A teremtőkedv kaptárában

2010. 10. 19. 10:59
Megérkezésünk idején éppen „legnépesebb családja” körében, a méhesben forgolódott. Nemde, ezt a több mint kétszáz kaptárra kiterjedő, egész embert kívánó foglalatosságot nem lehet csupán hobbi szinten űzni?

Amikor Nagypetrit választottam szolgálati helyemül, Nagyszalonta szülötteként jószerével a térképen se találtam a számomra ismeretlen alszegi falut. Csak annyit tudtam róla, hogy Sztána szomszédságában van, tehát Kolozsvártól sem lehet túl messzire. Amikor ide kerültem, rengeteg feladat várt rám, hiszen sok tennivaló volt a Kós Károly tervei alapján felépült papi lak portáján, még több a nagyon elhanyagolt műemlék templomunk körül. De hogy a kérdésére válaszoljak, 33 évvel ezelőtt, amikor ide kerültem, a feleségem édesapja ajándékozott meg tíz rajjal. Négy az első télen el is pusztult, de hát „így illik” ez egy kezdő méhész esetében. De hozzá akartam fogni valamihez, hiszen egy ilyen kicsi gyülekezet számára nagy teher volt egy gyarapodó lelkészcsalád eltartása. Méheim kezdetben nem hoztak hasznot, városi emberként nekiláttam juhokat tartani. Itt mindenkinek volt juha, hát a papnak ne legyen? Végül oda jutottunk, hogy lett negyvenegy. A községi milicista, az emberek előtt felelősségre vont, hogy miért nem adtam be két bárányt? Akkoriban ugyanis két tízkilóst volt kötelező beszolgáltatni, én egy húszkilóst adtam helyettük, ő mégis megszégyenített. Még azon a télen túladtam rajtuk, és felszaporítottam a méheket száz családra, együtt dolgoztunk a feleségemmel, a fiaimmal, s néhány év múltán már valóban megélhetési forrásunkká és későbbi vállalkozásunk, a panzióépítés alapjává gyarapodott a méhészetünk. Az imént, amikor megérkeztek, éppen az atkafertőzés elleni gyógyszeres füstölésnek lehettek a tanúi. Ezt a „rituálét” rendszeresen el kell végezni, hiszen két év alatt elpusztulhat az állomány. Hogy jelenleg több mint kétszáz kaptárunk van, az annak köszönhető, hogy az idén hatalmas rajzás volt. Hogy befogjam őket, kilencvenszer kellett fára másznom, papként „igazolva” a darwini származáselmélet helyességét… Az atkainvázió mellett a globalizációval is meg kell küzdenünk, például az argentín mézözönnel. Tavaly két és fél tonna mézem termett, egy részét „beáldoztam”: meleg vízben feloldva bekevertem a pálinkának szánt cefrébe, a javát pedig felvásárolták a vendégeink.

No, akkor térjünk rá beszélgetésünk fő témájára: jártunkban-keltünkben Alszeg-szerte Önt „építkező pap”-ként emlegették. Ennek a „csillapíthatatlan mániának” későbbi hozadéka, nemde, a faluturizmus fellendülése lett. Mihez fogott legelőször?

Mindenek előtt a 13. században épült templomunkat kellett felújítanunk. Igen elhanyagolt volt falunk „idegenforgalmi látványossága”, amit javítottak rajta és a környezetén, azt szakszerűtlenül végezték. A román stílusú elemekben gazdag épületet valamelyik elődöm sötétszürkére vakoltatta be, az eredeti zsindely helyett palatáblával fedték be, betonjárda vezetett fel a nehezen megközelíthető templomhoz. Nem csak ezeket az elemeket kellett műemlékhez méltó hangulatúakra cserélnünk, hanem a csuszamlással fenyegető talaj mozgását megakadályozó kőből emelt támfalakat is meg kellett erősítenünk. Híveink elsősorban a két kezük munkájával segédkeztek, nagyon sokat dolgoztak a templom körül. Amikor a pályázati lehetőségek kialakultak, anyagiakkal már nem kellett hozzájárulniuk. Előbb a németországi Gustav Adolf Werktől, majd magyarországi alapítványoktól kaptunk több ízben jelentős támogatást, így visszazsindelyezhettük a tetőzetet, kövekből építhettünk járdát. Jelenleg a templom leghíresebb ékességét, a kazettás mennyezetet restauráltatjuk egy székelyföldi szakemberrel.
A parókia körül is sok volt a tennivaló, hiszen nem volt fürdőszobája, kerítése sem, a kutunknak ihatatlan volt a vize. Sikerült egy bővizű forrást találnunk, mely a falunak is hasznára vált, hiszen amikor elapadtak a források, mindenki ide járt.

Ami a gyülekezeti házat illeti, „evés közben jött meg az étvágy”, avagy indulásból egy ilyen, falusi környezetben páratlan létesítmény megvalósításához láttak hozzá?

Régi gondunk volt, hogy apró, fűtetlen templomunkhoz meredek domboldalon kell felkapaszkodni, emiatt korosodó híveink számára télvíz idején szinte elérhetetlenné vált. Másrészt megoldatlan igény volt, hogy nem létezett egy közösségi összejövetelekre alkalmas terem, ahol eljegyzés, keresztelő vagy konfirmáció alkalmával civilizált körülmények között ünnepelni lehetett volna. Előbb holland barátainkkal beszélgetve vetődött fel, hogy imaházat kellene építeni, aztán azon töprengtünk, hogy miért ne emeljünk egy komplexumot, gyülekezeti házat, ha már abba belefogunk, miért ne bővítsük vendégszobákkal és fürdőszobákkal, s ha már vendégeket fogadhatunk, miért ne legyen ebédlője és konyhája is az épületnek? A gyülekezet kissé idegenkedve fogadta egyre merészebb terveinket, hiszen, mint említettem, már nagyon sokat dolgoztak a templom körül minden esztendőben. Végül megbarátkoztak az elképzeléssel, s a Barátság Háza nemhogy megosztotta volna, hanem összekovácsolta a híveinket. Volt olyan presbiterünk, aki 38 napot dolgozott az építkezésen, az asszonyok ebédet, vacsorát hoztak a mestereknek, s akinek a férje nem tudott segíteni, beállt helyette lapátolni a kőművesek mellé.
A Ház tervezésében nagy segítségünkre volt Elekes László budapesti építész, akivel Locarnóban ismerkedtünk meg. Négy évbe telt az építkezés, hiszen testvérgyülekezeteink, elsősorban holland barátaink, nem tudtak máról holnapra nagyobb összeggel támogatni bennünket. Amikor 1999-ben Csiha Kálmán püspök úr felszentelte, kijelentette, hogy a Barátság Háza Erdély egyik legszebb, legízlésesebb református létesítménye lett. A százhúsz férőhelyes imaterem faragványburkolata a mi ötletünk volt a feleségemmel. Ugye, a hollandok támogatták anyagilag a legtöbbet, mi arra gondoltunk, hogy a padelőket tulipánmintákkal ékesítsük. Számukra ez rendkívül kedves meglepetés volt, nem győztek betelni a látvánnyal. A bútorzat több mesternek a munkája. A padokat Albert Ferenc és fia készítette Kolozsváron. A szószék, az úrasztala és a csillár annak a zsoboki faragónak, Gál István Potyónak a remekműve, aki később a várad-rogériuszi templomot is díszítette. Az ő apja remekelte annak idején a Kós Károly tervezte sztánai Szentimrei villa bútorait.
Olyan kisebb, de nem jelentéktelen epizódok is tarkították a Ház komfortosabbá tételét, hogy egy télen nálunk tartózkodó holland barátunk szemtanúja volt, miként cipelem fel esténként a tűzifát a parókia és a Barátság Háza számára. Nemde, a hajdani patrónusok „tiszteletes szolgámnak” titulálták a falujuk papját. Ez egy csodálatos kifejezés! Jó érzés szolgálni, nem csak lelki értelemben a gyülekezet tagjait, hanem ilyen formában, fizikálisan is, a két kezem munkájával. Holland barátunk viszont hamarosan elegendő pénzt kerített ahhoz, hogy a következő esztendőben mindkét épület számára felépíthessük a közös hőközpontot.

Minden ennyire simán, zökkenőmentesen zajlott?

Nem, nem. Egyszer egy hétig leállott a munka. Holland barátaink szívvel-lékekkel támogattak bennünket, egy tanárt is magukkal hoztak, aki hosszabban elbeszélgetett az iskola román igazgatójával. Itteni szolgálatom legszomorúbb emléke éppen egy igazgató személyéhez kötődik. Egyszer, még a nyolcvanas években szokás szerint felkészítettük a gyermekeket az anyák napi rendezvényre. Az igazgató azt mondta a tanulóknak: aki elmegy erre az ünnepségre, hétfőn nem teheti be a lábát az iskolába. Megyek a templomba, a programmal a kezemben, a gyerekek sehol! Borzasztó fájdalmas érzés volt… Nem tudom, mit tárgyalt igazgatónk a holland kollégájával, mit nem, de a dolgainkban tájékozatlan vendég nekem szegezte a kérdést: a románoknak is van egy templomuk, nekünk is egy, miért nem építünk közös imaházat, amit az ortodoxok is használhatnának télvíz idején? Ennek a felvetésnek híre ment, s akkor napokig kellett győzködnünk a híveinket: vegyék fel a munkát, jóemberek, hogy a mesterek ne maradjanak magukra.

A polgármesteri hivatal hogyan viszonyul ahhoz, hogy a „magyar pap” egyre-másra építkezik, előbb a gyülekezete számár emelt házat, majd a „maga hasznára” panziót is sikerített a faluban?

Van jóindulat a polgármesteri hivatal részéről, lehet is, hiszen a faluban úgy tudták az iskolát felújítani, hogy a mi kapcsolataink révén segítségükre siettek a holland tanárok. Másik gond, ami nekünk köszönhetően oldódott meg: négy éve a község minden faluja el van látva forrásvízzel! Ahogy Mózes a sziklára ütött a pálcájával, ahhoz hasonló „csoda” történt: Tóttelkén sziklából fakad az a víz, ami a négy településen a csapból folyik. Ezt úgy lehetett kivitelezni, hogy ötszázezer eurós pályázatot nyert az ivóvízhálózat kiépítésére a polgármesteri hivatal, de annak megszerzéséhez ötvenezer eurós önrészt, saját alapot kellett biztosítani. Ennyi pénze nem volt az önkormányzatnak, s az emberektől se lehetett ennyit kicsikarni. Én nem tudok németül prédikálni, de éppen a sziklából vizet fakasztó Mózes motívuma alapján leírtam magyarul, egy barátom lefordította, sokszorosítottuk a szöveget, s egy hetet voltunk kint, és összegyűlt a pénz. Nyilván, a polgármester ezt nem felejti el. S azt sem például, hogy az újabb, a második panziónk építkezési engedélyének megszerzéséhez potom 3900 lejt, azaz 39 millió régi lejt kellett kifizetnünk…

Ha már szóba került, ejtsünk szót arról is, hogyan „jutott eszébe” a nagypetri lelkésznek panziót építeni az Alszeg távoli, régebben nehezen megközelíthető régiójában?

Úgy történt, hogy 1993-ban nagyon bevált a méhészetünk, akkortájt lehetett a mézet és egyéb termékeket a legjobban értékesíteni. A méheknek köszönhetően tudtam a gyermekeinket Kolozsváron iskoláztatni, a feleségem beköltözött, tizenkét évig velük volt. Utána jött az ötlet: milyen jó volna családi házat is építeni a szorgalmas állatkák segítségével. Először egyszintes, majd egyemeletes épületet akartunk, de mivel két fiunk van – máskülönben nagyon összetartó család vagyunk – naiv lelkesedéssel építettünk még egy emeletet, hogy az egyik szint az egyik, másik a másik fiúé legyen. Nem gondoltunk arra, hogy ahogy felnőnek, elhagynak bennünket. A nagyobbik Marosvásárhelyen él, turisztikai menedzser, a kisebbik meg gyakorló belgyógyász Kolozsváron. Hál`istennek a turizmussal elég szépen tudjuk az időnket eltölteni, amikor nagyobb csoport jön, a nagyobbik fiunk gyakrabban, olykor a kisebbik is besegít.
A házból úgy lett panzió, hogy tíz évig mi alig mozdultunk ki a faluból, illetve évente egyszer, amikor az Európai Protestáns Szabadegyetem tagjaiként egy-egy hétre külországokba mentünk. Szabadságot soha nem vettünk ki, minden energiánkat a házra összpontosítottuk. És akkor azt mondtuk, hogy rendeltetést kell adni az épületnek, mert kár álmodozni, ha az álom nem válhat valósággá – a fiaimat nem tudom hazatelepíteni.
Amikor 1999-ben Csiha püspök úr felszentelte az imaházat, akkor egy nagyobb holland csoport érkezett az ünnepségre. A Barátság Házában nem volt hol elszállásolni mindenkit, hiszen itt csak három szoba van. Levittük őket a félig kész panzióba, a földszint és az első emelet már lakható volt, ott el lehetett őket altatni. És 2000-ben kész lett a következő szint is. Egy angliai barátom tanácsolta: nehogy bankkölcsönt vegyetek fel a további építkezéshez, ami kész van, azzal rögtön indulni kell. Szerencsénkre, szót fogadtunk neki, s teljes kapacitással 2002-ben tudtunk minden szobát beindítani.

Ha jól számolom, a két szálláshelyen összesen 45 vendéget tudnak fogadni. Miként tudják biztosítani a Barátság Háza és a Magnólia Panzió kihasználtságát?

2003-tól rendszeresen részt vettünk a budapesti turisztikai kiállításokon. Hat-hét évnek kellett eltelnie, míg rájöttünk, hogy már nincs miért Budapestre menni, hiszen az addigi vendégeink elvitték Nagypetri jó hírét, továbbadták a szórólapokat, és nem utolsó sorban az internet is egyre közelebb hozta hozzánk a világot és a világhoz Nagypetrit. Kérkedés nélkül mondhatjuk, hogy mi hamarabb „meghódítottuk” Európát, minthogy Románia beléphetett az Unióba. Amerikából, Ausztráliából és Ázsiából – főleg Japánból – is érkeznek vendégeink. Feleségem a franciát és az angolt felső szinten beszéli, én meg elboldogulok a némettel.

Mennyire szezonfüggő a turistaforgalom?

Rendszeresen vezetem a nyilvántartást, minden vendégéjszakát bejegyzek. Olyan neves vendégeink voltak mostanában, mint Jónyer István, az asztalitenisz bajnok, legutóbb az osztrák parlament alelnöke járt itt, Szabó István egyetemi tanár kíséretében. A lényeg az, hogy sikerült úgy kialakítani az ismeretségi kört, hogy sokszor hívnak telefonon, vagy jelzik interneten, hogy a szomszédtól hallották: ide érdemes eljönni. Élénkülőben van a konferenciaturizmus is mifelénk. Tavasszal Tonk Márton, a Sapientia Egyetem dékánja szervezett többnapos találkozót egyetemisták számára, egy brüsszeli napot tartottak, az Európai Parlament egy napját szimulálták. Azt megelőzően itt időztek hetekig a Michelin, a világ vezető gumiabroncs gyártó cégének az emberei. Az komoly próbatétel volt mindannyiunk számára, hiszen közel másfél hónapig nagyüzemként működtünk. Öt hetes tréninget tartottak a romániai, magyarországi, a bulgáriai és a horvátországi képviseletük alkalmazottainak. Délelőtt volt az elmélet, délután terepre mentek, természetesen a vállalat terepjáróival. A horvát michelineseknek volt egy különleges kívánságuk: vettek egy húsz kilós bárányt, és engedélyt kértek arra, hogy ők maguk kisüthessék nyárson. Hasonló „szeszélye” támadt egy nagybányai cég által ideterelt vendégseregnek: hamisítatlan falusi disznóvágást és disznótort rendeltek, ők maguk is részt vettek a kolbász- és a hurkatöltés „szertartásán”. Azóta a honlapunkon is szerepel ez a kínálat. Gyakoribbak a kisebb magyarországi csoportok, busszal érkeznek, itt töltenek egy-két napot, majd mennek a Székelyföldre. A csíksomlyói búcsú időszakában, aki Nyugat-Magyarországról jön, annak meg kell pihennie. Hónapokkal előre lefoglalják a szobákat.
Ideális hely vagyunk csillagtúrák szervezésére, hiszen Sztána, Zsobok, Bánffyhunyad, az egész Kalotaszeg minden szépségével benne van a kínálatunkban, s az Almás-mentén a galgóci Sárkányok kertje, a Tordai hasadékkal látványában vetélkedő kőamfiteátrumával, nyolc kilométerre van Zsibótól. Kolozsvár, Torda sincs messze, és innen elérhető a Bihari hegység páratlan turistaparadicsoma is.
Falusfeleink is jól járnak, hiszen nem csak a vendégházak alkalmazottai, hanem nagy vendégjáráskor alkalmi kisegítőink, a szakácsnők, a felszolgálók is keresethez jutnak. Túlzsúfoltság esetén egy-egy fürdőszobás házzal rendelkező hívünk is „beszáll”, nem beszélve az asszonyainkról, akik a turisták által felvásárolt varrottasaiknak köszönhetően a téli tüzelőre valót is megkereshetik.

A Barátság Háza és a panzió belső tereiben festmények, grafikák százaiban gyönyörködhet a látogató. Mi a titka a nagypetri képtárnak?

Nem véletlenül énekeljük azt, hogy „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van”. Zsobokon létezik egy festőtábor, tizenhat éve már. Onnan a vendégművészek mindig kirajzottak egy napra a környező falvakba. Így jöttek el nyolc évvel ezelőtt Nagypetribe is. Nagyon megtetszett nekik a hely, a közösségi ház. Javaslatukra megszerveztük Benkóczi Péterrel és Gonda Zoltánnal együtt, hogy itt is legyen egy tábor. Mivel nem volt elég hely, részben a panzióban szállásoltuk el őket. Bár ott még nem volt fűtés, mégis nagyon jól érezték magukat. Azóta minden szeptember első hetét itt töltik vagy húszan a családjukkal együtt.
Nem felejtem el soha, hogy „egyedül Istené a dicsőség”, mi csupán eszközök vagyunk az Õ kezében. Ha az erődet, minden energiádat arra fordítod, amit szeretsz, és tudod, hogy azzal nemhogy ártanál, hanem használsz az embereknek, szolgálsz, akkor érdemes cselekedni. A Teremtő bennünket is megtanított teremteni. Meggyőződésem, hogy mindenki tud írni egy kis történelmet. Voltaképpen itt is ez történt: eleink több mint hétszáz évvel ezelőtt építettek egy gyönyörű templomot, most mi is megmutatjuk, hogy képesek vagyunk alkotni valamit.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!