Ali háborúja

2015. 09. 02. 16:56

Tizennyolc, tizenkilenc évesen még úgy gondolta, kötelessége akár életét áldozni a hazáért. Azóta eltelt három-négy év, nagyot változott a világ Szíriában is. Közben felnőtt lett, s már azt mondja, a hazáért élni kell, nem meghalni. Nem szeretné ketrecben, elevenen megégetve vagy lefejezve végezni Rakkában, a kalifátus fővárosában, értelmetlen halálával nem segítené hazáját, mondja Ali, a szíriai keresztény fiú, akiről korábban is írtam az Erdélyi Riport még nyomtatásban is megjelenő hasábjain. Gál Mária riportja.

 

Damaszkuszi férfi gyásza egy korábbi robbantásos merénylet után

 

Aggódom Aliért, írtam valamikor 2013-ban, amikor már két éve tombolt a szíriai polgárháború. Aggódtam érte és családjáért, mert nem tudtam rábeszélni őket, hogy maradjanak Európában, ahová egy nyár erejéig, 2011-ben a háború kezdetén, a biztonság kedvéért eljött az anya két fiával, majd visszatért, mert férje azzal nyugtatta, hogy Damaszkusz békés, oda nem ért el a háború, és nem is fog. Ő tévedett, de nagyon. A történések a legdurvább rémálmukat is felülírták, olyannyira, hogy az orvosként dolgozó apa végül 2013-ban beleegyezett, hogy európai felesége fiaival hazajöjjön. Ám az atyai beleegyezés nem jött magától, kellett hozzá az, hogy felesége túléljen egy robbantásos merényletet, kellett, hogy karcolás nélkül, de lelkileg teljesen összetörve húzzák ki a felrobbantott épület romjai alól. Ugyanis ő volt az egyetlen sértetlen túlélő, legjobb barátnőjét szó szerint darabokban emelték ki. Kellett az is, hogy kisfia, nevezzük őt D.-nek, szintén megússzon egy merényletet, amelyet iskolájuk ellen terveltek ki az akkor még csak az Aszad rezsim által terroristáknak nevezett „demokrata ellenzékiek”.

Ez alatt a két év alatt Ali nagyfiú lett, 20 éves múlt, szerelmes lett egy ottani kislányba, s egy flancos magánegyetem, a régió egyik legjobb nevű és hírű tanintézetének diákjaként nem akarta sem diplomáját, sem szerelmét feladni. Végül az anya a kisebbik fiával eljött, pontosabban konzuli segítséggel kimenekítették őket az országból, hiszen akkor már rég lőtték Damaszkuszt is, s a repülőtér bezárt. De neki, európai uniós állampolgárként volt lehetősége diplomáciai segítséget kérni, nem kellett a hosszadalmas és veszélyes szárazföldi menekülési utat választania. D.-nek tetszett Európa, járt iskolába, tanult magyarul, hogy ősszel elkezdhesse a tanévet, a kilencedik osztályt. Híres focista akart lenni… Ám mire kezdődött volna a tanév, anyja a visszatérés mellett döntött, mert

képtelen volt elviselni, hogy másik fiát otthagyta a pokolban.

A visszaúton azonban már csak magára számíthatott, Libanonból férje és annak barátja vitte haza, Damaszkuszba, igencsak kalandos úton 2013 szeptemberére.

 

Szíriai iskola osztáyterme matekóra és bombamerénylet után

 

A biztonság ára: túszként otthon

Egy darabig még fel-feltűntek a skypon, aztán tavaly ősszel elveszítettem őket. Azóta nem hallottam híreket róluk, egészen augusztus végéig. Most már tudom, csak véletlen egybeesés volt, hogy épp ekkoriban, tavaly nyáron tűnt fel az Iszlám Állam, de rémtetteik láttán-hallatán jogosan aggódhattam értük, hiszen ők, keresztények lévén a terroristák első számú célpontjai közé tartoznak. A szíriai (ortodox) keresztény közösség közismerten Aszad-párti, így nem csupán vallási másságuk, hanem politikai hovatartozásuk is célponttá teszi őket. De nem azért tűntek el a világhálóról, nem azért adták fel korábbi telefonszámaikat, és nem estek a dzsihádisták fogságába. Legalábbis fizikailag nem…

Az Iszlám Állam színrelépése és térhódítása, bármennyire furcsán hangzik, némi (átmeneti) nyugalmat hozott a szír fővárosban. A terrorcsoportok egymásnak estek, vívni kezdték saját belső harcukat, a kalifa fekete álarcos serege pedig az iraki határ menti területeken volt egy darabig elfoglalva a saját „államalapítással”. Mivel rémtetteik elsősorban a más vallású, más fajú csoportok – jazidik, kurdok, keresztények – ellen irányultak, persze nem kímélve az Aszad-hű síita-alavita lakosságot sem, a fővárosi keresztény negyedet is a hadsereg védelme alá helyezték. Gyakorlatilag foglyok lettek a saját városrészükben, ez a viszonylagos biztonság ára. Az ellátás akadozik, csillagászati áron lehet hozzájutni alapszükségletek kielégítéséhez, napközben

ritkán van áramszolgáltatás… de megszűntek a korábban gyakori robbantásos merényletek

a környéken.

Ali időközben elvégezte az egyetemet, igaz, már levelezői úton, mert az az intézmény sem vállalta, hogy megnyitja kapuit, miután sorozatban több egyetemen és iskolában robbantottak a terroristák 2013 folyamán, általában olyan napokon, amikor vizsga volt, vagyis biztos teltház. Csakhogy a diákévek vége nem csupán a diplomát, hanem a behívót is jelentette, Ali hadkötelessé vált, olyan körülmények között, amikor már szinte mindennapossá váltak a nagyvilágot is bejáró videofelvételek, amelyeken a szunnita dzsihádisták tömegesen végzik ki, égetik meg elevenen vagy fejezik le a fogságba esett katonákat, legyenek Aszad seregének harcosai, netán a nemzetközi koalíció pilótái.

 

Az Iszlám Állam fegyveresei már ellenőrzik a szír főváros déli peremkerületeit

 

Élni valahol, szívvesen és szabadon

A jordán pilóta élve megégetése volt a fordulópont Ali életében – azóta sem ő, sem apja nem gondolják már úgy, hogy a hazáért adott esetben akár meg is kell halni. Ez értelmetlen halál lenne, mondta Ali, akivel hosszú idő után végre augusztus 31-én sikerült újra beszélnem.

Ő most már Katarban van, nem menekültként, hanem munkavállalóként. Nem volt egyszerű oda eljutnia, de olajmérnöki diplomájának köszönhetően tisztességes életet élhet. Menekülése előtt eljegyezte a lányt, s reméli, rövidesen együtt lehetnek, otthon, békében. Bár öccse, D. azt mondja, hogy a háborúnak soha nem lesz vége, ő pedig végképp lemondhat arról, hogy valaha is „híres labdarúgó” legyen, Ali még mindig reménykedik. Bár félig európai, uniós állampolgársága is van, egyelőre nem készül ide, csak akkor, „ha minden kötél szakad” és nem tudja másképpen feleségül venni menyasszonyát.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy őt most miért nem vitte magával, mire kimondtam, már rájöttem, úgy jártam, mint amikor boldog karácsonyt kívántam egy izraeli kollégának. Katar nyilván nem az a hely, ahová csak úgy beállíthat, majd együtt élhet két nem házas fiatal. És nem is az a hely, ahol egy fiatal keresztény nő, akár feleségként szívesen és szabadon élne, élhetne. Európa viszont riasztja, már 18 évesen azt mondta,

nem kívánja megélni, hogy potenciális terroristaként kezeljék.

Néhány barátja ezt az utat választotta, s az általuk elmeséltek alapján saját igazát látja alátámasztva. Vasárnap, amikor beszéltünk, arra kért, próbáljak egyik legjobb barátjának segíteni, akit a magyar hatóságok nem engednek tovább Németországba, pedig vannak iratai.

A fiú azóta sem jelentkezett, én pedig nem tudok a nyomára bukkanni. Talán már úton van Berlin felé, de az is lehet, hogy ott tüntet a Keleti előtt. Talán jelentkezik… De akkor mi van? Tudok-e rajta segíteni? Aligha… hiszen ha beültetem az autóba és megpróbálom átvinni Ausztriába vagy Németországba, lekapcsolhatnak embercsempészetért. Egyetlen eszközöm van, amit netán használhatok – az írás. Így talán még hozzájárulhatok ahhoz, hogy egyre többen a bajba jutott embert lássák a Keleti pályaudvaron összezsúfolt szerencsétlenekben.

Képeink illusztrációk



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!