Ahol a dicsértessék egyenlő a jónapottal

Mindig a magyarság és a katolikus öntudat őrzője volt a szilágysági Kárásztelek. Egyfajta „székely” falu a Partiumban, amely a kommunista időkben is megmaradt tisztán magyarnak. A község polgármesterével, a nagy többséggel újraválasztott FALUVÉGI FERENCcel D. Mészáros Elek beszélgetett.

A kárásztelkiekről köztudott, hogy messze földre eljártak dolgozni, lakóhelyet változtattak, de öregségükre többnyire visszaköltöztek szülőfalujúkba, aminek hagyományait mindvégig megőrizték. Ön is beállt ebbe a sorba?

Mindez inkább régente volt jellemző, hisz mostanság már idehaza is vannak munkahelyek. De hogy a kérdésnél maradjak, én mérnöki végzettségem okán kényszerültem időlegesen lakóhelyváltásra, a forradalmi változások Nagykárolyban értek. Egyre rosszabbul ment a vállalat, sorozatos leépítések követték egymást, így 1993-ban a családommal elhatároztuk, hogy hazaköltözünk szülőfalumba. Akkor még nem gondoltam arra, hogy polgármester leszek, saját vállalkozásba kezdtem. Három év után, 1996-ban ellenjelölt nélkül lettem elöljáró. Ezt a bizalmat mindmáig megszavazta nekem a lakosság. Egyébként úgy érzem, hogy az első négy év volt a legrizikósabb, már ami az újraválasztást illeti, hisz egy ciklus alatt az elöljárói tisztség „ábécéjét” lehet csak megtanulni. Komolyabb eredményeket is nehéz felmutatni egy választási ciklus alatt, hisz csak egy pályázat kifutási ideje is gyakran hosszabb ennél.

Mikor belecsapott a politizálásba, illetve a polgármesterségbe, melyek voltak azok a legégetőbb teendői, amelyeket meg kellett oldania?

1996-ban még egészen más világot éltünk errefelé, bár a modern élet alapjai már kialakulóban voltak. Hogy az utcák akkori állapotát ecseteljem, még egy követ is nehéz lett volna találni, amivel egy kutyát meg lehetett volna hajítani. Itt nincs sem folyó, sem patakmeder, ahonnan sódert, kavicsot lehet hozni. Az őszi esőzések beálltával lehetetlenné vált a falu utcáin való közlekedés, és ez a település utjainak kilencven százalékára igaz volt. Miután hazaköltöztünk a faluba vásároltam egy platós Arót, amivel elmentem a sarmasági szénbányához beszerezni a téli tüzelőt. Az utcánkba már nem tudtam behajtani. Képzelheti, milyen volt az út állapota, ha nem találtam egy lovas gazdát, aki bevontatott volna. Mindenki azt mondta, ez kész merénylet lenne az állat ellen. Jelenleg minden utca kövezett, amire egy vékony bitumenes réteget öntöttünk, így védekezünk a por ellen. Az ivóvíz volt a másik gond, akkoriban csak ásott kutak voltak, nagy keménységű, nem túl jó tartalommal. Szennyezettség tekintetében jók a vizeink. Adódott egy világbankos pályázat, ami öt megyében zajlott, megyénként húsz-húsz településsel. A szomszédos Kémer községgel egy közös projekt keretében nekivágtunk a vízvezeték építésének. Kémer akkor már egy háromszáz méter mély, kitűnő vizű ártézi kúttal rendelkezett. Nálunk 11,5 km csövet fektettünk, amit 2007-ben fejeztünk be. Talán ez volt a lakosság részéről a leginkább értékelt beruházás.

A település utcáinak rendbetétele mellett, Kémer irányába is elkészült az új út, amit sokan Szabó Ödön útjaként is emlegetnek, hisz a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke is közbenjárt az út megépítéséért, aki szintén kárásztelki születésű.

Ez az út nagyon fontos számunkra, hisz megnyílt, illetve lerövidült az út Nagyvárad irányába. Sajnos, ennek jelentőségére a kamionosok is ráéreztek, egy időben csak úgy dübörögtek át a falun, aminek meg is lett az eredménye, a könnyűszerkezetű műút jócskán megrongálódott. Azóta megszélesítettük a közlekedési felületet, most már egy új aszfaltozásra lesz szükség, még annak árán is, hogy a forgalom meg fog növekedni. Tudni kell, hogy eleddig úgy Kárásztelek, mint Kémer zsáktelepülések voltak.

Közintézmények terén hogyan állnak, itt sikerült-e kihasználni az adódó lehetőségeket?

Mi nagyban tiszteljük az elődök munkáját, tudjuk, hogy izzadsággal valósítottak meg mindent. Éppen ezért az öröklött épületeinkre mindig is különösképpen vigyáztunk, de emellett a modernizálás sem maradt el. Ma már elmondható, hogy a falu nyolcosztályos iskolája, és egyéb létesítmények is a legmodernebb eszközökkel felszereltek.

A kárásztelki emberekről az a hír járja, hogy elvándorolnak messze a nagyvilágba, majd végleg hazatérnek szülőfalujukba. Ma is érvényes ez a sajátosság?

A kárásztelki ember mindig is kitekintő volt, akár a világvégére is elment családja boldogulásáért. Talán ma már ez nem mondható el ilyen határozottsággal, hisz idehaza is adottak a munkalehetőségek. Egyre több fiatal fogott gyümölcsös telepítésbe, az állattartás felfutóban van. Emellett nagyberuházók is megjelentek a faluban, pezsgőgyár épül nálunk, amihez egy huszonhét hektáros újtelepítésű szőlős is társul. Műanyagot újrahasznosító kisüzem működik a faluban, ez szintén több család megélhetését biztosítja. Egy helyi testvérpár malmot és pékséget nyitott a közeli Sarmaságon, ott naponta hatvan embernek akad munka. A vállalkozó szellemű kárásztelkiek sora itt még nem merült ki, van egy vízszintes fúrást végző társaság, egy ipari csarnokok építésére szakosodott építkezési vállalkozó, aki naponta szülőfalujából szállítja a munkásai egy részét. Mindent összevetve, Kárásztelken csak az nem talál munkát, aki nem akar, és a fizetések is jóval méltányosabbak, mint ami az olasz érdekeltségű könnyűipari cégeknél tapasztalt.

Beszéljünk egy kicsit a község lakossági összetételéről, hány ember ügyes-bajos gondja hárul a polgármesterre?

Kárásztelek a községközpont mintegy ezer, magyar ajkú, szinte teljesen katolikus közösség lakja, ide tartozik még az ötvenhét lelket számláló, románok lakta Domoszló.

Kárásztelek egy kissé archaikus falunak tűnik, ez az ősiség a kemény diktatúra idején a közeli román települések sűrűjében is megőrizte az itt élőket kompakt magyar közösségként. Milyen valójában a kárásztelki ember?

A kárásztelki ember mindazon túl, hogy szerencséjét megkeresni könnyen elindul a világba, nagyon konzervatív. A római katolikus vallás az itteniek számára az egyedül elfogadott, kizárólagos. Mivel a románok között kevés a római katolikus, ezért a keveredés a két nemzetiség között szinte kizárt, vagy legalábbis ritka, emellett a faluban ragadottak könnyen belegabalyodnak a román beszédbe. A férfiak többsége annyival maradt, amit a katonaságnál megtanult. Míg a szomszéd faluban, a már említett Kémeren hét felekezet híveket talált, addig nálunk mindig féltve őrizték az ősök vallási felfogását. Van is erről egy mendemonda. A református vallás térhódítása idején, amikor meghallották, hogy feléjük is jönnek a hittérítők, küldöttséget menesztettek elébük a falu határáig. Fogadták őket illendően, majd megkérdezték tőlük van-e náluk rózsafüzér és imádják-e Szűz Máriát, mert ha nem, akkor jobb, ha sarkon fordulnak. A karakánság még mindig érték, a becsületszó is kötelez, s az utcán végig menve az emberek zöme még mindig „dicsértessék”-kel köszöntik egymást.