Az integetés művészete

Miután nagy port kavart, hogy a román állam tiltani szeretné a stoppolást, mert nehezíti a szállítási cégek megélhetését, és a közúti forgalmat is akadályozza, körbejártuk a témát, tapasztalt embereket szólaltatva meg, valamint egy olyan honlap alapítóját, amely a világhálón hoz össze sofőröket és stopposokat. Kustán Magyari Attila riportja.

A stoppolás lehet alkalmi, szükségszerű megoldás, de akár életstílus is. Leinteni egy autót, beülni egy ideges sofőr mellé, szembesülni vele, beszélgetni vagy hallgatni, fizetni, amennyit ilyenkor illik, vagy megpróbálni az „ingyenebédet”, akár nehéz feladványt is jelenthetnek. A kormánynál lévő dolga sem könnyű, nem mindenki szereti, hogy idegen ül be az anyósülésre, de vannak, akik olyan gyakran stoppoltak ifjabb korukban, hogy később visszaadják az utánuk jövő nemzedéknek, amit kaptak.
Akármilyen típussal találkozunk, a stoppolás sokaknak mindennapos, egyetlen megoldásként jelentkezik, szemben a méregdrága busz- vagy vonatjegyekkel, az állami megszorítás már csak ezért is háborította fel az embereket. Hogy a jelenséget jobban megismerjük, összegyűjtöttünk néhány kalandos történetet, megkerestük a stoppoljonline.ro alapítóját, és meghallgattuk egy világutazó stoppos élettörténetét.
– Eleinte nem szerettem idegen autósoknak integetni, de belejöttem – meséli a kolozsvári Andor. – A stoppolás bizonytalanságát azért kezdtem el megszeretni, mert így kevesebb pénzre van szükség, mintha egy rozoga busszal, vagy egy még rozogább vonattal utaznál valahova. Stoppoláskor még nem fordult elő velem, hogy egy doboz napos csirkét kelljen az ölemben tartanom, buszon viszont igen, ahol pedig még fizettem is ezért a tevékenységemért. Olyan volt, mint Indiában.
A csíkszeredai Gellért stoppolt már egyedül, kettesben, haverokkal, barátnővel, és meglepő számára is, de még soha nem maradt az út szélén. Utazott már olyan kamionsofőrrel, meséli, aki azért aggodalmaskodott, mert a felesége folyamatosan zavarta abban, hogy leszervezhesse a nyaralását a szeretőjével, egy másik alkalommal pedig nagyjából mindent megtudott a matricagyártás rejtélyes világáról, köszönhetően egy udvarhelyi mérnöknek, aki elmagyarázta, hogyan készítenek ők nagy gépekkel kisebb gépeket.
– De megesett már az is, hogy a nemzet nagy dolgait beszéltük meg egy lelkes román fiatalemberrel, akit nem érdekelt a nemzetiségem, csak az, hogy román állampolgár vagyok. A lelkemre kötötte, hogy legyek olyan kedves, és tanuljak meg alaposan románul. Ebbe bele is egyeztem, már csak azért is, mert egy doboz sörért vitt el Budapestre.

Városról városra – András barátommal Sepsiszentgyörgyről indultunk Budapestre, aki az akkori barátnője helyett vitt el a Kispál és a Borz utolsó koncertjére – meséli a Sepsiszentgyörgyön élő István. – Ha jól emlékszem, nem vetett fel a pénz, ezért két nappal korábban indultunk és elhatároztuk, hogy az integetős módszerrel jutunk el Budapestig. Nyomtattunk néhány táblát, amivel néhány nagyobb várost akartunk elérni: Brassót, Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Nagyváradot, Budapestet.
Sepsiszentgyörgyön egy család vette fel őket, és vitte el Brassóig. Emlékei szerint valószínűleg egy temetésre igyekeztek, mert egy nagy halotti koszorú volt a kalaptartón. Egyébként is meglehetősen csendesek voltak, nem sokat beszélgettek.
A fiatalok Brassóból Vásárhelyre igyekeztek: – Úgy gondoltuk, hogy ott jó lenne meginni egy sört, de aztán egy kamionos mindent tönkretett, mert felajánlotta, hogy elvisz egészen Tordáig. Õ már beszédesebb volt, és a figyelmét is jobban megosztotta, mint az előző sofőr. Egyszerre nézett filmet, cigarettázott, telefonált, beszélt velünk és csalta a feleségét – meséli.
A sofőr Tordán szabadult meg tőlük, de kedves volt, rádión kért meg egy idegent, hogy vigye őket tovább Kolozsvárra. Másnap Nagyváradot vették célba, ahonnan egy iskolabusz vette fel őket. Itt megismerkedtek a román zeneipar gyöngyeivel, olyan előadókkal, mint Florin Salam, Nicolae Guþã és társaik, de, mint mondja, legalább ingyen volt az út. A határhoz érve gyalog vágtak neki, mert senki nem vállalta, hogy átvigye őket.
– A vámosok kérdezték, hogy merre megyünk, erre egyöntetűen rávágtuk, hogy természetesen Pestre, mire visszakérdeztek, hogy gyalog? A másik oldalon egy román sofőr állt meg, aki elkérte az utolsó doboz sörünket. Mindössze ennyit fizettünk hétszáz kilométer utazásért – összegzi a történetet.

A konok stoppos Ha valaki mesélhet a stoppolás művészetéről, akkor az a marosvásárhelyi születésű Kádár Levente. Vele Kolozsváron ismerkedem össze, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület vendégeként meséli el, milyen az, ha az autók leintése hobbivá, sőt életformává válik.
A 23 éves „konok stoppos”, miután egy évig koptatta az egyetem padját, döntötte el, hogy nyakába veszi az utakat – az anyósülésen. Ennek már négy éve, de még jól emlékszik az első útjára, amikor Lengyelországot célozta meg, sikeresen el is jutott oda, visszafelé azonban már busszal jött.
Azóta, mondhatni profivá vált, és bár azt nem tudná megmondani, hogy hány kilométert tudhat maga mögött – nem is tartja fontosnak ezt –, irigylésre méltóan kalandos éveket élt meg. Járt a kontinens összes országában, sőt távolabb is. Megtapasztalta a török vendégszeretetet, az irakiak és irániak mindennapjait, az örmények és grúzok országútjait, de Kenyában, Marokkóban, Egyiptomban, Tanzániában is járt. Már azt is tudja, hogy mi a következő cél: Dél-Amerika, ahol szíve szerint akár a következő fél évtizedet is eltöltené.
Említettük a török vendégszeretetet, amit elsősorban az éhes gyomor hálál meg: Levente hozzászokott ahhoz, hogy a reggeli kávé után estig nem vesz magához ételt, ezt azonban nem teheti meg az iszlám országokban, ahol, mint fogalmaz, a vendég szent.
Ezzel szemben a franciák nem kifejezetten barátai a stoppolás művészeinek: miután egy sorozatgyilkos fiatalember hetvenkét sofőrt gyilkolt meg tizenegy év alatt, betiltották ezt a lehetőséget. Ettől függetlenül természetesen le lehet inteni az autósokat, ahogy Levente szerint az esetleges romániai tilalom sem oszt vagy szoroz majd:

– Tudomásul veszem, hogy be van tiltva, de úgyis stoppal fogok járni.

Sor kerül a pragmatikus kérdésekre is: Levente eleinte hatalmas csomagokkal indult neki, aztán egyre több mindent hagyott otthon, mára kisebb táskával is beéri. Ebben az alapvető holmik vannak, a sátor, a hálózsák, az esőkabát, az egyéb ruhadarabokból sincs szükség annyira, mint gondolnánk. Ezen túl nem igazán érdemes szabályrendszeren gondolkodni, az ember tapasztalatok sorozata által tanulja meg, hogy mit kell tennie. Ennek ellenére ne gondoljuk, hogy az „integetők” magukra vannak hagyva: Levente az európai stoppos bizottság alelnöke, és társaival együtt azon van, hogy népszerűsítse ezt az életformát, kapcsolatokat építsenek ki, és a világhálón is segítsék az emberek dolgát.

Integess neten! Ambrus István a köztévé kolozsvári munkatársa, az egyetemisták körében népszerű stoppoljonline.ro alapítója. Egy kocsmában világosodott meg: rájött, ha nincs pénze autót vásárolni, kitalálhatna valamit, a stoppolást könnyítendő. Arra gondolt, hogy össze kellene gyűjteniük azokat a stoppos igényeket és sofőrök ajánlatait, amelyeket manapság is látni a Facebookon. Megszületett a honlap, sőt több szempontból is fejlődött, ma már egyszerűbben rá lehet keresni az útvonalakra, beépített térkép áll a felhasználók rendelkezésére. Az évek során számos negatív visszajelzés is érkezett, ezt azonban ellensúlyozták a pozitívak: – Egyszer egy csíkszeredai bácsi hívott fel, és felajánlotta, hogy ad nekünk rózsatöveket. Nagyon szereti a honlapot, mert gyakran autókázik az országban, és unatkozik, ha egyedül kell mennie – meséli.
A legtöbb felhasználó Kolozs és Hargita megyéből kerül ki, utána következik Bukarest, Budapest majd a Partium.

A netes stoppolás előnye, hogy már előre tudjuk, ki fog felvenni minket, és ha nem szimpatikus számunkra, akkor nem utazunk vele.

Egy ilyen projekt ráadásul közösséget is épít. Németországból írt egy felhasználó, hogy a szomszédos városban talált valakit, aki szintén erdélyi, együtt utaztak, és azóta folyamatosan tartják a kapcsolatot.
A kolozsvári előadást tartó Levente egy ízben azt nyilatkozta, a netes stoppolás pénzéhessé teszi az embereket. István részben egyetért ezzel, szerinte sem az anyagiak kellene számítsanak, de azt gondolja, nem egy ilyen honlap a felelős ezért, hanem a gazdasági helyzet. Mindemellett érti és ismeri azt az életérzést, ami a stoppoló életformát választó embereknek megadatott, de úgy gondolja, egy ilyen honlapon nem erre vágynak a felhasználók, hanem arra, hogy elérjenek egyik pontból a másikba.

Külső Fotók: Rancz András