A Vargyas-dosszié II.: A legendák földjén

2013. 01. 31. 14:32

Vargyas – a legendák földje, hirdeti szerényen az alig ezerkilencszáz lelket számláló erdővidéki község honlapja, tegyük hozzá, nem érdemtelenül: a vargyasiaknak ezer évre visszanyúló s egész újkori legendákból is akad bőven. A népemlékezet úgy tartja, Attila vára itt állott valahol a szomszédos Rika-erdőben, sőt, kedvenc felesége, Réka királyné a szintén róla elnevezett közeli patakba fúlva vesztette életét, mikor díszes hintaját felborította egy megbőszült bika. A falu déli szegletében, ahol most a Makovecz Imre által megálmodott templom áll, feltehetően Árpád-kori kápolna romjait tárták fel, melynek egyik kövén Szent Mártonra utaló rovásírásos felirat díszeleg, mások szerint a maradványok Attila sírhelyét jelzik. A településhez a 15. század óta szorosan kapcsolódó Daniel család tagjai szintén számos legendás cselekedetet hajtottak végre, de a tősgyökeres, sokgenerációs vargyasi családok története is mesébe illő. A település lakóit és a közvéleményt viszont egészen más legendák foglalkoztatják mostanában: ezek középpontjában olyan mágia áll, mely pótolni tudja a megélhetési lehetőségeket, melyek a falu bányájának bezárása, illetve a közeli palackozóüzem gondjai miatt vesznek el. Sajnos ezek az újkori csodák erősen váratnak magukra.
Bár Vargyason, szinte egymás tőszomszédságában, két olyan projekt is fut – pontosabban sajnos éppen nem fut –, amely nagy turisztikai célokat tűz ki, a falu egyelőre nemhogy a légi és a vasúti közlekedésnek, de az autóbuszforgalomnak sem kiemelt célpontja. Jómagam a napi négy alkalommal közlekedő Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy járatra kapaszkodom fel Székelyudvarhelyen; az alig 45 kilométeres távot röpke másfél óra alatt gyűrjük le a hóekék által erősen kímélt úton.

Tizenöt generáció Érkezésem előtt nem egyeztetek senkivel, az a tervem, hogy a falu élete majd szépen felfejti magát, ha ügyesen közelítek hozzá. Épp ezért a templom – vegyesbolt – iskola háromszögben állítom meg a mikrobusz sofőrjét. Leszálláskor felfigyelek a bolttal szomszédos portára, ahol a díszes székely kapu melletti tábla az Erdély-szerte híres Sütő család népművészeti és néprajzi állandó kiállítását hirdeti. Mivel nem látok mozgást a ház körül, a boltban érdeklődöm a család hollétéről. Mint megtudom, az „öregek” Baróton működtetnek fényképészetet, így napközben nincsenek otthon, de a „gyerekek” bizonyára fogadóképesek, mert a fiatalasszony az imént járt náluk.
Valóban, ahogy a kapun benyitok, a népművész család 15. generációját képviselő Sütő István rögtön elibém siet, és profi tárlatvezető módjára betessékel az erdővidéki bútorfestés és fafaragás jellegzetességeit bemutató szobába, melynek közepén egy félkész asztal fekszik újságpapírokon, jelezve, hogy Sütőék számára az olasz reneszánszig visszavezethető bútorfestészet nem a múlt tovatűnő színfoltja, hanem élő hagyomány.
„Az első két Sütő mesterlegény, János és József 1568-ban kerültek Vargyasra, a Daniel-kastély tetőszerkezetének az újjáépítésével bízták meg őket. Munkájuk végeztével letelepedtek a faluban, azóta tizenöt nemzedéken át sikerült továbbadni a bútorfestés és -faragás hagyományát. A két kicsi fiam, Miklós és Zsombor immáron a 16. nemzedék tagjai. A család történetét először nem kisebb személyiség, mint dr. Kós Károly kutatta, és írta meg Vargyasi festett bútor című könyvében. A családfát is ő készítette el, amit azóta kiegészítgetünk. Tavaly jelent meg az én családtörténetről szóló könyvem, kibővítve azzal a 40 évvel, ami a Kós Károly-könyv megjelenése óta eltelt. A korai évekről is jutottam érdekes információkhoz, mivel sok forrásanyag most könnyebben hozzáférhető” – vezet be a család történetébe házigazdám, majd megmutatja az egyik padon elhelyezett festékőrlő követ, hogy egy tárgyi emlékkel is alátámassza a család 440 évre visszatekintően adatolható múltját. A kő – mely mai napig használatban van, a festékek készítéséhez szükséges ásványokat ezen porítják – bal felső sarkára 1680-as dátummal valahányadik Sütő József véste fel a nevét.
Ezek után a bútorokat vesszük sorra, melyek közül az egyik legrégebbi darabot, a falitékát eredeti helyén szemlélhetem meg az 1773-ban épült házban. „A kőház előnye, hogy nyáron hideg, és télen is – kezdi a bútordarab ismertetését egy góbés csavarral István –, eleink ezt felismerve az északi falba lukat vájtak, mely elé díszes lapot helyeztek ajtóval és pártával ellátva. Ez úgy funkcionált, mint egy mai hűtőszekrény. Ennek lett utódja a később elterjedt saroktéka, a családfők kedvenc bútordarabja, jellemzően ebben tartották a bort és a pálinkát.”
Nekem a rövid bemutatóból a – kizárólag párban működő – kontyos avagy mondó szék lett a kedvenc darabom, mely a társasági érintkezés fontos mediátora volt a maga virágkorában. „E székek különleges, aszimmetrikus háttámla-formával készültek, melyek kontyban végződtek, és az volt a feladatuk, hogy a belépő felmérhesse az állásukból a család hangulatát. Ha a kontyok összenéztek, azt jelentette, a család békességben van. Ha viszont a gyerek látta, hogy a szülők veszekednek, megfordította a külön is cserélhető támlákat, így a koma azonnal értesült: a helyzet nem alkalmas vendégfogadásra.” Egyes helyeken – ezek a székek kikerültek a tornácra, hogy a belépő a kertből visszafordulva még könnyebben elkerülhesse a kínos helyzeteket.
Az egyik legfontosabb székely bútordarab, a ruhanemű mellett az értékek elrejtését is szolgáló láda aktuális mintapéldányán érdekes feliratra leszek figyelmes: a tető belső fele az amerikai Hammond házaspár tizedik házassági évfordulójának állít emléket veretes ánglius nyelven. Mint megtudom, a közeli Miklósváron található Kálnoky Vendégházból gyakran jönnek a turisták megnézni a kiállítást, ők sokszor rendelnek is egy-egy darabot a világ különböző tájain található otthonaikba. „Számukra nem a több száz éves hagyomány a fontos, hanem az, hogy az utolsó illesztésig mindent kézzel készítek.”
Beszélgetés közben betotyog Miklós, a legújabb nemzedék képviseletében, édesapja már többször fest vele fára a kezét fogva, még nem túl sok sikerrel. Mint mondja, ő is így kezdte, aztán előrajzolták neki a mintát, félig meg is festették, hogy neki csak be kelljen fejezni. Ma már kedvére válogat a megszámlálhatatlan családi motívum közül, melyeket fantáziájának kénye-kedve szerint kanyaríthat már szabad kézzel, úgy sem vét hibát.
Nehezen búcsúzom, de a Daniel-kastélyt mielőbb szeretném bevenni. István felajánlja a segítségét, hívja Román Attilát, a gondnokot, hogy vezessen körbe. Szerencsére az úriember épp a kúrián tartózkodik, kutyát etet, megígéri, hogy megvár, amíg végigcsúszkálok a falun.

Séta a kastélyban Az eddigi tapasztalatokból látszik, ha nagyra törő turisztikai beruházások végrehajtására nem is, de a szokványos, sok helyen jól működő faluturizmus fellendítésére készen állnának a vargyasiak, vendégszeretetben, előzékenységben nincs hiány. A falu első ránézésre rendezett, az iskola épülete modern, a polgármesteri hivatalt is nemrég újíthatták fel, egyedül szálláshelyben szűkölködnek, hiába próbáltam szobát foglalni még két nappal korábban a honlapon is hirdetett András Panzióban, még csak visszahívásra sem méltattak, bár lehet, télen zárva tart a hely, én pedig közvetítőn keresztül próbálkoztam, szóval nem tudni, ki a hibás.
A gondnok úr, a nagy hidegre való tekintettel már tolná ki a biciklijét a kapun, mikor odaérek, s ezt a mínusz tizenvalahány fokra való tekintettel már akkor sem tartom udvariatlanságnak, később pláne nem, amikor megismerem a munkakörülményeit.
Beszélgetésünk szokványos, ám igencsak felkészült körbevezetéssel indul, először a déli homlokzatot nézzük meg és a mellette elterülő parkot, már amennyire a hó engedi.
„Az első említés a kastélyról 1580-ból származik, viszont az első Daniel-ősről, Daniel Balázsról már az 1300-as években szólnak a krónikák, tudjuk, hogy részt vett az 1396-os nikápolyi csatában. A kastély több fázisban, illetve építészeti stílusban épült, a legrégebbi szárnyat a késő reneszánsz jegyében építették, aztán a 19. század elején fejezték be az emeletes palotaszárnyat, majd ugyanannak a századnak a közepén az építményt barokk stílusú sarokbástyával bővítették. Az utolsó építkezés a múlt század harmincas éveiben történt, ennek legfontosabb eleme az északi oldalon található neoreneszánsz emeletes árkádsoros tornác, avagy lodzsa. Az épület mai formáját 1937-ben nyerte el, ekkor készült az ugyancsak az északi oldalon található kútház. A huszadik század közepén kezdődött a család és a kastély legsötétebb időszaka: a Danieleket kényszerlakhelyre költöztették, és az állami gazdaság vette át az épületet, évtizedeken keresztül állatokat tartottak, napszámosokat altattak benne. A 70-es évekre borzalmas állapotba került az ingatlan: több helyen beszakadt a tető, az ajtók, ablakok hiányoztak, félő volt, hogy összedől. Aztán mégis szerencsés fordulat állt be: a kastélyt 1980 és 1984 között teljesen felújították az állam pénzén. Először a néptanács költözött bele, majd a rendszerváltás után 2005-ig az önkormányzat működött itt. Ekkor Báró Daniel Mihály és Daniel Polyxénia bárónő, mint örökösök, visszakapták jogos örökségüket” – foglalja össze Román úr a kastély történetét egész a közelmúltig, onnan pedig már az újságokból is ismert a történet: ugyanaz év nyarán az örökösöktől vásárolta meg Esztergom városa az ingatlant, 18 hektár területtel, melynek egy része ritka fa- és cserjefajtáknak otthont adó dendrológiai park.
A vásárlás motivációiról a gondnok sem tud sokat mondani. Annyi bizonyos, hogy az állampolgárságról szóló – Esztergomban érvényes és sikeres – népszavazás után a város akkori vezetői székelyföldi körútra indultak, hogy megvásárolható kúriát keressenek az önkormányzat számára, és Vargyasra esett a választásuk, ahol lelkes tervezgetésbe kezdtek. A kastélyon, kiemelt műemléki védettségű lévén, alapvető funkcióváltást nem lehetett végrehajtani, az északi oldalon található gazdasági épületből (istállóból) akartak ifjúsági szállót kialakítani 50-60 személy részére, sok millió lejes beruházással.
Az ingatlan üzemeltetésével a Romániában bejegyzett, az esztergomi önkormányzat tulajdonában álló Esztergom SRL-t bízták meg, melynek ügyvezetői feladatait jelenleg a város hajdani alpolgármestere, a Fidesz–KDNP-s Knapp János Pál látja el – aki, az internetre, amúgy nem közlési céllal felkerült, hites feleségével készített pornóképeiért kényszerült lemondani posztjáról. Az alpolgármester ellopott laptopjáról megszerzett és lejáratási céllal posztolt képek is jól jelzik, milyen – maffiafilmeket idéző – belső háborúk zajlottak Esztergomban az adásvétel idején. Román úr beszámolója szerint az első két év a beruházáshoz szükséges tervek, illetve – azóta lejárt – engedélyek beszerzésével telt; ebből az összegből jócskán futotta volna a kastély állagmegőrzésére, illetve néhány vendégszoba kialakítására.

Tartós bérlet a megoldás? Az új tulajdonos az elmúlt hét évben keveset tett az ingatlan karbantartásáért. A már erősen málló, sok helyen beázó épületen az első évben cserépátforgatásos technikával a tetőt kijavították, de a beázások kiújultak. A parkot 2011-ig úgy-ahogy sikerült rendben tartani, de ma pénz híján erre sincs lehetőség. Mert pénz hónapok óta nincs. A gondnok utoljára 2012 márciusában kapott egy átutalást, mely az azt megelőző öt hónap elmaradt bér- és rezsiköltségeire volt elegendő, azóta önszorgalomból látja el a feladatát, mivel, mint mondja, feltette a kastélyra az életét. Úgy néz ki, hiába. Ha minden így marad, az épületnek évei vannak csak hátra a teljes enyészet előtt, neki pedig el kell tartania a családját. Ha a vargyasi polgármesteri hivatal nem bízta volna meg az egyik közpark felújításával, már nyáron sem tudott volna ételt tenni az asztalra. Hiába hívja az Esztergom Kft. új ügyvezetőjét, vagy kér és kap ígéreteket személyesen akár Kövér Lászlótól, a segítségből idáig nem lett még egy visszahívás sem.
A helyi lakosság körében egyre több az elégedetlen hang, most már kalákában sem lehet őket rávenni némi önkéntes munkára, nem akarnak az esztergomiaknak ingyen dolgozni. Közben a tulajdonostól, pontosabban a várost jelenleg vezető Tétényi Éva független polgármestertől csak annyit lehet tudni, hogy szabadulna az ingatlantól. Ezzel csak az a probléma, hogy a Román Állam elővásárlási joggal bír. Ha Budapesten vagy Esztergomban nem tudják is felfogni, de a határnak ezen az oldalán vannak elképzeléseink, mit kezdhetne az asszimiláció ellen lankadatlanul küzdő állam egy ilyen komplexummal a színmagyar Erdővidék szívében. Az egyetlen biztos megoldás az lenne, ha a tulajdonos tartós bérletbe adná a leendő üzemeltetőnek, de egy ilyen konstrukciónak még a körvonalai sem látszanak, csak az időnek magukat megadó falak, üres, fűtetlen termek, az egyik sarokban a helyiek első lelkesedésében megfaragott címerrel. Rajta az esztergomi oroszlán ágaskodik, mely fogait hullajtván megfeledkezett, a háta mögött álló Magyar Állammal egyetemben, vállalt kötelezettségeiről.
Rengeteg megválaszolandó kérdéssel búcsúzom a hazafelé kerekező gondnoktól. Esztergom korábbi vezetői milyen megvalósíthatósági tanulmány, kiszámított megtérülési ráta, biztosított források alapján döntöttek a beruházásról? Egy hatvan férőhelyes ifjúsági szállóhoz biztos, hogy egy 18 hektáros birtokon fekvő kastély istállója a megfelelő helyszín, ennél alacsonyabb bekerülési áron nem lehetett volna telekhez, ingatlanhoz jutni? Ha a tulajdonos önkormányzat nem is, de az önkormányzatokkal újabban aktívan ügyletelő, adósságokat átvállaló állam, mely egyéb esetekben aktív erdélyi politikát folytat, miért nem tesz valamit az ügyben, amikor prominens vezetői, közjogi méltóságai tudnak róla, vagy miért nem biztosítja, jobb megoldásig, az évente 7 millió forintra rúgó karbantartási, üzemeltetési költségeket, hogy legalább a túlélés reményét megadja a Székelyföld egyik emblematikus épületének?