Csak a szégyen? Egy transzilván főember halálára

Életének 93. évében hunyt el JANCSÓ MIKLÓS filmrendező. A gyermekkora egy részét Fogarasaon töltő, egyetemre Kolozsvárott járt művésztől alábbi írásával Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója búcsúzik.

(Bereményi Géza)

Jancsó Miklós halott. Valamikor gyermekként azt hiszem az első meztelen nőket az ő filmjeiben láttam. Nagyon furcsa érzés volt, agyonlapozott, megtört, elfakult szexlapok után, egy mozgó női testet nézni. Fekete-fehér sudár nők voltak, a Szegénylegényekből. Ahogy ma visszaemlékszem rá, a „hangyákra”, ahogy másztak a bőrömön, szóval a felkavaró élmény ellenére sem a szexualitás jutott eszembe. Valami máig megfoghatatlan gondolat, érzés (?) arról, hogy a világot másként is lehet látni, mint ahogyan én addig elképzeltem, ahogy azt láttatták velem az addig megnézett filmek. Nagyváradi, felhőtlen gyermekkor élvezetei közé tartozott a tévé, mit tévé, a Magyar Televízió. Ott láthattuk és láttuk is a Jancsó filmeket (is). Fényes szelek, Csillagosok, katonák, Így jöttem, Allegro Barbaro… közöttük egy mára keveset emlegetett film: Budapest – muzsika 1984-ből. Több világhírű rendező kapott felkérést, hogy mutassa be a fővárosát. Budapest Jancsónak jutott. Zene és képek, első pillanatra összefüggéstelenül. Bartók, Kodály, Seres Rezső, Szörényi… Fantasztikus érzés volt a film szimbólumait megérteni. Hely és idő a „gulyáskommunizmus” langyos közélete, Budapesten. A körúton, kiömlött élő halakat szállító konténer pontyai vergődnek az augusztusi aszfalton, szájukat tátva. Egyértelműen a kor értelmiségeiről szólt. Majd megjelent egy helikopter, amelyik pokoli zajjal ereszkedett lefele, hatalmas szélvihart produkálva. Ekkor a képbe belép Jancsó Miklós és próbál a helikopterrel beszélni: egy kicsit jobbra, egy kicsit jobbra üvölti. A helikopter természetesen elnyomja a film alkotójának a hangját, és ott száll le, ahol ő akart. Jancsó most már a csendben, rekedtesen újra megszólal: nem kértem, hogy egy kicsit jobbra? Egyértelmű utalás volt ez a fennálló rendre, a kommunista berendezkedésre. Ugyanakkor az alkotó kiszolgáltatottsága is benne volt, ironikusan mutatja be azt, hogy már a saját filmedben sem te vagy az úr. Ezt ki mondhatta és kimondta, közben a hatalom meg úgy tett, hogy nem lát semmit, mert egy ilyen szimbólumrendszerben nem ismerhette fel, hogy nem jól van, ahogyan van…. Nekitüzesedve meséltük egymásnak másnap a filmet, majd a hétvégi kötelező váradcsehi lőtérről ellógva osztálytársaimmal Jancsó-filmet játszottunk. Vagyis összeölelkezve, teli torokból énekelve, átvágtunk egy búzatáblán. Most visszaemlékezve a régvolt időkre, felvillan egy másik „Jancsó filmezés”, mikor szilveszter éjszakáján talán 1983-ban, Szükü kollégával, a Boga-völgyében gyertyákkal díszítettük a havat, bevilágítottuk a környéket, majd különleges koreográfiába kezdtünk, egyéb részleteket most mellőznék. Ablakon kibámuló pajtásainknak elmondtuk, hogy most éppen egy nem létező Jancsó filmet játszunk. A hülyéskedéseken túl, ma már egyértelmű, hogy annak idején az említett filmeken valamit megéreztünk abból, hogy a világot másként is lehet látni, értelmezni, közvetíteni. Jancsó Miklós halott.

*

Aztán sok év eltelt és egy szép napon, valamikor a kilencvenes évek elején, begurult a színház parkolójába, ezúttal Marosvásárhelyen, egy kis Polski Fiat. Benne Máthé Péter fesztiválszervező és maga Jancsó Miklós. Abban az évben ő válogatta be a színházi előadásokat az akkori legjelentősebb fesztiválra, az Országos Színházi Találkozóra – a későbbi POSZT-ra – amelyiket akkor éppen Zalaegerszegen rendeztek, meg 1994-ben. Érintett voltam, vagyis szereplő a Júlia kisasszonyban. Iszonyatos izgalmak, bizonyítási vágy volt bennem. Kollégáim azt hiszem, nem is nagyon értették, mi van velem. Az előadás végén jött az üzenet, Jancsó látni akarja a színészeket, de vegyük rövidre, mert biztos fáradt. Ez volt a színház vezetőségének a véleménye és figyelmeztetése.

Beültünk a protokoll terembe este tíz fele, majd felkelt a nap és ültünk, a pipafüstje illatával kevert cigarettaszagban, üres üvegek és poharak között. Úgy beszélgettünk, mintha egy életen át ismertük volna egymást. Pedig én csak azon az éjjelen tudtam meg, hogy büszke fogarasi gyerekkorára, unitárius apjára, Vlad Þepeº rokonságáig visszavezethető édesanyjára. Vagy a negyvenes évekből a kolozsvári egyetemi évekre.

Mesélt Móricz Zsigmondról, akivel erdélyi gyűjtési úton, a bálványosi emberek szokásait kutatták. Megtudtuk azt is, hogy az erdélyi szász lányok milyen szépek, mikor meztelenül fürödnek a folyóban, ellentétben a prűd alföldi magyarokkal, akik ruhástól… Végül is, egy olyan ember személyisége kerekedett ki, aki mintha jobban ismerné azt a közeget, amelyben mi éltünk akkor. Pár év múlva, mikor a komáromi várban, a marosvásárhelyi Varga István várkapitány jóvoltából cseveghettünk tovább Muhary Elemér csíksomlyói 1941-es színházi bemutatójáról, kérdeztem, hogy mi erről miért nem tudunk? Elnevette magát: „Azt hiszed, errefele érdekel ez, itt valakit?” – replikázott. Az erdélyiek meg nem kérdeztek soha. Később találtam egy remek beszélgetést, ahol Zsugán István neves filmkritikus volt a kérdező. Ott sokat mesél Jancsó az Erdélyhez fűződő viszonyáról. Már csak nagy kapcsos zárójel, hogy Zsugán nagyváradi születésű volt, és az édesapja legendás mozigépész a ma már nem létező Fő utcai filmszínházban. Zsugán is úgy ment el, hogy nem tudta kibeszélni magából a Pece-parti Párizs mozis világát. Jancsó Miklós halott.

*

Sorjáznak a történetek, az anekdoták. A nyolcvanadik születésnapi buliján Győrben, a moldvai Fanfara Shavale húzta a fülébe a román nótákat. Majd ő énekelt magyar népdalokat, amiket saját bevallása szerint a cserkészmozgalomban tanult. Simán nyerhetett volna egy nótafa versenyt… Éveken át könyörögtem neki, hogy jöjjön el a marosvásárhelyi Alter-Native filmfesztiválra. Forgatok és az nekem ajándék, – jött mindig a válasz. Egyszer megegyeztünk, ha meghal és már urnában lesznek „haló porai”, elvihetem a marosvásárhelyi Kultúrpalotába és kitehetem a színpad elejére: „…és köszöntjük Jancsó Miklóst haló poraiban…” – jókat röhögtünk, ahogyan ő majd morogni fog, ha valami szar filmet vetítünk… Jancsó Miklós halott.

*

Hely és idő hiányában nehéz lenne a munkásságát méltatni. Az életmű még feldolgozásra vár. Most a gyász ideje van. Gyászol Daniel Olbrinsky, gyászol Cserhalmi György, Martin Scorsese, a New York Times, gyászol a filmes világ, akik tudják, hogy Jancsót lehetett szeretni és lehetet utálni, de megkerülni nem. A film vele megváltozott. A mai magyar hatalom, tüntetően hallgat. Érthető. Jancsó könyörtelen volt minden kizárólagosságra törő hatalommal. Méghozzá ő az iróniával mutatott fügét a hatalmaskodóknak. A humortól, az iróniától, a világtörténetből tudjuk, minden diktatúra ideges lesz. Az autokrácia keménységét jelzi, hogy a halálban sincs bocsánat, megértés, szolidaritás. Jancsó Miklós halott. Gászol a világ. Gyászolnunk kell nekünk, erdélyieknek is, mert főember távozott közülünk. Erdélyi főember, aki a világ kultúrájához olyas valamit adott, amit itt a transzilván tájakon szívott magába. Úgy adta tovább, hogy azt a világ minden pontján megismerték és elismerték. Görcsös szimbólum- és mítosz-kereséseink közben számításba vehetnék. Halálával elgondolkodhatnánk azon, hogy számos erdélyi, olyan, aki büszke volt származására, ma miért szinte teljesen ismeretlen a közgondolkozásunkban?

Ligeti György Dicsőszentmártonban született világhírű zeneszerző.

Szász Endre Csíkszeredában született világhírű festőművész és grafikus

Lugosi Béla Lugoson született világhírű színész…

És a közöttünk lévők: Eötvös Péter zeneszerző; Orbán György zeneszerző.

*

Jancsó nem szerette, ha politikai tényezők tüntették ki. Átvette a díjakat, jobb a békesség alapon. Egyszer egy ilyen alkalommal a nagy plecsni után kérdezett is: pénz nincs? Az átadó nagyember vonogatta a vállát: hát nincs… Értem, bólintott: akkor csak a szégyen…