Nem lehet a régészet pályájára bekiabálni

A MTA Régészeti Intézetének nemrég nyugalomba vonult igazgatója, Dr. Bálint Csanád akadémikus Erdély a koraközépkorban címmel tartott előadást a Szacsvay Akadémián. A lehetőséget kihasználva Szilágyi Aladár faggatta ki a jeles archeológust tudományága számos elvi és gyakorlati kérdéséről.

Egyike azon keveseknek, akik érdemben foglalkoztak egy, a laikusok képzeletét nagyon izgató leletegyüttessel, a nagyszentmiklósi kincsekkel. Hallhatnánk erről egy kis sommázatot?

A nagyszentmiklósi kincs több mint kétszáz éve került elő, három monográfia jelent meg róla korábban, három különböző korszakában a kutatásnak. Azóta sokat változott a világ, mindaz, amit én hozzáolvastam, huszonöt év szakirodalma, és nem tudom, hány külföldi könyvtár átböngészését jelentette. Nagyon eltérő vélemények születtek arról, hogy a kincs ilyen, olyan, amolyan eredetű. Szép azt állítani például, hogy a szászánidák harmadik századtól a hetedikig terjedő uralkodásának iráni kézművességével rokon (A Szászánida Birodalom egy ókori, iráni központú birodalom volt. A magát az Akhaimenidák örököseinek tartó Szászánida-dinasztia alapította 224-ben, és 651-ig, az arab hódításig állt fenn – szerk. megj.) Csak az a helyzet, hogy a nagyszentmiklósi kincs tizenvalahány edénytípusa közül csak egy a szászánida típus. És a szászánida kézművességben az az edénytípus csak egyetlen a sokféle között, „mellesleg” azt a rómaiaktól vették át. Nem elég azt megnézni, hogy valamihez hasonlót hol találunk, hanem az eredetét is ki kell deríteni. Nagy ábránd volt az is, hogy az iszlám kézművességgel rokonítható. Az iszlám kézművesség óriási irodalmát átolvastam, áttekintő, tipológiai táblázatokban mutattam be, hogyan néz ki a korabeli iszlám kézművesség – semmi köze hozzá!

Feljegyeztem magamnak, hogy a témával kapcsolatban így írt: „már tudom, hogy a végtelen számú és mélységű problémát nem oldom meg, erre csak egy nemzetközi team lenne képes”. Ez irányba történtek lépések?

Igen, igen. A bécsi Kunsthistorisches Museumban elindult egy szakszerű kutatás. Először vette kézbe egy ötvöstörténész a leleteket. Mert eddig csak mi, régészek vizsgálgattuk. Jómagam három hetet töltöttem Bécsben, négy vagy öt alkalommal egyes darabokkal a kezemben, reggeltől estig, de én se vagyok ötvös. Ez a bécsi ötvös társaság új megfigyeléseket produkált, aztán bebizonyosodott, hogy annak a munkának is vannak a korlátai. Két-három éve volt Bécsben egy konferencia, ahol sokfelől, nagyon sok tudós vett részt, s ez valóban érdemi előrelépést, szélesebb kitekintést jelentett.

Magyarország volt egyike azon kevés szocialista államnak, amelyik nem csak a saját háza táján próbálkozott, hanem igyekezett szélesebb körben, a Kárpát-medencében, sőt akár a Szovejutunió területén is részt venni bizonyos ásatásokban. Mennyire fékezte az önök tevékenységét az, hogy engedték-e vagy nem a magyar régészeket mások felségterületére? Kialakult-e valamiféle együttműködés Szlovákia és Magyarország, Románia és Magyarország között régészeti kérdésekben?

A románokkal gyakorlatilag nem volt kapcsolatunk. A neolitikum vonatkozásában talán. Az én korszakom, a kora-középkor külön vadászterület volt, oda nem voltunk beeresztve. A szlovák kollégák viszont mindig rendesek voltak. Ott az utóbbi időben vadultak el a dolgok. A rendszerváltozás után, 1992-ben egy felvidéki, 9-10. századi, közvetlen honfoglalás előtti, honfoglaláskori temetőnek a közös kutatására és az anyag közös kiadására vállalkozott a Szlovák és a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete. A kiadvány „Budapest–Nyitra” megjelöléssel jelent meg, a kiadáshoz szükséges pénzt a szlovákok adták, az intézetük igazgatója a szlovák követségről egy aktatáskában hozta ki a „zsozsót”. A szerbek nem voltak érdekeltek, de az a pár kolléga, akivel együttműködtünk, nagyvonalú volt, akár a horvátok, az osztrákokról nem is beszélve, ők mindig készségesen segítettek. 1978-ban rendeztek egy konferenciát Kismartonban, Archäologie des west-pannonischen Raumes, tehát a nyugat-pannóniai régió régészete témakörben. Gyakorlatilag a K. und K. monarchia képviselőit hívták össze. Óriási dolog volt ez 78-ban.

Ami Romániát illeti, akkoriban ért csúcspontjára az a hivatalos gyakorlat, amikor a politikum, a túlhajtott nacionalizmus mindenbe beleszólt, a régészetbe is. Eltorzította, sőt el is titkolta az ásatások eredményeit. Vegyük konkrétan az avarokat vagy akár másokat is. Nagy tömegű „ellenérdekeltség” okozhatta. Ez enyhült-e valamelyest a mai napig?

Sok újulás van a romániai koraközépkori régészetben. A dáko-román kontinuitás elméletének ez a szélsőséges vadhajtása hervadozik, az a benyomásunk, hogy a kollégák távol tartják magukat tőle. A kapcsolataink kitűnőek, sok fiatal, középgenerációs koraközépkori régésszel van kapcsolatom. Azt hiszem, ennél jobbat, többet nem kívánhatunk. Látom rajtuk a törekvést, hogy együtt akarnak működni. A Magyar Tudományos Akadémiának van egy Domus Hungarica ösztöndíja, magyar tematikájú kutatásokkal foglalkozó szomszédos országokból pályázó fiataloknak nyújtunk lehetőséget, rendszeresen jönnek román kollégák is.

Annak idején a bihari várban voltak ásatások, „nem kívánatos” dolgokat találtak, és gyorsan visszatemették…

Ez máshol is előfordult, például Arad környékén.

Néhány éve Déva közelében tártak fel honfoglalás kori magyar sírokat. Ilyenkor rendszerint „átszólnak” a kollégák, vagy véletlenszerű az információáramlás?

Véletlenszerű, de amikor adódik valami probléma, megkeressük egymást. Vannak nyitott kollégák, mint Radu Harhoiu, a bukaresti Régészeti Intézet vezető munkatársa, akivel állandó kapcsolatunk van, vagy Gáll Erwin, aki szintén ott dolgozik. Ahogy előkerül valami, rendszeresen fölhívja a figyelmünket, megkérdi, hogy mit gondolunk róla.

Ön foglakozott azzal a kérdéssel is, hogy kik lehettek azok a magyarok, akik a honfoglaláskor a Kárpát-medencébe jutottak. Egyáltalán ez a több hullámban, több irányból érkező népesség milyen jellegű lehetett, milyen összetevői voltak, s kiket találtak itt? Minderre van már viszonylag megnyugtató válaszunk?

Igen, a tudomány adott fokán vannak „megnyugtató” válaszaink. Egyszerűsítve: honfoglaló magyarok azok voltak, akiket honfoglaló magyaroknak nevezünk. Az bizony egy tarka társaság volt. Adott volt a nyelv, de az identitásnak sokféle faktora van. A nyelvünk finnugor eredete kétségbevonhatatlan. A kultúra, amit magunkkal hoztunk, az egy szteppei kultúra. A törzsnevek: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi – ezek közül a Nyék és a Megyer az, amelyik finnugor eredetűnek mondható, a többi török eredetű törzsnév. De hogy kik is kerültek egyik vagy másik törzsbe, azt nem lehet tudni. Jócskán ismeretes ázsiai történetekből, hogy ha egy törzs erőre kap, akkor másokat maga alá hajt. Tehát nem valószínű, hogy például a Gyarmat törzs minden tagja ebből a törzsből származott.

Gondolom, a jelenségre nézvést jó párhuzam a bolgárok esete.

Ott másképp történt, mert a bolgárok olvadtak be a szlávokban, mi viszont meg tudtunk maradni magyaroknak ebben a közegben. S arról pedig, hogy kiket találtak itt, jócskán zajlik a vita, például arról, hogy milyen mértékben éltek tovább az avarok? A 800-as évek elején ért véget az avarok politikai hatalma, de hogy mennyire maradt meg az avarság kultúrája, „az avar tudat”, ez megfoghatatlan. Mintegy száz évet, három generációt kell áthidalni. És tévedés ne essék: szlávok is éltek itt, keleti szlávok, déli szlávok jelentős mértékben, és valahol a Felvidéken a nyugati szlávok is. Ezen kívül – ne felejtsük el – Pannónia a frank királyság része volt, frank telepesek, bajor telepesek éltek itt. Nem hiszem, hogy mindegyik rögtön elköltözött volna, vagy mindenkinek elvágták volna a torkát derék honfoglaló őseink. Nagyjából ez történt a bejövetelünk pillanatában, utána megjelentek a rabszolgák, akiket innen-onnan behoztak, házassági kapcsolatok szövődtek, tehát már akkor beindult a hatalmas keveredés. Hadd ragadjam meg ezt az alkalmat egy fontos dolog bejelentésére. Világszerte óriási ambícióval foglalkoznak a genetikusok a népek eredetével, meg szeretnék fejteni, hogy ki, honnan származott. Az a nagy baj, hogy ők úgy nem értenek a történelemhez, mint ahogy én nem értek a genetikához. Csak az a különbség közöttünk, hogy én ezt tudom… Õk nem számolnak a történelemmel, nem számolnak a népek változásaival. És dilettáns történészek is kapva kaptak a genetikai kutatások eredményein, a saját eredetelméletük igazolását vélik felfedezni bennük. Csakhogy nem lehet kívülről a régészet pályájára bekiabálni. Nem kis döbbenetet fog a köreikben kiváltani az a közleményünk, amelyet eddig csak az akadémiánál helyeztünk el. A legnagyobb számban archeogenetikai vizsgálatokat a mi intézetünk munkatársai végeztek. Sikeres azonosítással, több mint hetven 10-11. századi egyént sikerült genetikailag föltérképezni, majdnem minden származási irányból. Kiderült, hogy a huszadik századi magyaroknak „nincs sok közük” a honfoglalás koriakhoz. A 10. századi magyarság genetikai képe radikálisan eltér a 20. századi magyarságétól. Csodálkozunk rajta?

Igazolható-e, hogy az úgynevezett alsó, illetve a vezető réteg más-más gyökerű, más-más örökségű?

Óriási mozgások voltak, mindenütt egyébként. Egyik régiónak elpusztultak az állatai, természeti csapások érték, akkor az a törzs elsorvadt, betagozódott, a másik pedig – például a rabló-hadjáratokból – hirtelen meggazdagodott. Tehát óriási társadalmi mozgások lehettek akkoriban is. Amit vezető rétegnek vagy középrétegnek minősítünk, az nem más, mint a sírmellékleteknek a leképezése. Ha egy sír gazdag tárgyi leletekben, nem azt jelenti feltétlenül, hogy maga az elhunyt volt gazdag, még kevésbé azt, hogy kizárólag magas rangú lehetett. A temetés alkalmával több szociális szempont játszhatott közre, például az, hogy „megmutatjuk a világnak, hogy mi ilyenek vagyunk, a mi családunk képes arra, hogy…”.

Várdi előadásának témája: Erdély a koraközépkorban. A szakmai kánonok mettől meddig számítják a koraközépkort?

Erdély koraközépkorát a római hatalom kivonulásától, 271-től Szent Istvánig lehet számítani. Több mint 700 év, s minimum hét nép történetéről kellene beszélni…

Ugye, Dél-Erdély egy része a honfoglalás korában bolgár fennhatóság alatt állott?

Kérdés az, hogy mennyire voltak a bolgárok jelen, vagy ez csak politikai jelenlét volt. Konsztantinosz Porphürogennétosz bizánci császár 850 körül leírta, hogy a magyarok déli határai a Dunáig, a Száváig terjednek. Igen, a politikai határt odáig tágíthatták a magyarok, de nincs szó etnikai jelenlétről. Ugyanez lehetett a bolgárok esetében is: valószínűleg följöttek a sóbányákig, az nekik nagyon fontos volt. Ezt a források is bizonyítják. A frankok kérték a bolgárokat, hogy a morváknak – akikkel ők háborúztak – ne szállítsanak sót. A déli és a keleti szlávok pedig már a 7-8. századtól kezdődően biztosan jelen voltak Erdélyben.

Arad-hegyalján, fölötte a Zarándi hegyekben, sok szláv eredetű földrajzi elnevezés maradt fenn, kisebb folyóvizek, hegyek, még településnevek is. Mindez részben a korai szláv jelenléttel magyarázható. Mit tudunk bizonyosan a koraközépkori Erdéllyel kapcsolatosan?

A dáko-román kontinuitás úgy, ahogy hosszú ideig hirdették, nem vállalható. Nyilvánvaló, hogy a római provincia feladása után, az adminisztráció, a katonaság, a lakosság jelentős része elhagyta Dáciát. Biztosan nem mindenki. Tegyük fel, hogy akik maradtak, azok latin nyelvet beszélő dákok voltak. Csakhogy a „dacus” nem etnikumot jelent, hanem azt, hogy „Dácia lakosa”. Ami a továbbélést illetően a fő probléma: a kontinuitás nincsen meg a román nyelv jövevényszavaiban. A 6-8. századi szláv jelenlét nem tükröződik a román nyelvben. Azt nyelvészetileg ki kellene tudni mutatni. Ugyanakkor olyan mértékű albanizmusok vannak jelen a román nyelv legkorábbi rétegében, amiket lehetetlenség nem figyelembe venni. Nis-Szkopje környékén lehetett az az őshaza, ahonnan kirajzottak.

Melyek voltak a jelentősebb lelőhelyek Erdélyben az 5-10. század között, amelyek az akkor itt élő, egymást váltó népesség nyomait megőrizték?

A vizigótok régészeti hagyatékát a marosszentannai temető leletei segítségével sikerült először meghatároznia Posta Béla professzornak századunk elején. Nagy jelentőségűek voltak a szilágysomlyói, az apahidai gepida fejedelmi sírok, a szamosfalvi leletek. A nyomukba lépő hunok erdélyi jelenlétének kevés régészeti emléke ismert. A Hun Birodalom felbomlását követően a hunoknak hódolt gepidák, Ardarik fejedelmük vezetésével birtokukba vették egykori uraik szállásterületét. Ez idő tájt válhatott az egykori Napoca gepida fejedelmi központtá. Õket az avarok szorították ki. Kezdeti időkből csak szórványosan tűnnek fel az Erdélyi-medencében avar leletek. A 7. századtól az egykori Apulum, a mai Gyulafehérvár környékén, a két Küküllő mentén, a Maros középső és felső folyásának vidékén is megjelentek az avarok. Kelet-Alföld, az Érmellék, a Temesköz már korábban betagolódtak a korai avar településterületbe. A 8. század végén Nagy Károly hadjáratai megtörték az avarok hatalmát a Dunántúlon. Egy részük a Tiszától keletre eső vidékekre menekült. Ennek a keleti avar uralomnak is hamarosan véget vetett Krum bolgár kán támadása 803-ban, melynek következtében Erdély egy része, a dél-erdélyi sóbányákkal együtt bolgár ellenőrzés alá került.