Aki „ürügy” lett a hagyományőrzésre

Nem volt sem érmelléki, sem érkeserűi a Budapesten született SZÁMADÓ ERNÕ, de azzá lett. A láp és a mocsár titkos neszei és szeretett Sárikája révén itt talált belső nyugalomra; írásait átszőtte a Tündérberek mesevilága, lelkének minden rezdülésével uralta a tájat. D.Mészáros Elek riportja.

A budapesti Üllői út 70. számú háztól hosszú az út Érkeserűig, ami nemcsak kilométerekben, hanem a lélek szárnyalásában is tetten érhető, amikor a kiszabadított szellem táncot jár az önmaga teremtette miliőben, mesevilágot álmodva maga köré, olyat, amiben már hinni kezdi, hogy ez a valós létezés, a békesség paradicsoma, a Hímeshátsziget. Már születésekor rosszul startolt, a törvénytelen gyermekek kitagadottságával indulhatott a nagyvilágba. A test kényszere, a korgó gyomor hatalma ide-oda dobálta a költőt, volt órásinas, kifutó, írnok, segédmunkás, a festészettel való bizalmas viszonyán is átsejlett tehetsége. De a festészet úri módja az önkifejezésnek, nem volt pénze a szükséges kellékekre, így maradt a tintaceruza és némi papír, hogy szavakból keverjen színes álmokat.
József Attila, Illyés Gyula, a Nyugatosok is felfigyeltek a fiatal, érzékeny poétára. Első kötete 1932-ben jelent meg, Májusfa címmel, majd további könyvek sora jelezte egy nagy formátumú költő kiteljesedésének lehetőségét. A megélhetésért folyó küzdelem tovább sodorta, kóborló komédiásokhoz szegődve a vándorszínészek világcsavargó életét élte. Így került el több ízben is Érkeserűbe, ahol özv. Budai Gyulánéhoz egyre bensőségesebb érzelmi szálakkal kötődött. A nagybetűs Múzsával, az Érmellékkel és élete Sárikájával örökre egymásra találtak.

Mesebácsi 1940-ben Érkeserűbe költözött, ahol dacolva a gyötrelmes körülményekkel, egy külön világot teremtett maga köré: valóságként megélt biztos menedéket. A mocsári tölgyek szigetvilágában, a nagykert gyümölcsfái alatt szőtte Sárikájára aggatott rímfonatait. A kertközépen náddal fedetten állt a meseház, a titoktermő területre tilos volt belépniük még a gyermekeknek is, Ernő bácsi engedélye nélkül. Pedig a gyerkőcöket igen szerette, utcahossznyit lépdeltek nyomában a lurkók, tudták, hogy a fejükre járó barack mellé a nagy ballonkabát mély zsebéből előkerül egy-egy szem cukorka is. Aztán körbefutottak egy másik csapáson, csak hogy elébe kerüljenek, mert tudták, hogy minden találkozáskor dukál egy is nyalánkság. No meg a mese is, amit szájtátva hallgattak a szurtos kis kölykök. Onnantól csak mesebácsizták a költőt. A felnőttek másképp viszonyultak hozzá, a nagykarimájú kalapot, hosszú kabátot, csokornyakkendőt viselő sétapálcás ember tájidegen jelenség volt. A nehéz paraszti munkához szokott, göcsörtös tenyérrel parolázó helybéliek között nem sok becsülete volt a puha kézfogásnak, a rímfaragást is haszontalan dolognak tartották. A gumicsizmásoknak és foltozott nadrágúaknak nehéz lett volna elfogadni ezt az erős kontrasztot, könnyebb volt egy kézlegyintéssel hóbortosnak titulálni a költőt.

Lecsapolt vizek, lecsapolt versek Sikeresen induló irodalmi pályáját derékba törték az 1956-os események. Az elhíresült érmihályfalvi csoport tagjaként 1958-ban „hazaárulás” és „az államrend elleni fegyveres összeesküvés” vádjával huszonöt évi börtönbüntetésre ítélték; ebből hat évet le is ült. Szabadulása után nélkülözés várt rá, a mindennapi megélhetése is kétségessé vált. A kommunista államhatalom a lételemét jelentő tájat is kifosztotta: a lecsapolások során elfogytak a nádasok között suhanó csónakok alól a rejtett vízi utak; megfosztattak otthonuktól a keringve vijjogó madarak, zsombékon osonó apró teremtmények. Az ember még értette csak-csak, de az állatok kevésbé, hisz náluk nem születtek és tűntek el diktatúrák, ideológiák nem morzsolták az élet rendjét, a természet törvénye örök érvényű lételemük volt.
Számadó Ernő közlési lehetőségei szinte teljesen megszűntek. 1974-ben szólalhatott meg ismét, néhány mese erejéig, a Nagyapó mesefája könyvsorozat egyik kötetében, Gábor Ferenccel és Máté Imrével közös, füzetvastagságú verseskönyvben. Ennek ellenére tizenhat vers- és meséskönyve jelent meg élete során.

Kultuszteremtők Az érkeserűi iskola ma az ő nevét viseli, a feledés hínárjából főnixként kiemelkedni látszik manapság a költő, köszönhetően annak a néhány helybelinek, akik Faur-Kis Angéla tanítónő mellé odaálltak kultuszt teremteni.
Idén hatodik alkalommal rendezték meg a Számadó-emlékünnepséget, február elején. A három nap programjainak gerincét a kisiskolások számára szervezett mesemondó verseny, illetve a felső tagozatos diákok szavalóversenye képezi évek óta. Ezekre épülnek rá a járulékos programok, amelyek mindig a fiatalok tájszeretetét, a néphagyományokkal való megismerkedését szolgálják. Az Érmellék számos „megszállottja” segédkezik a szervezésben, a teljesség igénye nélkül meg kell említenünk Gavrucza Tibor nyugalmazott református lelkipásztort, Boros József tanárt, továbbá az Oroszi lelkész házaspárt. Gavrucza alkotó emberként maga is a táj szerelmese, határon innen és túl egyre többen ismerik meg az akvarelljein megörökített nádvilágot. A vízfestményeivel „dúsítva” két Számadó-kötetet is megjelentetett a közelmúltban, Fenyőfa a lápon és A csend beszéde címmel. Oroszi Kálmán tiszteletesnek a kutakodása eredményeként több Számadó-kötetet sikerült összegyűjtenie Magyarországon; ezek az időközben kialakított emlékszoba anyagát gazdagítják.
Tucatnyinál több iskola diákjai vesznek részt ezeken az alkalmakon, a főszervező szerint átlagosan százötven fiatalt sikerül megmozgatniuk évente. A Kristófi házaspár is megfordult náluk, az érmelléki tájat megidéző gyermekrajz-pályázat elbírálására kérték fel őket. A kezdeményezés nagy visszhangot keltett, ami szintén bizonyítja, hogy a valóságtól elrugaszkodó virtuális, számítógépfüggő világunkban a fiatalokat rá lehet csodálkoztatni a táj szépségére, fel lehet kelteni bennük az igényt az értékek keresésére. Kristófiék az ítészi feladatok ellátása mellett agyagozást tanítottak a gyerekeknek. Wilhelm Sándor halbiológus az érmelléki halászatról, a még érintetlen szépségű tájról regélt, a korabeli halászati eszközöket mutatta be. Wilhelm önálló köteteket szentelt egy-egy olyan halfajnak, amely őshonos volt az Érmelléken; számtalan dolgozata jelent meg szaklapokban. A Duna-delta populációgazdagságával vetekedő hajdanvolt Érmelléknek az eredeti állapotába való visszaállítását, a visszamocsarasítást szorgalmazza. Gellért Gyula diószegi református lelkipásztor is visszatérő vendége a költő falujának, általa bepillanthattunk Számadó és az érmihályfalvi csoport ténykedésének részleteibe.

Megkövetők A programok évről évre változtak, gazdagodtak is. A néptáncot, a tánclépésekbe rejtett gazdag érzelemvilág megcsillogtatásával, a Görböc együttes szerettette meg, s nemcsak nézni lehetett őket, de gyakorolni is velük együtt. Emellett fontos „kellékei” voltak az eseménysorozatnak a Nyéki testvérek, akik a gyékényfonás technikáját mutatták be. Idén a magyarországi Bojt község gyékényesei is kiállították termékeiket, az érdeklődő gyerekekkel „megízleltették” a gyékénycirógatást. Nagy érdeklődésnek örvendve egy régi szövőszék is üzembe került, volt, aki sosem látott még efféle monstrumot, de olyan is akadt, aki a szakavatottak büszkeségével ült bele.
Az idei eseménysor fontos momentuma volt a költő büsztje előtt elmondott polgármesteri szó. Nyíri Sándor így fogalmazott: „Szeretném Számadó Ernőt megkövetni azért, ahogyan életében sokan bántak vele. Nem becsülték sem őt, sem költészetét. Szolgáljon ez példaként az utódoknak, hogy még életükben tiszteljék azokat, akik értékeket teremtenek e közösségben.”
Boros József tanár, a költő egykori ismerője kötetindító előszavában így összegez: „Azt szeretnénk elérni, hogy foglalkozzon a világ Számadó Ernővel, az Érmellék költőjével, mert maradandó értékkel ajándékozta meg választott hazáját. Ugyanis ott van a haza, ahol boldogság, nyugalom és szerelem várja az embert.”