A tűzben nemesített szín válik fénnyé

2011. 02. 15. 11:03
Így kezdi élettörténetét, amikor rákérdezek indulására:

– Mikor nekifogtam az üvegfestésnek, nem tudtam, hogy lappang ilyen tehetség bennem. Volt egy lámpaforgalmazó családi vállalkozásunk, itt Szentgyörgyön. Csakhogy a hatalmas konkurencia ellenében nem ment jól az üzlet. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy valami olyasmit kellene eladni, ami eltér az átlagos lámpáktól. Nézelődtem az interneten, hogy mit is tehetnék az eladási mutatónk javulása érdekében, s ott bukkantam rá az üvegfestők által díszessé varázsolt lámpákra. Érdekesnek találtam, kíváncsi lettem, s úgy döntöttem, belevágok a lámpaburafestésbe. Elmentem a Csíki utcai népművészeti üzletbe, bevásároltam a festékeket, s nekifogtam.

Nem akart maradni a minta. Kezdeti ecsetnyomait az üvegen másfél esztendeje ejtette Kádár Attila. A szó szoros értelmében festéknyomok voltak csak ezek az első próbálkozások, sehogy sem akart megmaradni a minta a sima üvegen. Aztán begyakorolta az ecsettartást, és a világhálón fellelhető számtalan információ segítségével megtanulta az üvegfestés csínját-bínját. Azóta egyre mélyebbre ássa magát az üvegművészet történetébe is, mégis úgy érzi, hályogkovács módjára végzi a munkáját. Hogy jól-e vagy rosszul, annak megítélését a nagyközönségre bízza. Tavalyelőtt, az őszi kézműves vásárban állt ki legelőször emberek szeme elé alkotásaival Kézdivásárhelyen, vonakodva, cseppnyi önbizalom nélkül. Az ottani kézművesek szövetségének vezetőjétől kapta az első dicsérő szavakat, és egy felajánlott helyet a szövetségükben. Ezek az elismerő szavak öntöttek annyi önbizalmat bele, hogy a kovásznai városnapokon is az érdeklődők, nézelődők tekintete elé merjen állni gyönyörű üvegmunkáival.
Korondi agyagedények és csernátoni festett bútorok ornamentikus motívumai, színvilága az, amit felvisz az üvegre: változatos formájú lámpaburákra, pohárkészletekre, gyertyatartókra, illetve sok más funkcionális üvegtárgyra és dísztárgyra. Amikor már úgy érzi, hogy egy-egy szerzett mintája túl egyszerű, túl szegényes, nem arra az adott üvegtárgyra illik, akkor saját maga komponál régi motívumokból új mintát.

Mívesen is, piacra is. Miközben a konyha és az üvegfestőműhely funkcióját egyaránt betöltő helyiségben beszélgetünk Kádár Attilával a munkájáról, festési technikájáról, mintái eredetéről, a festékek, alapanyagok borsos áráról, és arról, miként lehet vagy nem lehet megélni a kézműveskedésből, szavai alátámasztásaképpen a konyhaasztalon felsorakoztatja jó néhány kész vagy félkész alkotását. Munkái megragadnak ismert és ismeretlen mintavilágukkal, színeikkel, gyönyörködtetnek, azt a gondolatot duruzsolják az embernek, hogy jó lenne ilyen lámpaburákkal, üvegtárgyakkal dekorálni otthon a lakást.
Elárulja riportalanyom, hogy anyagi tekintetben nem is olyan egyszerű a dolga, mint amilyennek előre tűnt, mert az egy-egy alkotása előállításához felhasználandó alapanyagok – az üvegtárgyak és a festékek – magas áron szerezhetők be, ezért csak kevés munkadíjjal toldhatja meg ezt az összeget egy-egy darab áruba bocsátásakor, különben drágállják a vevők. De mivel meg is kell élni valamiből, kifejezetten piacra szánt termékeket is készít, hogy „kijöjjön” a művészi alkotások befektetése is. A piacra szánt termékek között nemcsak lámpaburák vannak, hanem mandala díszítésű órák, fakeretes kis üveglapra festett székelyföldes címerek, népmesejeleneteket ábrázoló üvegképek és egyebek is.
– Úgy gondolom, tudnék bútort is festeni, az könnyebb, mint az üvegfestés, csakhogy azt sokan csinálják – szövi a gondolatokat az üvegfestő. – Ez a munka azért borzolja a fantáziámat, mert nem tudok arról, hogy itt Háromszéken más is foglalkozna vele. És olyan szinten, hogy népi motívumkinccsel legyen megfestve az üveg, arról még sehol nem hallottam. Elmondhatom, hogy nagyon szeretek üveget festeni, már túljutva a kezdeti nehézségeken. Nagy vágyam, hogy eljussak egy bérelt kicsi műhelyig, mert itthon a lakásban nem könnyű, már csak azért sem, mert sokszor zavarja a családomat az üvegek kerülgetése, az óvatoskodás, nehogy eltörjenek valamit. Most szinte teljesen ebből a munkából élek – teszi hozzá. – Felvettek a Sepsiszentgyörgyi Kézművesek és Népművészek Szövetségébe, ők meghívnak vásári kiállításokra. Ezek az alkalmak jók arra, hogy megismerjék a tárgyaimat. Így tudok szert tenni megrendelőkre.

Pepecsmunka, fantáziával. Az üvegfestő, ha rábukkan egy-egy lámpakereskedésben régóta félredobva porosodó, műanyag kiegészítőktől is élettelenné vált burára, arra lecsap, ráképzeli a mintát, hozzáképzeli a fa kiegészítőt, alkuszik rá, megvásárolja, s nyomban nekilát otthon varázsolni egy színesebb világot.
– A nem átlátszó üvegtárgyakra úgy viszem fel a mintát – avat be műhelytitkaiba –, hogy grafitceruzával rárajzolom, a rajz vonalait kontúrpasztával óvatosan, egyenletesen körberajzolom, majd miután megszáradt, kitöltöm a megfelelő színekkel, szennafestékkel a mintát. Utána következik az égetés, hogy tartós legyen a festés. Az átlátszó üveg lehetővé teszi azt, hogy ne kelljen előbb ceruzával kívülről megrajzolnom, hanem belülről ráhelyezem a felületre a mintát, s úgy viszem fel a kontúrpasztát. Ez az időigényes, pepecselő munka nagy türelmet, jó szemet, nem remegő kezet és persze fantáziát igényel.

A varrottasoktól indult. Kádár Attila 1971. március 16-án született egy Maros megyei faluban, Bordoson, Gyulakuta mellett, a Kis-Küküllő mentén. Unitárius egyháztörténeti szempontból nagy múltú falucska a szülőhelye, ahonnan szétrajzott a magyar lakosság, ma jobbára romák lakják. Emlékeiben él, hogy általános iskolásként mennyi színdarabot, néptáncot tanítottak be tanáraik, akik törődtek a falu kulturális életével, megszerettetve a felnövekvő ifjúsággal a magyar kultúrát. Ma már minderre csak nosztalgiával gondolhat.
 Félig értelmiségi, félig polgári volt az a fészek, ahol cseperedtem tanítónő édesanya, hőerőműi mester édesapa és három idősebb testvér körében – meséli élettörténetét az üvegfestő. – Édesanyám kutyabőrös kisnemesi családból származott, s noha kuláksága miatt sok megaláztatást kellett elszenvednie az ötgyermekes családnak, a tartásában valahogy megőrizte és mindig hordozta származását. A családunkban mindig nagy hangsúlyt kapott a rend, a pedánsság, az ízlésesség. Erre nevelt minket is, olvastatott, bevezetett a művészetek világába. Sokat kézimunkázott, varrt, kötött. Egyféle gyülekezőhely volt a mi házunk általános iskolás koromban, jöttek a szomszédasszonyok, kománék, nálunk jól érezték magukat, kézimunkáztak, beszélgettek, volt, amikor édesapám felolvasott nekik. Nővérem és két bátyám kikerült már akkoriban édesanyám védő szárnyai alól, én voltam egyedül otthon, legkisebb gyermekként. Látva a templomunk gyönyörű varrottasait – lévén templomba járó gyermek – és a kézimunkázó asszonyokat, érdekelni kezdett a varrás, a népi motívumvilág.
Először a kisírásost (láncöltéses varrás) tanulta el a nagyoktól, majd önerőből a kalotaszegit is. Sok terítőt, díszpárnát, falvédőt varrt azokban az években. A keresztszemes varrottasok világába is belekóstolt.
Meglep, amit mond. Egy általános iskolás fiúnak nem inkább a focipályán, haverokkal lett volna a helye? – kérdezem tőle, mire megható rejtett élmények bomlanak ki előttem, egy keserű szájízű, viharvert világlátású, az életében csalódott ember élményei, aki noha igyekszik fátylat borítani a múltra, új életet kezdve, a mindennapi megélhetésért küszködve, nem menekülhet súlyos éveinek lelki terhe alól. De hadd mesélje ő elejétől a történetét:
– Tömzsi, testes gyermek voltam, akivel az iskolatársak mindig csúfolódtak. Ez engem nagyon bántott, életem szörnyű nehéz, már-már elviselhetetlen kálváriáját jártam végig azokban az években. Csúfolódtak azért is, mert ahelyett, hogy mentem volna velük szünetben hátra a vécébe szivarazni, trógerkedni, inkább olvastam. És csúfoltak azért is, mert mindig tudtam a leckét, kilógva ezáltal soraikból. Odáig mérgesedett a helyzetem, hogy nem szívesen töltöttem velük a szabadidőmet, inkább ültem otthon, és olvastam vagy varrtam. Önbizalom nélküli, megsemmisített gyermekként anyukám kicsi fia maradtam.

Világgá kiáltott csalódások. – Líceumba Erdőszentgyörgyre ingáztam. Sajnos a kommunista hatalom erőszakos elrománosító politikája miatt nem indulhatott kellő számú magyar osztály, így csak román osztályba jutottam be. Hál’ istennek a párhuzamos osztály magyaróráit azért látogathattam. Erdőszentgyörgyön bekerültem a Május 1. tánccsoportba, ez volt az egyetlen szórakozásom. Ott hozzám hasonló társakra találtam. A diszkók világa távol állt tőlem. Hívő, templomba járó tinédzserként, fizikai, lelki és szellemi tisztaságom büszke tudatában úgy éreztem, át kell ölelnem a templomot, és Isten szolgálatába kell állítanom az életem. Ezért 1990-ben felvételiztem, sikerrel, Kolozsváron a teológiára.
Akkor kezdődött Kádár Attila életének második kálváriája. Funar kolozsvári uralgása első lépéseként a színmagyar Brassai Líceumban román tagozatot akart létesíteni, mire tiltakozása jeléül éhségsztrájkba lépett az elsőéves teológushallgató. Nagy ügy lett belőle, a feletteseit kellemetlenül érintette, neki pedig 1991-ben el kellett hagynia az intézményt. Öt év kihagyás után – közben családot alapítva, két gyermek apjaként – vállalkozott újabb próbálkozásra, és 2001-ben meg is szerezte a lelkipásztori képesítést. Homoródalmási lelkipásztorként kezdte egyházi pályafutását, majd áthelyezést nyert a nagykadácsi gyülekezetbe, onnan a petrozsényi gyülekezetbe vezetett az útja.
– Lelkész voltam pap koromban címmel írok most egy könyvet, mert szeretném világgá kiáltani egyházi pályafutásom megszakadása miatt érzett fájdalmamat, csalódottságomat, kiábrándultságomat az önkényeskedő papságból, a feletteseimtől elszenvedett igazságtalanságokat, és a megsemmisítésemre irányuló, mai napig tartó egyházi hadjáratot. Szeretném, ha mindenki, de leginkább egyházam új vezetése, megértené, összetört kézre, lábra van protézis, de az összetört lélekre protézist még nem találtak fel…
Életének részleteit majd elolvassuk könyvéből. Még annyit róla, hogy lelki sebei begyógyításán fáradozva sikerült szert tennie új családra, Sepsiszentgyörgyre került, foglalkozása szerint pillanatnyilag egy lámpakereskedő cég eladója-ügynöke.

A látvány csodálatán túl. Kérdéseimre, hogy üvegfestőként minek vallja magát – népművésznek, iparművésznek? –, s hogy nem tekintik-e giccsnek ezeket az üvegcsodákat a szemlélők, kérdéssel válaszol Kádár Attila:
– Azok a kalotaszegi és korondi asszonyok, akik megvásárolják a boltban a gyárilag nyomtatott népi mintakincses lenvászondarabokat, azokhoz hozzáteszik saját kézi munkájukat, értékes népi varrottasokat alkotva belőlük, mitől inkább népművészek, mint egy üvegfestő, aki ugyanazt a mintakincset, színvilágot alkalmazza, csak más alapanyagra? És hogy giccs lenne? Miért? Mi a giccs? És mi az, ami nem giccs? – kérdez vissza.
Meghánytuk-vetettük a giccs fogalmát, végül arra a következtetésre jutottunk riportalanyommal, hogy nem szabad beskatulyázni egy kézműves vagy bármilyen más terméket, hogy ez giccs, az meg nem. Valójában nincs is olyan, hogy giccs. Csak az van, hogy a társadalom egyik rétegének ez tetszik, másiknak amaz, így hát értelmetlen feltenni a kérdést, hogy giccsesek-e a sepsiszentgyörgyi üvegfestő alkotásai vagy sem. A kérdés inkább az legyen, kinek tetszik egy népi motívummal kipingált lámpabura vagy pohár, és kinek nem. Ilyenformán belebonyolódva a giccs fogalmába, és kikeveredve belőle, mondja, mintegy zárszóként, beszélgetőpartnerem:
– Az én üvegtárgyaim jobbára funkcionális darabok. Tudni kell róluk, hogy mindenik egyedi. Még véletlenül sem készítek ugyanabból kettőt. Nem lesz egy darabomból sem tömegtermék, ezért nem sorolnám be magam az iparművész kategóriába, inkább a népművészethez húznék. Remélem, kerül majd olyan szakkritikusom, aki véleményt mond, kiértékeli a tevékenységemet, és azt még inkább, hogy sok ember tetszését elnyeri az, amit csinálok.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!