Földet ér a hallgatás?

„Jó lenne, ha kifürkészné a magyar titkosszolgálat: hol tanulnak a román diplomaták és politikusok, hogy a fontos ügyekről, pláne mikor előkészületben van, nem locsognak-fecsegnek annyit, mint a mieink.” Sike Lajos jegyzete.

Földet ne adjatok el! – mondta apánk még halálos ágyán is. A folytatásra már nem volt szuflája, de tudtuk kívülről, mert korábban százszor elismételte: „A föld mindig érték, a legínségesebb időkben is megment a bajtól!” Egy darabig hallgattunk rá, de mivel a szükség nagy úr, eladogattunk belőle, mármint a 24 táblából, mert a 11 hektár ennyifelé volt szétszórva. Arra viszont ügyeltünk, hogy lehetőleg a mieink vegyék meg, akár valamivel olcsóbban is, hogy ne keveredjen a kis avasi falu, ha már nyolcszáz éven át sikerült Árpád népének megtartania. Ezért nem vertük dobra, csak úgy magunk közt kínáltuk ennek is, meg annak is. A helyi vevők is elég diszkréten érdeklődtek: „Nem adjátok el azt a nyíresi táblát? Olyan jól kiegészítené az enyémet!” Vagy: „Szóljatok, ha eladó a Székely-patak, tennék oda néhány sor diófát”.
Apánktól is azt hallottuk, az ilyen ügyeket rendszerint csendben intézték, nehogy illetéktelenek, mindenféle kupecek, uzsorások kerüljenek a faluba, s felborítsák a helyi közösség akaratával kialakult évszázados szokásokat. A gazdának ismernie kellett azt a személyt, aki megvette földjét, netán házát is. Ez volt rá a garancia, hogy a szülők öröksége jó kezekbe kerül, s a másvilágon nem kell majd szégyenkezni az apák előtt.

Ma már mások a szokások, fellazultak a kisebb közösségeket védő erkölcsi normák, csak a pénz számít. Ezzel magyarázható, meg az alacsony árakkal, hogy a határövezetben sok magyarországi ingatlant az itteni (szatmári, váradi, károlyi, aradi) újságokban kínálnak megvételre. Sokszor bagóért.

Egy pátyodi gazda 11 ezer euróért kínálta gázzal és vezetékes ivóvízzel ellátott négyszobás lakását, amihez 40 ár gyümölcsös is tartozik. Ennyi pénzért a 15 km-re lévő Szatmárnémetiben egy jobb garzonlakást sem lehet vásárolni. De tudok olyan esetet, hogy valaki egyetlen garzon árából egész kis birtokot vett Csenger környékén. Fehérgyarmattól Battonyáig, ha úgy tetszik a Szamostól a Marosig, 300 km hosszan, a falusi házak és telkek sokaságát megvásárolták a határövezet romániai részének lakói. Nem is csak szatmári, érmelléki, bihari, Körös-vidéki magyarok, de avasi, máramarosi, szilágysági, sőt mócföldi románok. Sok román vásárló jól vagy tűrhetően beszéli nyelvünket, így arra való hivatkozással és felmutatható bizonylattal, hogy ők vagy szüleik az 1940-46 közt magyar világban éltek, most megkapják a második állampolgárságot. A többség még visszajár dolgozni, de nem kevesen már ott tervezik jövőjüket. Arról viszont nem sűrűn hallani, hogy magyarországi személy vett volna nálunk házat, kertet és termőföldet. Hasonló jelenség figyelhető meg a magyar-szlovák határ közelében is, például Győr-Sopron megyében.
Közben kiszivárgott, hogy Budapesten kitalálták a Földet életjáradékért programot, melynek lényege: ha határon túli magyarok a magyar államnak adják el földjeiket, életjáradékot kapnak. Csakhogy, mint sok mindent velünk kapcsolatban, ezt is már ötlet formájában elrontották. Kilocsogták, mielőtt még egyeztettek volna a határon túli magyarokkal és az adott ország kormányzatával. Botrány lett belőle! Mircea Geoanã-tól, Bãsescu államelnökig nemzetbiztonsági kockázatot látnak a tervezett erdélyi földvásárlásokban.
Vajon milyen egyetemeken tanulnak, hol képezik a magyar és a román diplomatákat, mert a románok soha nem locsognak ki előre semmit. Alkalmasint tudják, abból sok félreértés, netán botrány lehet, aztán oda a lényeg. Emlékezzünk csak: Bukarest minden előzetes propaganda és sajtónyilatkozat nélkül, szép csöndben megadta a moldáviaiaknak a román állampolgárságot. Olyan csöndben, hogy Európa csak két év múlva tudta meg. Remekül érvényesítve a román nagypolitika hagyományos eszközét: hallgat és csinálja! Vagyis tace si face. Budapest pedig mekkora felhajtással kezdte meg a „nemzet egyesítését. Hónapokig szónokoltak róla a parlamentben, naponta többször elénekelték a Himnuszt, dagadtak a mellek a hazafias büszkeségtől. Lett is botrány belőle.
Szóval, jó lenne, ha kifürkészné a magyar titkosszolgálat: hol tanulnak a román diplomaták és politikusok, hogy a fontos ügyekről, pláne mikor előkészületben van, nem locsognak-fecsegnek annyit, mint a mieink. Magam is igyekszem tanulni tőlük, olyannyira, hogy azért se hozom nyilvánosságra, hogy eladom-e vagy sem az apámtól örökölt, még eladatlan földet. Még ha be is vallottam már, némileg megszegtem apám parancsát.