen élte túl a vészkorszakot, mivel nem hurcolták el őket Auschwitzba, sem a többi nyugati haláltáborba, és a moldvai zsidók tömegeinek vesztőhelyétől, a transznisztriai deportálástól is sikerült megmenekülniük. „A bánsági zsidók körében valóban kevés életet követelt a holokauszt. Senkit sem deportáltak, „csak” a környező munkatáborokban kellett ledolgozni néhány évet a férfiaknak, de mindenképpen jobb volt a helyzet, mint Észak-Erdélyben. Az én családomban is látható ez a kettősség: a nagyváradi részéből sokan kerültek Auschwitzba, az itteniek pedig megúszták. Persze a diszkriminatív törvényekkel és előítéletekkel itt is meg kellett birkózni. Ebbe beletartoztak az ismert megszorítások, meg olyan kevésbé köztudottak is, mint hogy zsidóknak nem lehetett reggel piacra menni vagy nem vásárolhattak rádiót és ehhez hasonlóak. De visszatérve a témára, a népességet itt nem a holokauszt tizedelte meg, hanem az elvándorlás. A temesvári zsidóság nagy része kivándorolt Izraelbe vagy azon keresztül tovább nyugatra, az USA-ba, Kanadába, Franciaországba. Ehhez ugye minimum egy bizonyíthatóan zsidó nagyszülőre volt szükség. A két legnagyobb kivándorlási hullám az ötvenes és a hetvenes években volt. Az itt maradottak nagy része pedig a rendszerváltás után ment el. Csak az épített örökség maradt itt. A három nagy zsinagóga és ez az épület, ahol most vagyunk. Szomorú belegondolni, hogy a várnegyedbeli zsinagóga avatására 1872-ben még maga Ferenc József császár is eljött, a gyárvárosi zsinagógát pedig a kor leghíresebb zsinagógaépítője, Baumhorn Lipót tervezte. Ez a közösségi ház pedig, a hajdani Judenhof, mely a tagok adományaiból épült, már 1910 óta szolgál minket. Most pedig mindez itt áll nagyrészt kihasználatlanul.”

Pusztuló épített örökség Ez valóban szomorú minden temesvári számára, pedig már tíz évvel ezelőtt történtek kedvező lépések, méghozzá kifejezetten a sokszor emlegetett bánsági multikulturalitás szellemét idézve: a belvárosi zsinagógát átadták a Temesvári Filharmóniának ötvenéves használatra azzal, hogy felújítva többfunkciós komplexummá alakítják, s kiállítóteremnek, hangverseny- és előadóteremnek is helyet ad majd. Ebből persze, némi állagmegőrzésen és néhány hangversenyen és kulturális esemény megrendezésén kívül – pénz hiányában – az elmúlt évtizedben semmi sem valósult meg. A gyárvárosi zsinagóga helyzete még siralmasabb, pedig azt a Nemzeti Színház vette használatba hasonló szerződés keretében, de ott még ennyi sem történt. Luciana hangja elcsuklik, amikor arról esik szó, hogy milyen állapotok uralkodnak az épület belsejében. „Elszorul a szívem, amikor látom, hogy pusztul el lassan minden. Ezeket a szerződéseket nem én kötöttem, ezért nem is tisztem megítélni őket. Azzal kell törődnünk, hogy most mit tehetünk, mert ezeken az épületeken múlik a mi túlélésünk is. Kérdés viszont, hogy kinek és miként hasznosíthatók. Ott van a budapesti, Dohány utcai zsinagóga példája: remek állapotban van, mellette múzeum is működik. Mi is szívesen megvalósítanánk ilyen terveket, de reálisnak kell lenni, ott százezer zsidó él, itt pedig csak 600. Az viszont biztos, hogy addig kell egyeztetnünk a szerződéses partnereinkkel és a saját vezetőinkkel Bukarestben, amíg nem történik valami. Most is ezen dolgozunk.” „És mi lesz a temetővel?” – bukik ki belőlem, mert a sikertelen látogatási kísérletem során tapasztaltak alapján ott is bőven lenne tennivaló. Felhívom a figyelmét a bedöntött kerítésre, ahol nemcsak a szemetelők, hanem bárki más is könnyedén bemászhat, aki nem tartja tiszteletben a főkapun lógó lakatot, s nem fél az ebektől. Természetesen tud róla, és mint kiderül, most már viszonylag tűrhető a helyzet „Korábban legalább tíz ilyen állapotban lévő szakasz is volt, örömünkre szolgál, hogy már csak egy van. Nagyrészt sikerült rendbe raknunk, közösségünk egy USA-ba kivándorolt tagjának adományából. A burjánzó gaz is folyamatosan problémát jelent. A város egyszer már segített nekünk: kivezényelték az elítélteket kicsit rendbe tenni a területet, ha lehetőség lesz rá, ezt szeretnénk megismételni.”

Csak az aktív közösség életképes Ekkor döbbenek rá, hogy mi az a hihetetlen kettősség, ami idáig csak tudat alatt motoszkált bennem: van egy nagy múltú, sajnos tulajdonképpen – a fénykorához mérve pedig mindenképpen – sok szempont alapján haldokló közösség, amelynek a vezetője személyében most mégis egy fiatal és ambiciózus nő ül velem szemben, aki a sok szomorú tény ellenére mégis optimizmust sugároz. Úgy határozok, megpróbálok az ő szemével belepillantani a jövőbe, és megkérdezem, mit lát, ha öt évre előre tekint. „Ha a demográfiai helyzetünket nézzük, akkor nagyon realisztikusnak kell lennünk. Most 600 tagunk van, nagy részük idősebb, sok a nyugdíjas. Az biztos, hogy az átlagéletkor 50 fölött van. Viszont emellett vannak szerencsére fiataljaink is, akik jelenleg a tízfős vezetőség felét teszik ki. Ha ennek a fiatalságnak a lendületét nézzük, akkor akár lehetünk nagyon optimisták is. Ami még szerencse, hogy a korskála két vége nagyon jó kapcsolatot ápol egymással, ez sajnos azért nincs mindenhol így. Azt meg csak óvatosan említem, hogy lenne honnan építkeznünk is. Személyesen ismerek olyan embereket, akiknek van minimum egy zsidó nagymamájuk vagy nagypapájuk, de semmilyen kapcsolatot sem ápolnak a közösséggel, őket mindenképpen meg kellene valahogy szólítanunk. Egy dologban viszont biztos vagyok: egyetlen lehetőségünk a túlélésre, ha aktívak maradunk. Itt minden nap történik valami. Tartunk héberórákat, filmesteket, izraeli táncot tanítunk. Az nagy probléma, hogy az imákra csak az idősebbek járnak el, ami természetes is olyan szempontból, hogy a fiatalok dolgoznak, és nincs idejük eljönni reggelente. Emellett vannak mindenki számára nyitott rendezvényeink is: a közelmúltban volt tíznapos kiállítás és programsorozatunk a Szépművészeti Múzeumban, ezenkívül többször együttműködtünk a Francia Intézettel is. Nagyon is szeretnénk megmutatni magunkat, bárkinek, aki kíváncsi a kultúránkra.”